Viszlát!

Már én is unom...  Mindegy, ezt még le kell írnom, ez még a történet szerves része, hiszen ha eléggé ismerem magam, akkor ez lesz a legfontosabb része, hiszen ez lesz a befejezés...

Ne, senki ne gondoljon semmi rosszra. Arra ne. Arra se, hogy a februári fellángolásomnak végleg vége, és befejezem a blogot. Nem, bár félig igen. Befejezem a blogot, abban az értelemben, hogy lezárom azt, amiről a kezdetektől szólt ez a blog. Vissza lehet keresni, nem linkelem be, aki nem keresi vissza, annak annyit mondok, hogy sikertelen, sikeresnek ítélt, és kis részben sikeres felvételijeimről szólt ez a blog az elejétől, vagyis arról, hogy jaj, most nem jött össze, de majd legközelebb biztos, már tudom is, mit rontottam el. Beleuntam ebbe az önámításba, meg abba, hogy a környezetemet is arra sarkalltam, hogy higgyenek bennem, újra és újra, aztán szavak nélkül vagy szavakkal arra vártam, hogy azt mondják, nem rajtad múlt. Nem érdekel már az sem, hogy rajtam múlt-e. Nem akarok többet arról írni, hogy én milyen komolyan veszem a felvételit, engem meg nem vesznek elég komolyan, főleg azért, mert lehet, hogy senkit nem akarnak komolyan venni, mert lehet, nem is az a dolguk. Nem vagyok az a típus, aki milliókat nyer egy spontán lekapart sorsjeggyel, sőt, nem vagyok az a típus sem, aki hisz abban, hogy pont egy sorsjegy hivatott arra, hogy gyökeresen változtasson az életemen. Egészen egyszerűen dolgozni kell, nem álmodozni a göröngymentes utakról, és nem azon siránkozni a kissé kátyús úton szökdécselve, hogy jaj, de jó azoknak, akik a szupersztráda aszfaltját koptathatják. Főleg azért, mert a képzelet csak azt vetíti le, hogy milyen könnyedén teszik ki a könyöküket a száguldó kocsi ablakán, a képzelet azt már nem mellékeli, hogy lehet, hogy izzad a kocsiban ülő szerencsés, migrénje van már a sima aszfalt és a mindig túl forró gumiabroncs szagától, vagy egészen egyszerűen nem is csak azért hajt olyan gyorsan, mert megteheti, hanem mert muszáj: az ülésfűtés okozta hirtelen tavasz nagy hatással volt egy barna medvére, ami most kikívánkozik barlangjából.

Hogy miért jutott ez eszembe? Egyrészt ez már nem jut eszembe, ez már mindörökre belém égett. Nyomot hagyott bennem, mint amikor valakit úgy kínoznak, hogy egy forró tárggyal égetik a bőrét: egyszer leveszik a bőrről a forró tárgyat, egyszer elmúlik a fájdalom, de a heg megmarad. Persze van aktualitása is a dolognak. Egyrészt az, hogy itt a felvételi lap feladásának határideje, és most először nem jelöltem be az SZFE-n a Televíziós műsorkészítő szakot, másrészt az, hogy ma az egyik ismerősöm a facebook-on kitett egy linket, ami egy rövid időre újra felzaklatott.

És most elköszönök (egy időre biztosan) az SZFE-től, talán attól is, aki nekem visszatérő álmaimban és az életben is jelentette ezt az iskolát, de főleg ezt a szakot. Úgy köszönök el, ahogy egy régi műsorban ő köszönt el szigorú arccal az úgynevezett gyengéktől, egy kis kacsintással a nézőktől. Akkor nem látta, hogy én látom, ahogy mondja, most sem látja valószínűleg, ahogy én mondom: viszlát!

"- Szereti a Kispál és a Borzot?

- Nem annyira, csak tetszett ennek a számnak a mondanivalója..."

(2008. június 9., délelőtt, párbeszédünk utolsó részlete)

Kedves emberek!

Lemaradtam ma a Szomszédokról,
azért szomjazom így a
szentimentalizmust...

Nem tudom, mi szállt ma meg engem, de olyan pozitív vagyok, hogy lassan felkérnek az Unicum reklámozására. Pedig esik az eső, minden tiszta sár, főleg felénk, ahol a civilizáció csak a pénzköltési szentélyek meglétében nyilvánul meg, közlekedési lehetőségekben aligha. Nem, nem várom, hogy sűrűbben járjon a hetes, már nem, mert általában nem vagyok hajlandó helyi tömegközlekedésre költeni, mivel pesti bérletem van, azt maximálisan ki is használom, ide nem veszek feleslegesen, a jegyet meg aránytalanul drágának tartom. Csak annyit szeretnék, ha már ide épült mellénk a sok kis gardrób és spájz, ugyan, gondoskodjon már valaki a közlekedőről is, ne nézzek már úgy ki mindig, mint aki épp a határbú' gyütt...

Ettől függetlenül, ma tényleg minden olyan simán megy (eddig), felébredtem, megettem a kis mogyoróvajas pirítósomat, majd esernyőm társaságában elindultam feladni a felvis hitelesítő lapot, értetlenül hallgattam a mögöttem várakozók méltatlankodó szuszogását, ha a postás kicsit lassabban számolta a visszajárót, majd elindultam a Bástyához, oda beszéltük meg Kosáryval az aktuális kávézásunk előtti találkozást. Kicsit várni kellett rá, de ő nem tud annyit késni, hogy haragudjak rá. A Negrában megkávéztunk, elbeszéltük közelmúltunkat, vázolgattuk a jövőt, aztán elindultam névnapi ajándékot venni, meg beszerezni 1-2 dolgot a holnapi havi családi összünnepi agapéra vagy mire. Még mindig esett az eső, de az ajándékot rejtő boltban az eladó olyan készségesen segített, hogy nem győztem többször megköszönni kedvességét, hazafelé egy bácsi jött velem szembe a járdán biciklivel, s hogy elférjen mellettem, levettem az esernyőmet, amiért ő elnézést kért, én meg reagáltam rá, amíg el nem húzott mellettem, hogy nem történt semmi.

Apró kis gesztusok, apró odafigyelés bárkire (jó, nem arra a részeg emberre, aki előttem tántorgott és méteres szaga volt, meg nem arra a valakire, aki olyan lassan ment előttem az utcán, hogy megaludt a szájában a tej), ennyi kell csak, és még az eső ellenére is, meg a nemzet(köz)i helyzet fokozódása ellenére is lehet egymással emberi módon kommunikálni. Mert bizony mondom néktek, na jó, érzem én, hogy talán túlzottan optimista lett ez az írás, és sokan már azt hihetik, hogy megváltónak érzem magam, pedig nem...

Szóval kedves emberek, legyetek kedvesek! Ámen.
Vagy á, nem?

Hello Verhó!

Ha te vagy az, ha nem, bár azt hiszem, csak te vagy Belgiumban az ismerőseim közül... :)

Index.elte

Szerettem volna azt hinni, hogy az indexleadás egyszerű lesz, de a hatodik érzékem valahogy azt súgta, nem lesz így. Nem is lett. Úgy indultam ugyanis a nagy pesti útnak, hogy nem volt nálam az indexem. Persze nem azért, mert ilyen hülye vagyok, és otthon felejtettem, hanem mert múlt héten a PPK-n hagytam, mert még decemberben nem tudtam beíratni egy jegyemet, hiszen a tanárom a szorgalmi időszak utolsó hetében már nem tartott órát, mert szülni ment. Ezért persze nem haragszom rá, sőt, gratulálok neki, de egy össznépi jegybeírást azért tarthattak volna, ugyanis januárban kb. háromszor kerestem a tanszékvezetőt, hogy beírja nekem azt az átkozott jegyet, amit végül ma kaptam meg...

Miután megszereztem az indexemet, sietve indultam a Kazinczy utcából az Astoriához, hiszen negyed 12 volt már, szerettem volna a délben kezdődő ebédidő előtt bekerülni, ami részben sikerült is. Odaértem, az új rendszer alapján a TO-s végignézte az indexemet, majd az utolsó jegyre nézve elkezdett rosszallóan bólogatni. Az mondta, ez így nem jó, mert annál a tárgynál, amiből javítottam, két jegy van, és javítani csak akkor lehet, ha valaki elégtelent kap. Én a Hallgatói Követelményrendszerre hivatkoztam, bár erre általában az ügyintézők szeretnek, de azt mondta, akkor is jelezni kell, hogy javítottam, és nem két jegyet kaptam. Megkérdezte, találkozom-e még a tanárommal, ha viccesebb kedvemben lettem volna, lehet, hogy azt mondom neki, hogy persze, minden héten kávézunk egyet... Elindultam hát a Kazy felé, reménykedtem abban, hogy a tanárnő ott lesz, persze nem volt ott. Egy óra múlva ért vissza egy értekezletről, elmondtam neki, mi a gondom, amire neki az volt a válasza, hogy ja, igen, elfelejtettem ott is aláírni. Amikor mondtam neki, hogy a TO-n valami kihúzást hiányoltak, akkor azt mondta, hogy ő 20 éve így csinálja, és ha a TO-n így nem jó, akkor húzzák ki ők a hármast. Még jó, hogy nem nekem kellett bocsánatot kérnem, mert ő hibázott. Nem, az elnézést kérek, vagy a ne haragudjon, hogy ennyit kellett rohangálnia miattam nem hagyta el a száját.

Végül sikerült leadnom az indexem, mikor az ügyintéző végigfutotta a jegyeimet, megkérdeztem tőle kissé gondterhelten, hogy így már jó lett-e, választ szóban nem is kaptam, csak kis mozdulatokkal, bólogatott, hogy igen. Még ő érezte magát rosszul, meg én. A harmadik személy meg előadásokat tart a különböző közléssorompókról, meg arról, hogy az orvosnál többször jut szóhoz az orvos, mint maga a beteg. Ő vajon hányasra tudja a tantárgyát? Nem szeretném azt mondani, hogy az tanítja, aki nem tudja, mert olyanokat bánatnék meg, akiket nem szeretnék. Inkább csak annyit mondok: aki felülkerekedik, az alulmarad.

Danubius tévé

Miután a volt kereskedelmi rádiós Szőke Viktória elmondta a híreket, kicsit beletekertem a műsorba, pár pillanatot láttam csak a külső helyszínről jelentkező időjárás-jelentésből, s a valóban ízléses főcímből. Ízléses és önkifejező, kifejezi a műsor hangulatát, stílusát, nem utolsósorban pedig a csatornáról is elmond valamit. Mondjuk ez manapság nem feltétlenül pozitív, én nehezen békülök ki egy ideje a Duna TV vezetőivel, de ha nézem a műsort, megpróbálok elvonatkoztatni ezektől a tényezőktől, általában sikerül is. Aztán elindult a beszélgetés Tétényi Évával és Steindl Balázzsal. Amikor a közérdek felirattal ellátott főcím véget ért, megjelent az első beállítás róluk, az én elkereskedelmiesedett, human touch-ra éhes agyam azt a gondolatot szülte meg, hogy na, ők is inkább illenének a csatorna Család-barát Magazinjába, mint ide. Az fel sem merült bennem, hogy ehhez hasonlóra céloz majd a műsorvezető is, hát tévedtem.


Itt megtekinthető a videó, a lejátszót kiszedtem, mert idegesített, hogy magától elindult.


Miért van az, hogy az egész beszélgetésből ezt sikerült leszűrnöm?
Mokka1: nem hangzott el semmi újdonság
Mokka2: csak a végét láttam a beszélgetésnek
Mokka3: szegénységi bizonyítvány

A szavazók között kisorsolok majd én is valamit, de mivel a Duna TV-ben elfogytak a Koltay-féle Vérző Magyarország - Trianon kilencedik évfordulóján (sic!) c. DVD-k (a videóban a 13. és 14. perc között lehet érdekes bakikat találni), ezért én a készülő Fülkeember c. premier előtti bemutatójára toborzok majd embereket.

Bakács bakija

Hiányzott egy hozzávaló?

Amikor először megláttam a friss hírekre kattintva megláttam a címet, hogy Bakács Tibor téliszalámit lopott, azt hittem, megint valami túlzottan figyelemfelkeltő bulváros címet látok, nem is kattintottam rá, az ilyeneknek nem szoktam bedőlni. Erre most azt olvasom, hogy a Klubrádió szünetelteti műsorát, amit egyébként néha én is hallgattam.

Bakács annak ellenére, hogy olykor már szerintem túlzottan heves, nagyon értelmes ember. Szeretném azt hinni, hogy ez az egész tényleg megint valami polgárpukkasztásnak indult, csak rosszul sült el. Nem tudom elhinni, hogy olyan rosszul megy neki, hogy nincs pénze egy rúd szalámira, ha mégis így lenne, akkor pedig ugye nem muszáj téliszalámit enni. Annyira azért nem mehet rosszul a Klubrádiónak, hogy miután műsorperceket kínál a hallgatóknak megvételre, már nem jut a műsorvezetők gázsijára sem, akik már éhezni kényszerülnek. Igaz, a Pa-dö-dő is fogyókúrázik mostanában...

A fotó forrása: bulvaros.hu

Gondolatgyilkosság

Olyan jó lenne, de tényleg nagyon jó lenne, ha az ember szabályozni tudná, hogy mire gondol, miről álmodik. Mert ha szabályozni lehetne, én soha többet nem álmodnék az SZFE felvételijéről, mint most az éjjel... Nem akarok többet olyanért harcolni minden erőmmel, amit nem érhetek el, nem akarok többet egy percig sem hinni olyanban, amiben később csalódni fogok, egyáltalán, nem akarok felvételifüggő lenni. És ettől az évtől nem is leszek. Lesz elég dolgom, lesz elég értelmes, remélhetőleg eredménnyel befejeződő dolgom, például szakdolgozat, például államvizsga, például felvételi mesterképzésre. Az SZFE-nek már annyit fizettem felvételi miatt, hogy már lassan rólam nevezhetnék el az aulát. Nem, idén nem dőlök be, két mesterképzésre adtam be a jelentkezésem (vagyis két helyre, de egy szakra). Nem érdekel, hogy megint azt álmodtam, hogy felvételizem, nyitogatom a könyvet, amiből elemezni kellett volna egy Arany-verset, de sehol nem találtam. Az sem érdekel, hogy az álmomban két kedves hölgy volt a manipulátor, MK, a tanárnő és SZM, a tanulmányis.

Nem, nem gondolom, hogy oda kell mennem. Már nem. Gondolja a fene!