augusztustalan

És íme itt vagyok az előre be nem jelentett szünet után, a szünet után, amit én sem akartam. Már megint az az átok építkezés, ami sose lesz kész, én szóltam előre. Csak a baj van velük, vagdossák a telefonkábeleket, mintha kötelező lenne. Szóval olyan furcsán kopácsolok itt, azt sem tudom, mikor írtam utoljára, azt sem miről, meg azt sem miről nem, szóval nem fogok én itt most leltározni, kijön belőlem ami akar, mielőtt még teljesen augusztustalanná válna imádott agytekervénylenyomat-tárolóm.

Munka, otthon, család
Olyan jól hangzik ez a szlogen, na meg szeretném tovább borzolni a kedélyeket, ugye mióta a város fizet sokaknak eszébe juthat, talán már eszükbe is jutott, mi lett ezzel a jóemberrel, ki vitte bele a rosszba.
Jó érzés végre úgy dolgozni, hogy az ember tényleg dolgozik, nem csak úgy tesz mintha. Vagy legalábbis néha tényleg dolgozik. Kiállítást állít össze, beosztást csinál, na meg persze a fizikai munkát sem veti meg, ráfér, de csak annyit használja fizikumát a munkához, amennyit habteste megkíván. Padot pakol, asztalt tesz víztelenné, vasboltba jár, lehetőleg záróra előtt, na meg nyomtat az irodában színes lézernyomtatóval. Na jó, azért nem a ctrl+p lenyomását rajzolnám le, ha még iskolás lennék és le kéne rajzolnom szeptemberben a nyári élményemet. Na meg ugye nem minden ember hallgat munkaidőben koncertet, sem Charlie-t, sem Micheller Myrtillt, sem pedig a Maszkura és a Tücsökrajt.
Otthon már hattyúdalokat éneklek, sírnak-rínak kedves családtagjaim, de nincs mit tenni, kirepülök, gólya leszek. Azt még nem tudom, mit viszek majd magammal az új életbe, de tény, hogy teljesen új lesz, a legfurcsább viszont az, hogy annyira nem félek ettől az egésztől, ez gyanús.

Kuna Vakarék
Sajnos egy takarékszövetkezet sem hirdetett olyan pályázatot sem, amellyel horvát kirendeltségüket szeretnék elneveztetni, de nekem már erre is lenne ötletem... Szóval második helyezés, 30 000 HUF, jól is jön, mert kedves telefonom és mp3-lejátszóm egyszerre mondta nekem azt, hogy ne legyek már skót, vegyek már valamit magamnak, úgyhogy még a végén augusztus végén veszek egy szép, okos, elegáns Nokiát, csak hogy visszatérjünk a gyökerekhez telefon terén is, ne csak lakás terén legyünk olyan nosztalgikusak. Megint költhetek, au, gusztustalan.

Ami még bennmaradt...
Most kicsit kétségbe vagyok esve, miután kaptam egy kazánnyi papírt az ELTÉ-től, még Burger King utalványt is küldtek, ez kedves tőlük, meg olyat is küldtek, hogy felvettek, már másodszor, bár ezt inkább jó kétszer olvasni... Meg írtak olyat is, hogy lesz Vad Fruttik koncert a gólyatáborban, ami meg Zánkán lesz, legalább végre eljutok idén a Balatonra, de ha nekem rossz idő lesz...
Ja, de nem is ez nyomja a lelkemet, hanem az a 2-3 kép, amit ma össze kéne hoznom a reneszánszról meg Babits Jónás könyvéről.

Na, ez jól esett...

Ui.: 1.)Ráébresztettek a héten, mit jelent szlovákul a Picsi, én kérek elnézést...
2.) Alant mutatom a logót...

Képzelte,

avagy hogyan maradok képlékeny

Amikor kiskoromban dicsértek, hogy milyen szépen rajzolok, elhatároztam, hogy én majd rajzoló leszek, és amikor mondták nekem, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem elég, hogy kedvem van hozzá, ezt is meg kell tanulni. Akkor én elképzeltem egy házat, legalább kétszinteset, szép ablakokkal, valamelyikből talán ki is néztem képzeletemben, ez volt az iskola, ahol majd megtanítanak úgy rajzolni, hogy rajzoló lehessek. Aztán óvódásan az embernek eszébe jutott, hogy milyen jó lenne emeletes buszt vezetni, vagy benzinkutasnak lenni, de amikor ezt elmondtam a dédipapámnak, azt mondta, inkább tanuljak meg hegedülni. Aztán építész is akartam lenni, de végül, vagyis a végül előtt egy pár évvel úgy döntöttem, díszlettervező leszek, vagyis rajzoló. Képzőművészeti Egyetem. Aztán egyszer csak eljött az év, amikor mindenki nyílt napokra járt, én is voltam egy-kettőn, például egy olyan épületben, ami igazán hasonlított arra az ablakos szép házra, amit elképzeltem anno. Az épület hasonlított, a hangulat nem, megsértődtem rájuk, be se adtam oda, most biztos ők is duzzognak. Jött a média design, aztán a tv-műsorkészítő, és most hopp, lassan kiírhatom iwiw-re, hogy ELTE, már nem üres a főiskola/egyetem helye.
Szabad bölcsész. Nem mondom, hogy az leszek, mert az még mindig nem valami, hanem inkább bármi. De talán így is van ez jól, nem is szeretem én azokat a helyzeteket, amikor megmondják nekem, hogy ez vagy ez vagyok, más lehetőség nincs. Ebben meg van azért, na, jó, meg persze ez az előny hátrány is lehet, de én nem félek, hogy sehol nem lesz majd helyem, ha ezt elvégeztem. Csak olyan szakokat jelöltem meg, amiket szívesen csinálnék, ez is az, és azt tanulhatom, amit tulajdonképpen eddig, csak mélyebben, aztán még ki tudja, bölcsészből még bármi lehet, tévés is, művész is vagy mi, vagy ha más nem, okos ember egyszer, vagy legalábbis olyan, aki okos akar lenni egész életében, egyre okosabb, vagy nem is okosabb, bölcsebb inkább mások bölcsességeiből merítve, esetleg hozzáadva valamit az eddig felhalmozott nagy bölcsességmasszához.
Szóval felvettek, a kutya fáját, és ami jól esik, hogy a ponthatár 427 volt, nekem meg 440-em, szóval bőven megvan. Már csak azt nem tudom, most mi lesz, mi a teendő, mindegy, lakás már van, meg gondolom már az iskola is áll. Gólyatábor? Hahaha...

GubóZz

Mi lenne, ha inkább már most visszafeküdnék, aludnék holnap hajnalig, mondjuk sms-kiabálásra kelnék? Arra az eszeveszett Kate Nash számra, amit magyarra úgy kéne fordítani, hogy Szájmosás... Lehetne ez a téli álom, csak nyáron, vagyis még téli is lehetne, amilyen idő mostanság felénk uralkodik... Szépen begubóznék, lehetnék a gubózódó gébézé, és csak akkor kelnék fel, ha felvettek, ha nem vennének fel, akkor meg azt álmodnám, hogy mégis.
Hány hónapja álmodom én ezzel? Hány hónapja nem hagy már nyugton? Február óta ezzel idegesítenek, elég már. Februárban siessen az ember, nehogy lekésse a határidőt. Márciusban semmi különöset nem kell csinálnia, csak tanulnia, áprilisban majd megjön a regisztrációs levél, vagy nem, májusban elballagsz, esetleg érettségizel, bár ez csak egy lehetőség, már-már opcionális, júniusban szóbelizel, ez sem kötelező, júniusban megkapod a regisztrációs leveled, ha ügyes vagy, és telefonálsz érte, ja, akkor kettőt is kaphatsz ám, júliusban már eleged van, főleg, mert eddig két helyről már kivágtak, július viszonylag hosszú hónap, klímáját tekintve is jelentős, máskor, mert most július arra törekszik, hogy bekerülhessen a 2009-es naptárba a január oldalhoz. Semmi gond, panaszra nincs is ok, a mai nap például nagyon jó lesz, jó hosszú, legalább 48 órás, most legalább visszakapom azt az egy órát, amit valamikor márciusban elvettek tőlem, micsoda üzlet!
Szóval felvesznek-e? Csak mert nem ártana, jegyezném meg szerényen. A pesti lakás már vár, saját szobám lesz benne, két ajtóval, két ablakkal, két lánnyal, két kerék nem lesz, kétszer kettő meg biztos nem. A legviccesebb az egészben, hogy a most versenyben lévő iskoláról csak annyit tudok, mi a neve, de hogy hol van, milyen épülete van, na arról fogalmam sincs, ugyanis gébézé azt hitte, már megint azt hitte, a bab is hús, és ki ha én nem alapon, azt gondolta, ő érte majd csak úgy kapkodnak a művészeti egyetemek. Hát nem, kedves, nem! Most meg mit nem adna, ha felvennék bölcsésznek, növeszthetne göndör hajat meg kecskeszakállat... Na jó, nem viccelődik, csöndben marad, ha nincs mondanivalója, ez a helyzet már régen nem elviccelni való, szóval tessék inkább koncentrálni, hogy felvegyék, aztán ha mégsem, legközelebb ne tessék talán ilyen nagy falatokat megjelölni, esetleg rá lehetne már jönni, hol vannak a határaink, nem vagánykodni itt. Értettük egymást? Mert ha magának ilyen a hozzáállása, akkor jobb is, ha nem megy ma Pestre, inkább vesz egy hirdetési újságot, aztán keres magának valami pesti állást, ha már mindenképpen ki akar vonulni a nagy Pestbe.
Szóval lesz ma idő gondolkozni, szerencsére úgy néz ki, a mai idő is rendkívül gondolatébresztő, lesz alkalom meghányni-vetni, mi lesz ha, meg mi lesz ha nem, bár egy ideje már ez történik talán. És lesz idő ilyen furcsa dolgokat írni, magadhoz beszélni, mint aki nem teljesen normális, és lenne időd begubózni is, de meg ne próbáld, és talán beleférne hosszú mai napodba az is, hogy dőlt betűvel válogasd szét, mit mondasz te, meg mit mondasz másik te, de inkább nem csinálod ezt, mert magad se tudod már, ki mit mond, kedves gébézé...

Eheti, jokerszámok...

Az ember ilyenkor visszagondol arra, mire gondolt régebben, mit csinált akkor, s csodálkozik, mi lett belőle, bosszankodik, mi nem. Karácsonykor is, szilveszterkor is. Ezek azok a pontok talán mindössze, amelyek olyanok az ember életében, mint a számítógép életében a rendszervisszaállítási pontok. Csak nálunk nem lehet visszaugrani egy régebbi állapotra, talán nem is kell.
Karácsonykor igazából csak az jut eszébe, ki ünnepelt régen ezen a világon, s ki ünnepel most egy olyan térben, amit mindenki csak elképzelni tud, s ahonnan még az újságírók sem tudnak tudósítást küldeni lapjuknak, legfeljebb pár kiválasztott tud egy két vonalat rajzolni az ottani létből.
Szilveszterkor a depressziós számvetések következnek, azokat nem szeretem. Csak negatív változásait tudom felsorakoztatni életemnek, csak azt látom, mi nem történt meg velem, aminek már meg kellett volna történni a fejemben lévő határidőnapló bejegyzései alapján. Ha lett volna eszem, olyan szerződést kötök a nem is tudom kivel, hogy ha nem jönnek létre ezek a beruházások időben, akkor kötbért kelljen fizetnie. Bár lehet, hogy kötöttem, csak ugye kitől hajtsam be, ha nem tudom kivel szerződtem...
Ma még nincs okom a számvetésre, csak már érzem a szelét. Már zümmögnek a darazsak egy ideje, már éppen kezd úgy sütni a nap, ahogy akkor szokott. Persze a fák magasabbak lettek, el sem hiszem, hogy egy év alatt annyit tudtak nőni, a hátsó fűzfa lassan átveszi az irányítást a környéken, már barackot, meggyet szedtünk a leghátsó gyümölcsfákról, itt az ablak előtti fenyő pedig lassan akkorára nő, hogy nem látszik erről a székről a teteje, ami minden évben más alakú, de mindig az ég felé mutat. Annyi minden változik körülöttünk. Utoljára hat évvel ezelőtt volt itt az úton ilyen nagy felfordulás, hogy lámpa irányítja a forgalmat, meg hogy fel van túrva egy útmenti telek. Akkor hipermarket, most mindenféle bolt, de bővül a hipermarket is, és a velünk szemben lévő régi szegénylakások is megszűntek, tilos lehajtani. Lassan lebontanak minden csúnya betonkerítést, lassan ide is megérkezik az új idő szele.
Muszáj ilyenkor megragadni a pillanatot, ha holnap írnám ugyanezt, már pont elveszítené az értelmét. Meg holnap sütés-főzés lesz ilyenkor, nincs idő arra, amit tanultam, ott. Álljunk meg egy percre, gyújtsunk egy gyertyát, nézzük a lángocskát, ne figyeljünk semmire, az autók hangjára, most még a madarak csiripelésére se, csak befelé figyeljünk, gondoljunk arra, ami jó történt velünk a közelmúltban. Biztos nem pontos az idézet, csak lenyomat inkább, nem is idézet, a lenyomatnak meg csak a körvonalai olyanok, mint az eredetinek, a vivőanyag, a festék, máshogy oszlik el egy fiatalabb, simább felületen. Most ugyan nem gyújtok gyertyát, de ahogy írok, nem tudok mást tenni, csak befelé figyelni, s ha véletlenül kinézek az ablakon, akkor a messzi nyárfák nekem integetnek, az akác az út mellett rám haragszik, a diófa értem szomorú, az az ismeretlen rózsaszín virág engem kukkol a fenyő ágai közt, a fenyő pedig azért nem suhint egyet a virágra, mert feszülten engem figyel, ahogy törökülésben ülök, s nem teszek mást, mint rendszerbe szedem azt, amit nem is lehet. Mert mindent nem lehet rendszerbe szedni, ami bennünk van, csak azt, amit kilök nekünk a lélek, mint amikor a Jokert sorsolják a tévében, kiemelnek valamit a sok közül, aztán visszaeresztik, de a képernyőre kikerül az a szám, és többet is húznak belőle, s ahogy egymás mellé kerülnek, valakinek lehet, hogy jót tesznek.
Nos, vége a sorsolásnak, a hat számot kihúzták, egyetlen nyertes már a felvételen felkiáltott örömében, bár csak az utolsó pár szám stimmel, nem mind a hat, mégis most egy kicsit boldog, mert ha nem is oldja meg az életét az a pár szám, ha nem is lesz milliomos, egy kis boldogság, könnyebbség mégis következik az életében.
Van, aki csak leírja a számokat a tévé előtt, bosszankodik, látványosan apró darabokra tépi a szelvényt, s gyűjti maga mellett, mint széthullott élete darabjait...

Amikor leültem ide, igazából csak annyit akartam mondani, és igen, direkt ma, direkt tizenkilencedikén, nem huszadikán, hogy ha holnap egy híján húsz leszek 13:50-től 14:10-ig, akkor majd meglátom, hogy igazán úgy érzem-e magam, ahogy egy ideje már, vagy végleg elmúlik ez az érzés: tényleg azért vagyok mostanában egyre többet boldog, mert én igazából mindig ennyi idős voltam, csak most ért utol a testem? És miért érzem magam teljesen meztelennek ilyenkor, mint álmomban, mikor ruha nélkül kelek útra, és félek, s miért nyomom meg mégis azt a nagy narancssárga gombot alul?

álmomban 3.

Lehetett volna az a címe ennek a bejegyzésnek, hogy Állati Álmok, de sajnos, tényleg sajnos, úgy hozta az élet, hogy mostanában életemben fontos szerepet játszó ember is részt vett az álmomban, és annyira azért nem haragszom rá, hogy állatnak nevezzem.
Kezdjük az állatokkal, éljen az evolúció!
Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy egy kis faházban tehenet fejek. A tehénnek annyi teje van, hogy alig győzöm hova tölteni. Biológia tudásom hiánya ismét felbukkant, ugyanis igen furcsán nézett ki a tőgye szegény Milkának, sajnos még nem sikerült valódi képet feltölteni az agyamba, pedig már zenét is fel tudok tölteni eftépén.
A történtek után felhívtuk az Álmoskönyvet, aki elmondta, amennyiben az ember ezt álmodja, akkor igen nagy összeg üti a közeljövőben a markát, s ezért nem kell majd sokat dolgoznia.
A másik állatos sztori csak pár órája vetítődhetett az agyi mozimban. A Kis-Dunánál álltam, talán a Lépcsős híd közelében. Három akkora krokodil napozott a víz szélén, hogy csak na. Olyan nagy szájuk volt, hogy nyitott állapotban belefért volna egy kocsi. Álmomban gyíknak vagy kígyónak gondoltam őket, de már persze rájöttem, hogy nem azok voltak.
Az Álmoskönyv erre csak annyit mondott, hogy van egy olyan ember, aki nagyon szeretne megismerkedni velem, ha pedig több krokodil is tátogatta száját, akkor még meglepetésben is lesz részem. Éljen a vasárnap!
És most következik az, amit már én unok mindig emlegetni, de valahogy mindig előkerül, előre bocsánatot kérek az olvasóktól, de sajnos úgy látszik, ez a nyár erről szól, lesz ez még így se, vagy máshogy.
A József Attila Iskola aulájában játszódik a történet, ott, ahol az ebédlőbe lehet lemenni, vagyis nem pont ott, hanem az ablaknál, ahol az aula és az ebédlő közötti kis udvar van. Főbb szerepekben: Máté Krisztina, jómagam. Meglepő, mi?
Örültem a véletlen találkozásnak, ugyanis elhatároztam, - inkább csak álmomban, az életben nem biztos - hogy ha találkozunk valaha, megkérdezem, mit rontottam el a felvételin. Kicsit morcos volt, de válaszolt. Azért nem vettek fel, mert nem éreztem a rezgéseket, villanásokat. Vagy valami ilyesmit mondott. Aztán kérdeztem még valamit, pontosabban megkérdeztem, hogy lehetne-e még egy kérdésem, de azt mondta, hogy nem. Meg még hozzátett annyit, hogy ha jövőre sem vesznek fel, akkor többet már ne is próbáljam.
Megkérdeztük az Álmoskönyvet ismét, de nem vállalta a szereplést, annyit üzent a nézőknek, hogy mindent ő sem tudhat.
De miért is írtam én ezt az álmot le, mikor én már lezártam egy párszor erre az évre ezt az ügyet? Hát azért, mert tegnap kaptam egy levelet a SZFE-től, hogy sajnálattal közlik, hogy nem vettek fel. Nahát, ki gondolta volna, hogy nem vettek fel? Szóval jobban örültem volna, ha inkább nem küldenek levelet, mert amikor megláttam a feladót a borítékon, tisztára azt hittem, azért írnak levelet, hogy tudassák velem, hogy mégis felvettek.
Szóval még egyszer boci, vagyis bocsi, már én is unom a témát, de hát ez van. Majd szólok akkor is ám, ha sikerült kitörölnöm az agyamból, de az mindenesetre biztató, hogy azt írták a levélben, hogy próbáljam meg jövőre is. Jó, tudom, hogy ez egy sablonszöveg, de nekem jól esett. Ennyi.

Picsi

Az egész úgy kezdődött, hogy Zsófi nővéremnek partit rendezett a Papa kitűnő kozmetikus vizsgájátért. Így rá irányult a reflektorfény, mint mindig, gondoltam nem hagyom én ezt annyiban, sütök valami olyat, amilyet még a családban senki, így nem Zsófi lesz a parti fénypontja.
Rögtön eszembe jutott, hogy a CsaliTali után nem süthetek sajtos rudat, meg az már unalmas is, inkább pizzás csigát kéne sütni. De hogyan? Annyira azért nem vagyok spíler, hogy csak úgy fejből összehozzam az egészet. Nem baj, receptből sütni se gáz, Google, pizzás csiga a keresőbe, és hoppá, már meg is találtam az igazit. Ez azonban még nem elég, így még nem lesz hatásos, kellene neki valami rövid, megjegyezhető név. Pizzás csiga, az olyan snassz. Pizzás tekercs, hmmm. Nincs más? De van, de van, legyen mondjuk a pizzás tekercsből kiindulva Pite. Nem lehet, az már foglalt. Akkor legyen a pizzás csigából kiindulva Picsi! Mondhatnám, hogy heuréka.
Hmmm, a receptet nem írnám le olyan megszokottan. Kell bele liszt, abba bele kell keverni sót, kell rá önteni olajat, de közben már a bögre tejben kell lennie az élesztőnek, talán már fel is jött az a barnás habszerűség a tej felszínére. Ha ez mégsem így történne, tegyünk bele egy kis cukrot, nem firtatnám miért, nem vagyok biológus, bár ötös voltam biológiából az utolsó két évben. Nem volt könnyű. Aztán ezt is bele kell tenni a lisztbe meg a többibe. Gyúrni kell ezután az egészet, az nagyon jól levezeti a felgyülemlett feszültséget, addig kell gyúrni, amíg szép sima nem lesz a tészta, és fel nem szedte a tál oldaláról a mindenfélét. Most a tészta pihen a huzatmentes szoba takarója alatt, tessék halkabban olvasni, fel ne ébredjen!
A pizzakrém elkészítése már nehezebb művelet ám, mondhatni tűzveszélyes. Vágjunk fel hagymát és pucoljunk fokhagymát, tegyük egy kis edénybe, amiben már van olaj, aztán kezdjük el pirítani. Egy idő után rá lehet önteni a paradicsomszószt (azt azért nem fogom házilag készíteni, mert a Media Markt-ból lesz a laptopom), erre oreganót szórunk, sót, vegetát, sót, borsot, meg pizza fűszerkeveréket (ezért egy kicsit furdalog a lelkiismeretem). Ez gyorsan kész van, csak az izgalmak és a tűzhely miatt veszélyes egy csöppet.
A tészta továbbra is pihen, nem hangoskodunk. Reszeljünk egy kis sajtot, és vágjunk fel valamennyi sonkát 4 mm X 4 mm-es darabokra, kéretik lemérni!
Már elővehetjük a megkelt és persze pihent tésztát, kinyújthatjuk. A majdnem egy centi vastagra nyújtott tésztára kenjük a már remélhetőleg kihűlt krémet, rá dobáljuk egyenletesen a sonkát, erre pedig a sajtot. Jó, hogy már nem alszik a tészta, biztosan felébredne a következő percekben, ugyanis főemlősök fognak vízbe ugrálni.
Most csavarjuk fel a tésztát mindkét feléről, mert nem pékség vagyunk, hogy batár csigákat formázzunk, hanem csak rágcsának készítjük a Picsit. Ezeket papírral bélelt tepsibe vagdossuk másfél centi magasra, ha megtelt egy tepsi, nem előmelegített sütőbe, felülről a harmadik programra, 180 °C-ra tesszük be, és sűrűn nézegetjük, mikó' lesz má' kész!

Jó étvágyat mindenkinek, ha valaki megsütné egyszer, nekem már kétszer sikerült!

Mostanság...

Most olyat játszom, mint a pestiek, akik nyaranta vidéki nyaralójukba száműzik magukat, nehogy civilizált embert kelljen látniuk...
Nővérkém barátjáéknak van kis házuk fenn a hegyen, ahonnan már a Bazilika sem látszik, na ott vagyok tegnap óta, és keddig ott is leszek, kivéve most, mert lementem a városba dolgozni, mert pénzből élünk ugye, vagy mi. Holnap visszatérek a kis házikóba, ahol csak aludni kell, néha enni, de lehet sokszor is, fagyit Milka csokival, meg a kertben termett barackkal, meg lehet festegetni, vagyis visszarázódni oda, ahonnan kirázódtam. De onnan haza is lehet jönni, vagyis le lehet menni a városba dolgozni a térre, ami végre néha már mutat néhány életre utaló jelet, ahol Jazztergom van meg Vasárnapi muzsika, meg régi lottózó, ahol most székraktár működik...
Mostanában úszkálok a dorogi uszodában, mert ott még úgy is kedvezőbb a belépő, ha hozzáadom a vonatjegy árát, és olyan kevesen vannak, hogy saját sávom is lehet. Manapság egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy laptopom legyen, akkor majd többet írok, biztos, és ezekben a napokban jöttem rá, hogy most jön a felnőttség. Nem túl jó felismerés volt, kicsit agyonnyomott ahogy rám zuhant, de azért van jó oldala is, vagyis biztos lesz, mert még azért csak látom, hogy majd lesz, most még a gyerekség utolsó perceit élem. Minden más lesz majd, ha felvesznek, ha nem...
Nos, mostanában ez van velem, meg így vagyok, és kedd után minden visszatér a régi kerékvágásba, lesz bejegyzés, rendesen, már nekem is hiányzik ám. Amit ígérni tudok, hogy legújabb konyhai alkotásom elkészítéséről is írok majd. Annyit már mondok róla, a neve Picsi, ne gondoljon senki rosszra...

Hamarosan visszatérek, addig is szabadság miatt ugyan nem vagyok zárva, de...

napok, kapok

Sokáig tartott. Ez is. De csak közben volt sok, most azt hiszem, már kevés. Mert kéne belőle még, mint abból a marcipános sütiből, amit ma ettem reggelire. Napok. Vége.
Nem is tudom, mit, de kaptam tőle valamit. Nagyon sokat, csak éppen ülepszik, és talán később se tudnám mindet felsorolni, mert lerakódik, újabb réteg lesz a régieken, s talán egyszer el is felejtem, hogy olvastam.
Magányból magányba. Summázhatnám az egészet így, de nem lehet. Mert nincs vége. Vagy van? Azt se tudni. Hú, ez már majdnem Oláh Viktoros, olyan filozofálós. Nem is tudom, van-e annak értelme, hogy az ember úgy él, hogy ül egy szobában a leanderével, filozofál, nem érti a világot, locsolja a virágot, néha sétál egyet, aztán nem is tudja, hogy merre megy, mert megint más világba kalandozott, csoda, hogy megint nem találkozott egy kocsival. Persze, kell ez is. De hogy valakinek senki nem jó? Az is gyanús. Élhetetlen? Nem ide való? Vagy tényleg ilyen az élet? Folyamatosan hömpölygő, de egyszer véget érő, közben pedig mindig más színű, de nem hirtelen változó, hanem átmenetes, mint a fejlécem?
Viszony családdal, baráttal, másokkal, az énnel. Nem lehet ilyen egyszerű, ilyen kiszámítható. Ennyire látszik, mi zajlik le bennünk? Vagy valaki elmondta neki? Az írónak, aki nő, mégis úgy gondolkozik egy fiú/férfi agyával, hogy "megáll az eszem és ácsorog" (ZM).
Imri. Barát. Imri. Nem barát. Elment. Nem ír. Gondolhatott volna ilyet is Pubi, vagyis Oláh Viktor, de talán így nem gondolta. Nekem se kéne. Kis hülyeségek miatt. Amiket beképzelek. Mert csak meghívottak olvashatják a blogot. Én meg azt hiszem, ki lettem csukva. Közben meg csak átalakít, megint. Én meg levettem az adminjogot. Pfuj. Pedig ő integet a zebránál a piros libából a hajával, az újjal, csak én már rég láttam, a fene egye meg.
Liba. Kapd be a liba lábát! Ezt ma hallottam a vasútállomáson. Kultúrkáromkodás.
Telnek, múlnak. Napok. Palán. Tán. Ő is ott van. Naná, hogy nem egyedül. Vele. Labdáznak. Te fijjú, dobd ide a labdát! Nem nekem mondja. Talán már vissza se dobnám. Így könnyítem a helyzetet.
Dorogon. Nyugalom. Víz. Saját sáv, még háton is lehet úszni. És dolgozni is fogok.
Végre. Zene. Képek. Nyár. Ez lesz a munka. És még fizetnek is érte. De azért nincs ingyen. Munkaügyi Központ. Uuuuutálom. Nem vagyok oda való, minek nekem oda menni. Nem baj, észre sem veszek senkit, csak túl leszek rajta. Felnézek a plafonra. Tetőablak. Befed ez a kék ég.
És süt rám a nap.

hetvenhat

Az embernek azért csak eszébe jut... Már egy hónapja, hogy ott voltam. Nem, ez nem panasz, csak felismerés, csak azért, mert fontos lett ez a szám, és mert ez a hetvenhatodik, és mert ez már majdnem olyan fontos itt, mint a kék vagy a narancssárga, vagy az álmok, vagy fények... Meg mert ma a vonaton, mikor Dorogra mentem a kék vízbe, észrevettem a piros vonaton, ami csak majdnem narancssárga, semmi sem tökéletes, hogy ma kilencedike van.
Nem, azt hiszem nem hiszek a számmisztikában, nem is tudom pontosan, mi az. Hetedik hónap hetedike. Hétfő. Zümmögésre ébredek. Nem méhecske, nem egy orrbamászó légy, nem egy szúnyog, amit nem lehet lecsapni, valami traktor. Tarolja az embernagyságú gazt a szomszédban. Régen Kali bácsi telke volt, ma a városé. Régen volt rajta ház. Hatodik hó hatodika. Péntek. Semmi sem tökéletes. Ja, de, mégis. Reggel hat óra. Valami zörög a szomszédban. Motor? Arra nem kelnék fel. Kocsi? Ugyan. Traktorféle, rombol. A házat. Az én házamat. A filmben álldogáló házat. Ami azt jelképezte. Hogy felvesznek. Most csak annyi látszik belőle, hogy föld van alatta, volt is. Meg más a színe ott a földnek. Mondhatnám, hogy az a fekete folt, de én ugyan nem. Azért más a színe, mert még él. Azért mutatja még magát.
Hetvenhat. Meg kéne játszani a lottón. Vagy nem.

álmomban 2.

Megint sokat álmodtam mostanában, és még mindig szeretek álmodni. A legjobban akkor, - de szerintem már ezt is leírtam egyszer - amikor félálomban vagyok, és talán a valóság és a képzelet határán lépkedek olyankor.
Nem csak a tegnapi álmaim ezek, amiket most összeszedek, kicsit sűrítem a dolgokat.
Álom: Bárdos András a Tények stúdiójában ül, híreket olvas. A nyakkendője nem szépen van megkötve, körülbelül úgy, mint azoknak szokott lenni, akik nem szeretik a nyakkendőt, nem szokták hordani. Már ez is gyanús volt. A következő pillanatban bakizik egyet. Valószínűleg a súgógép hibája. Újra elmondja a szöveget. Aztán kikel magából, és hirtelen olyan lesz az adás, olyan feszült, mint amikor bejelentették 2001 szeptemberében a new york-i eseményeket. A kamera közelít, kicsit remeg is, a feszültség megráz minden zajt, csend lesz. Várok, most mi következhet. Csak ennyit mond kikerekedett szemekkel: én is zsidó!!! És megismétli.
Ez így teljesen érthetetlen, ám álmomban érthető volt. Bárdos megharagudott főnökére, hiszen miatta volt rossz szöveg a súgógépen, s úgy, mint korábban Havas, lezsidózta a főnökét. Havas sem tette ezt, de álmomban ez volt az előzmény.
Iskola. Szerintem nemcsak ezen a nyáron tér majd még vissza esténként abban a világban, ami csak a miénk. Évekig. Még évekig fogok vele álmodni, de ez nem baj. Az épület állandóan változik (ez még nem is olyan álomszerű), viszont egyre szebb, egyre nagyobb épületekben játszódnak az iskolai álmok. Most például egy olyan épületben voltunk istvánosok, mint egy vár. Az udvar azonban a József Attila udvara volt, azt jól ismerem, az egyik terem ablaka, ahol ültem valakivel, a famászókára nézett.
Én tanítottalak, emlékszel? - kérdi egy szemüveges ember. Várjunk, én ismerem őt, ő a Bejó. Általánosban tanítottalak, egyszer írtál egy nagyon jó dolgozatot. Emlékszel? Persze, emlékeztem, sőt, akkor az is evidens volt, hogy Bejó tanár, és kistanárként volt nálunk.
Az udvaron fotózás, GyP is ott van, azt mondja, milyen jó, hogy csak csoportképet kell csinálni rólunk, a tablóképek már készen vannak. Aztán sorakozót tart. Ravasz, mert az osztályok felsorolását hátulról kezdi. 13. b! Akkor logikus volt, hogy van ilyen is, bár lehet, hogy lesz is...
Szintén iskolában vagyok. De most abban az épületben, ahol érettségiztem. Hell. Angolterem. Rebeka is ott van, ő hozza azokat az embereket, akikkel találkozom. Egy dobozt hoznak nekem, azt hittem ajándék. Nem az, vagy csak félig. Kinyitják az ezüstös dobozt, olyan, amilyenben a Jóbarátok DVD-im vannak. A dobozban egy másik, natúr színű dobozra kék tollal van ráírva a nevem, meg pár adatom. Ez felhívás interjúra. Egy falusi iskolába kell mennem beszélgetni. Magamról. Hogy hogyan festek. A kérdező azt mondja, olyan érdekes az ecsetkezelésem.
Mostanában keresztanyámék házával álmodom elég sűrűn. Ott volt a Vitray-féle álom is. Most Bogáthy tanárnő volt ott a konyhájukban, beszélgettünk.
Megint iskola, megint más épület, erre pontosan nem emlékszem. Durzák tanárnő valamilyen darabot rendez, P.Á.J. is szerepel benne, meg én is. Talán az osztály adja elő. Nem találom a szövegem, pedig lassan én jövök, még csak olvasópróba van. P.Á.J. segít megkeresni a lapokat, közben olvassa az ő részét. Csak kicsit áll meg, a tanárnő észre sem veszi a kihagyást. De nagyon ideges.

abszolút felismerés

Hangosan azért nem szoktam magamban beszélni, annyira még nem rossz a helyzet. Magammal szoktam inkább beszélni magamban. Séta közben. Vagy elalvás előtt. Tegnap sokat sétáltam, volt is megbeszélni valónk elég. Rendezni kell már ezt a rajzolós ügyet. Most akkor mi legyen? Ez így nem mehet tovább. Úgy nem válhatunk el, hogy meg sem akartuk beszélni a problémákat, csak jött egy, és beadtuk a válópert. Mert csak egy probléma volt, igaz, nagyobb.
Több napja formálódik bennem, hogy üljünk le egy padra, ott, ahol senki nem zavar, és mondjuk el, ki mit szeretne. Mi volt rossz régen, mi lenne jó a jövőben. Mert az biztos nem megoldás, hogy bal gombbal kijelölök mindenféle rajzolást és festést az agy nevű mappámban, és nyomok egy shift+delete-t. Elég volt, hogy egy sima delete-t nyomtam tavasszal. Még jó, hogy nyáron vissza lehet még könyörögni a lomtárból.
Pont ott ébredtem rá arra, hogy nem lehet befejezni, ahol anno nagy sikerélményem volt, mert valami jól sikerült. A képen látható ez a hely. A kép ez a jól sikerült dolog. Talán. Most egy találkozás helyszíne volt az Imaház utca, de addig is el kellett jutni.
Egész nap esett az eső, így mentünk strandra. Meglepődni ezen már nem tudok, reggel szikrázó napsütés ébresztett. Délutánra találkozót beszéltem meg a nyári munkát adó Reginával, aki az utolsó pillanatban lemondta, de mégsem indultam hiába. Megbeszéltünk ugyanis egy másik találkozót a régi rajztanárommal, pont ott, mert arra lakik. Az esőt térdnadrágban és rövidujjú ingben csináltam végig, gondoltam délután már felöltözöm. Hosszú lett az ing ujja, vékony pulóvert is vettem fel, a papucs cipővé lett, megnőtt a nadrág szára is. Elindultam mostani életem kedvencével, Kate Nash-sel a fülemben. A nap úgy szikrázott, mint reggel, izzadtam, de nem vettem le a pulóvert, ezt most így kell végigcsinálni. Technika háza elé érek, Julika néni ott vár. Mosolyogva üdvözöl, én is örülök neki, bár kicsit félve indultam elé. Egy könyvet ad nekem, a téma bibliai, jelképekről szól. Érettségire. Mostanában mániám lett a zöld szín, tudatosan gyűjtöm magam köré a reményt, a könyvet zöld papírba csomagolta, zöld szalaggal díszítette, zöld papírtasakba tette. Tőle tanultam, hogy a zöld a remény színe. Ő mondta, hogy úgy szeretné, ha én végül tényleg a képzőművészettel foglalkozhatnék, mert eddig minden tanítványa valahol máshol kötött ki, ezért féltem a találkozástól. Hiszen most nem úgy néz ki, hogy én majd kilógok a sorból. A félelmem alaptalan volt, hiszen amikor elmondtam neki, hogy majdnem televíziós műsorkészítő lettem, azt mondta, na, az még jobb, és az is művészet. Istenem! - gondoltam, - hát én is ezt mondtam magamnak, csak annyian elfelejtették már, hogy a tévézés is művészet. Ezzel a mondattal fejem zsebében már nyugodtan indultam az Imaház utcából, de még hozzáfűzte, hogy imádkozni fog értem. Én nem járok templomba, de hát nekem is van hitem, csak azt nem szeretem, ami a templomban megy. Mindegy, ezt majd máskor.
Zöld táska és zöld zacskó csüng rajtam, így indulok haza.
Talán csak másnap értem haza, persze otthon aludtam, de haza tényleg csak másnap találtam, bár még csak az ajtó előtt állok. Úgy, mint amikor először mentem Julika nénihez, a nagy fehér kapu előtt, csengettem, aztán egy őszes hajú néni nyitott ajtót. Ica nénit keresem - mondtam akkor, s láttam, hogy valami nem stimmel. Beinvitált, én átvágtam a kutyákon magam, Norci, Kokó, és még volt egy, aztán bemutatkozott, Julika néninek hívták.
Így állok a kapuban még most is, nem biztos, hogy pont úgy hívják azt, amit csinálnom kell, ahogy én gondolom, vagy gondoltam. Séta a Kis-Dunánál, egyik felemet a nap égeti, a másik árnyékban fázik, középen egy vágás, az árnyas szemembe napfény szökik. A nap már süt, nem úgy mint a strandolós napon, csak a talaj őrizte még meg a víz hozta bizonytalanságot. Ragad a talpam, nehezebb a járás, de lassan látom, mi lesz a vége az útnak.
Az lesz, ami az eleje volt, mert járkálok csak, ezt is látni akarom, meg azt is, aztán eszembe jut a régi idő, de már velem van a most is. Leülök egy padra, talán ültem már ott festenivalót keresve. Akkor nem találtam. Most ébredtem rá, hogy én eddig más szemével, vagy mások szemével kerestem a megmutatandót. Úgy pedig nem lehet. Kit érdekel negyvennyolcezredszer a Bazilika vagy valami más képeslapszagú téma? Valami más kell, és tegnap láttam is már, már csak le is kell tudni festeni, már csak újra szenet meg ecsetet kell tudni ragadni. Nem tudom, a felismerés volt, vagy a tett lesz a nehezebb. De fel kellett már ezt ismerni, na. Különben is olyan pazarlás lenne, ezt a sok festéket, krétát, szenet csak úgy eltenni.
Mi kell majd a képre? Fény és lény. Tény.

Szeretek magamban felismerni valamit. A legjobb az, hogy az ember azt hiszi, ennél többet már úgysem ismerhet fel, aztán meglepődik, amikor még többet megtud...

Magamban felismerni valakit már nem mindig olyan jó, de az előzőekkel az is elviselhető.

Felismerések: lesznek mostantól itt. Abszolút: hiszen az lehet az abszolút felismerés, ha felismerjük, hogy fel kell ismernünk dolgokat.

csalitali 2008

Tegnap volt a nagy nap. Nem tudom milyen megfontolásból csalitali-nak neveztem el, majdnem olyan vicces, mint az, hogy SuCsaMoTa.
Ennyien még nem koptatták egyszerre Ildiék gyepét, bár egy vendég hiányzott, akit odaálmodtam már valamelyik nap, Vitray Tamás végül otthon maradt. Sebaj, voltak azért rajtam kívül huszonheten, rá kellett jönnöm, én sem leszek már fiatalabb. Felnőttek a gyerekek, akik akkor voltak gyerekek, amikor én kicsit nagyobb gyerek voltam, gyerek lett az, aki akkor még nem volt, amikor utoljára láttam a testvéreit, a felnőttek csak annyit változtak, hogy már engem is felnőttnek néznek.
Mindenki hozta a saját pecsenyéjét. Volt, aki nem is csak húst hozott, hanem többféle salátát is, ezért gondolkodtam, át kéne nevezni ezt az egész meeting-et salitalinak, később rájöttem, ezt már nem kell cifrázni, meg amúgy se húzta maga után egy repülő sem a rendezvény nevét, így aztán teljesen mindegy, hogy hívom. Zsozsó, akivel majdnem a legtöbbet találkozom a család azon részéből sajtos-baconos-aszalt szilvás csirkét és uborka salátát hozott, Gabi, akit nem tudom, mikor láttam utoljára, tésztasalátát hozott meg finom husikat. Persze husit mindenki hozott, de nem ám egyformát, volt választék. Három grillen ment a hússütés, 4 asztal köré ülhetett a 28 ember.
Fáklyák is voltak, saját beszerzés. Tescoban újítottam, aztán a 3-assal vittem Kertvárosba, ne engedjenek engem többet arra a buszra, nem ismerem a szabályait. Félelmetes emberek ülnek rajta, tisztelet a kivételnek. Igen, azt hiszem egy volt. Nem tudtam, mikor kell jelezni, így aztán nem a repülőtér végénél, hanem az elejénél szálltam le, na, kicsit gyalogoltam négy másfél méteres fáklyával. Úgy éreztem magam, mintha a Kalandorok c. filmben lennék. Hallottam is a belső iPod-omban a Kistehén Tánczenekar zenéjét, tök jó volt.
Visszatérve a meeting-re. Furcsa látni, mennyire hasonlóak az emberek, a legkisebb unoka kiköpött nagypapa, egy anyuka tiszta dédi, ami pedig a legmeglepőbb: egy feleség tiszta férje, pedig szó nincs vérfertőzésről.
Azt mondják, jó volt a zene is, erről persze én nem nyilatkoznék, hiszen én csináltam, de biztos igazuk van a többieknek.

álmomban

Álmomban most sokféle dolog történt velem. Nem is tudom, mikor aludtam ki magam, mert most igazán pampuskára aludtam a fejem, pedig fél nyolckor keltem.
Utaztam a hetes busszal, de elhagytam a táskám a buszmegállóban, mert a Kriszti (Puppy) nem vigyázott rá eléggé. Ott volt a másik, a Barbi is (Puppy 2.), de ő azt hiszem nem beszélt.
Aztán Fruzsikával is álmodtam, aki megszökött az iskolából, mert nem tanult, és nem akart beegyeselni. Kinevették egy csomóan, de én láttam őt, és együtt éreztem vele, amikor a Déli Pályaudvarnál futott, haza, nehogy meglássák a tanárok, hogy ma lógni fog.
Álmodtam konkrét tanárokkal is, sőt még több osztálytárssal. Na meg persze mivel álmodhat még egy esztergomi emberke, aki utálja a politikát, politikával. Azt álmodtam, hogy egy tanteremben magyaráztam a Tibinek, hogy a politikusok olyanok, mint a darazsak. Amíg csak látod őket, amíg csak repülnek körülötted, amíg csak azt látod, hogy élőlények, addig nem zavarnak. Aztán amikor beléd eresztik fullánkjukat, rögtön zavarnak, és ha legközelebb látsz egyet, anélkül, hogy bármi kárt tenne benned, rögtön lecsapnád. Ez olyan evidensnek tűnt álmomban, most annyira nem tartom jó magyarázatnak.
ZM-mel is álmodtam ám. Vagy nem is tudom hogy írjam a nevét, de ő úgyis tudja, meg más is, hogy kiről van szó. Álmomban arról beszélgettünk, hogy egy másik iskolába megy tanítani, azt mondta, olyanba megy "ahol csak tanítani kell". Újságolta, hogy negyedikétől már be sem kell mennie ebbe az iskolába. Én hazamentem, és azon gondolkodtam útközben, hogy "jajj, csak ne általános iskolába menjen", mert ott biztos rossz lenne neki.
A táskám közben meglett. Aztán hirtelen becsengettek. Nem tudom, milyen apropóból, de ott voltunk egy teremben, rengeteg új osztálytárssal, a legtöbb lány volt. Durzák tanárnő 7:40-kor jött be, s mi reflexszerűen vigyázzba vágtuk magunkat, ő pedig leszidta az összes lányt, hogy be van festve a hajuk. Zsazsának olyan szép színű volt a haja. Szőke volt, és voltak benne narancssárga és zöld csíkok. Volt olyan lány, aki azzal mentette a helyzetet, hogy neki már elnőtt a haja. A keddi órarendre emlékszem félig, de hol földrajzzal, hol törivel kezdődött, és volt egy csomó olyan óránk, amire nem kellett semmit tanulni.
Megint ZM. Most a József Attila aulájában ült, és először Maf fejével mondta azt, hogy háromszor annyit tanul mostanában, aztán visszaváltozott ZM-mé, és újra elmondta ezt.
Ennyi. Jót aludtam-álmodtam.

félnapok

Kicsit több már, mint a fele. Csak a szemem nem bírja sokáig, meg meg is éheztem, azért hagytam abba mára. Nem tudom eldönteni, hogy van-e olyan, hogy az ember mindig olyan könyveket olvas, amire éppen az akkori énjének szüksége van. Napok. Ezek telnek most úgy, mintha nem is lenne kiterjedésük, mintha sietnének valahová. Félnapok mennek el úgy, hogy észre sem veszem, hogy nem is tudom, mi történt velem, történt-e egyáltalán valami. Letehetetlen. Mindig rájövök, hogy rólam szól. Rólam szól az általános iskolai élete, azért, mert igazán sose illett oda, hiába akart ő mindig jót, valahogy mindig rosszul sült el. Most akkor ő, vagy én? Aztán a gimnázium: barátok, felismerések, nekem ez kell, neked az, de mégis lehet együtt jó. Aztán ő is megjárja azt a kimondhatatlant, a Színművészetit. Ő színész lesz, őt fel is veszik, elsőre, aztán ki is teszik, első után. Közben mindig úgy érzi, nála nincs tökéletesebb, hiszen ő mindent megtesz, mindig kitűnik. Mindig lázad, mindig őszintén. Hinni akar. Eleinte azt érzi, amit a szülők, aztán nem érti őket. 20 éves majdnem, sokat tud, csak talán élni nem. Na ilyenkor nem mondom szívesen, hogy olyan, mint én. Ő is ember, ezt csak ő nem tudja. Filozofál, vagyis próbál, rájön, hogy tanulnia kell még, még. Mindig álmodik, mindig úgy érzi, ő tudja a megoldást.
Aztán mond olyat is, ami nekem egyáltalán nem tetszik: szerinte az ember eljuthat/eljut egy olyan szintre, ahol úgy érzi, kész van, és nem kell tovább fejlődnie, megtalálja az állandóságot, amibe lehet kapaszkodni. És az mire jó, kérdem én. Ülni a készben, cél nélkül, várni, hogy azt mondják, kész. Ennyi. Ennyi? Valami cél akkor is kell mindig. Szerintem.
Nincsenek is benne fejezetek, talán ezért is olyan jó. Mert nem lehet benne azt figyelni, meddig tart ez, mikor forduljak a másik oldalamra, mikor kezdődik egy egyértelmű vágás után egy másik életsnitt. Nem is kell, hiszen az élet is ilyen snittmentes, jó, csak néhány átvezetőjelenet van benne. De tényleg így jó, hiszen ha az ember visszagondol saját életének régebbi szakaszára, kis jelenetére, rögtön látja, ugyanavval a fejjel gondolta azt, hogy a tévében a néninek érdemes köszönni, mert ő is lát, nem csak én őt, és ezzel a koponyával tudjuk azt, hogy lehet köszönni, csak minek. És akkor visszalapozunk saját életünk könyvében, és ugyan csak a jelenünkről meg a múltunk azon szeletét látjuk, mégis tudjuk, van közötte valami.
Én is úgy érzem most magam, mint ő, mint O. V., Oláh Viktor, a főhős. Mikor könyvet kapott karácsonyra, egy csomót, és kiválogatta, ami szerinte a cím alapján hülyeség, és félretette őket. Én is így voltam a Napokkal, mikor megtaláltam Anya ágya mellett. Még ki is nyitottam az első oldalon, és röhögtem, milyen hülyeség. Felolvastam belőle, úgy tettem, mint egy olyan színész, aki túljátssza a szerepét. Nevettünk rajta, de Anya mondta, hogy jó az a könyv. Oláh Viktor is elolvasta azokat a könyveket.
Nem tudom, mi lesz a vége, és még messze is van, bár tényleg gőzerővel haladok magamhoz képest, s már most tudom, stílszerűen, uuuuutálom, hogy egyszer vége lesz.

...már megint

A mai napomat sem töltöttem értelemmel...már megint. De ez engem még mindig nem nem zavar, ez viszont már kezd zavarni. Na jó, azért nem semmit csináltam, mert telefonáltam munkaügyben, ma is pályáztam egyet, még egy utolsót, aztán lassan csak kapok valami visszajelzést.
Ma megint 10-kor keltem, amit ismét pofátlanságnak tartok, de legalább tegnap jó sokáig olvashattam, az viszont jó volt. Ennyit rég haladtam már könyvvel, talán utoljára Picasso életét tudtam ilyen gyorsan olvasni, pedig az már régen volt. Egyre inkább úgy érzem, hogy én csak olyan könyveket tudok élvezni, amik valakinek az életéről szólnak, legyen az ismert ember, vagy legyen ismeretlen, mindegy, olvasás közben úgyis megismerem. Rájövök, hogy pont olyan gondjai vannak a főhősnek, mint nekem, hogy nem is olyan reménytelen dolog ez a nagy valami, most meg arra jövök rá, hogy teljesen feleslegesen nevezgetem a kis sorozatocskáimat, ha mindkettőben ugyan arról írok, ha összemosom őket. Mindegy, akkor sem hagyom abba, olyan vicces...
Ma megint buszoztam egyet, de tegnap is. Komolyan mondom, amíg én vonatozgattam hónapokig a suliba, addig majdnem teljesen kicserélődött a 7-es utazóközönsége, de Csabi maradt, viszont újak a nyugdíjasok, teljesen fiatalok, újak a gyerekek, felnőttek, simán felnőttek meg alig vannak, és a buszsofőr törölközővel a nyakában hajol rá a kormányra a nagy kanyarokban, és ő az, aki régen csak Kertváros felé ment. Milyen változás lehet ez neki... Jöttek ma ellenőrök is, meg tegnap is, olyan mókás, hogy úgy tesznek, mintha utasok lennének, nehogy már a bliccelő leszállhasson, nem mintha mindig neki drukkolnék, viszont már akkor fel lehet ismerni őket, hogy nem teljesen civilek, amikor a busz fékez. Vajon miért utazna két igénytelen nő együtt egy ilyen meleg délutánon? Hmm, mondjuk miért ne, de akkor is gyanúsak, ma meg az a két fiatal nő, engem nem vernek át! Na, abbahagyom ezt a buszos témát, nem akarom senki kenyerét elvenni...
Aztán ma észrevettem egy új bloggert, aki marketingből kap tőlem egy ötöst, mert annál jobb reklám nem kell egy blognak, hogy hónapokig csak mondogatjuk, hogy majd lesz, aztán hipp-hopp megnyitjuk... :-)
Azt hiszem, talán egy kicsit át kéne alakítanom a blogom, olyan régen így néz ki már.

Ui.: Tudom, hogy azt írtam, Szofival folytatom, de még itt van, majd csak vasárnap lesz aktuális a téma. Bár szombaton meg csalitali lesz, mennyi-mennyi téma.

Folyt. köv.

Hálás reflektálás

Ez egy másik új sorozat, amit most, a nyári tücsökciripelős estéken fogok írni. Az Álmom-e? és az Élet, lépek! most nyári szünetre ment, de itt van nyáron ezek helyett kettő másik: Nyári tünet és Hálás reflektálás. A Nyári tünet már bemutatkozott, most a másikon a sor: nyári olvasmányaimról fogok itt írni.

Örkény István: "Rózsakiállítás"
Már szemeztem ezzel a kisregénnyel, amikor az emelt szintű magyar érettségire készültem, s lopva elolvastam a Glória címűt, amelynek hatására abban az optimista lelkiállapotban majdnem elmentem papnak, és találtam benne egy olyan gondolatot, amit örökre megőrzök, s igyekszem aszerint élni: "Aki másokat győz le, mindig beszennyeződik. De aki önmagán győzött, megtisztul általa."

Szóval "Rózsakiállítás". Ki gondolta volna, hogy szépirodalmi alkotásban szó lehet tévéről? Persze ez a kérdés akkor fogalmazódott meg bennem, amikor először eszméltem arra, hogy itt egy tévéműsor elkészüléséről lesz szó, aztán rájöttem, hogy ide is passzolna a Kispál és a Borz Hang és fény című száma, s nem is olyan pozitív fényben mutatja a tévét, vagyis nem teljesen.
"Csak hang legyen és fény, sok szép halott állat
Mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad."
A könyv arról szól, hogy egy Korom Áron (nem bírtam ki, hogy ne magyarázzak bele valamit a névbe: K. Áron - káron - káron húz hasznot) nevű rendező asszisztens első filmjét arról akarja forgatni, hogyan halnak meg az emberek. A címe: Meghalunk. Valahogy a mai tévéműsorok jutottak róla eszembe, például Az igazság ára. Válaszoljon olyan kérdésekre, amelyek miatt ön kellemetlen helyzetbe kerül az egész ország előtt. Jó esetben persze ez legfeljebb 1,6 millió reklámnézéssel fizető olyan ember, akik aztán később letagadják, hogy bármikor is bekapcsolták volna a sötétség birodalmát jelképező dobozt. Szóval itt is pénzért ment a show, 5000 Ft ütötte a haldokló markát a szerződés megkötésekor, további 10 000 pedig a show tetőpontján, a játékos halálakor.
A játéknak három szereplője volt, vagyis ők hárman, és a hozzátartozók. Egy férfi volt az első jelentkező, aki sajnos már nem szerepelhetett a műsorban, mert időközben meghalt, s így a kamera előtt csak az özvegye beszélhetett arról, hogyan halt meg a férje, akivel akkor volt a legboldogabb, amikor a férfi már haldoklott. A másik szereplő, aki következőnek tette jogosulttá családját 10 000 Ft átvételére, egy virágkötő, aki rákos lett. Édesanyjának zöldhályoga volt, s csak akkor halhatott meg nyugodtan, amikor biztosan tudta, lesz aki gondját viseli majd elviselhetetlen anyjának, s miután láthatta az Esti Híradóban a Rózsakiállítást. A harmadik játékos J. Nagy, tévésszemélyiség volt, aki évekkel ezelőtti infarktusa miatt jelentkezhetett a forgatásra. Végül a tévés főnökök türelmetlensége miatt el kell játszania halálát, ami a rendezőnek nem igazán nyerte el tetszését. A műsor adásba kerül. A kritika az egekig magasztalja a televíziót, hiszen már nemcsak az őserdőbe juttatta el az embereket, nemcsak a földi halandók számára elérhetetlen Himaláját varázsolta a nappalikba, hanem a halált is, amit ugye nem lát minden nap az ember, vagy ha mégis, közeli hozzátartozójáét látja, amely megrázza, s nem tud objektívan gondolni rá.

Ha tehetném, s elvileg tehetném is, most újra Örkényt olvasnék, de inkább elkezdtem Jókai Anna Napok c. regényét. Egyszer majd ez lesz ebben a sorozatban a következő áldozat, eddig tetszik.

Nyári tünet

Újra kábult ébredések, levegő nincs a szobában, csak a kánikula kopogtat a sötétítő függönyön, s belopakodik. Madárzaj ver fel, mielőtt felébredek, azt álmodom, hogy még csak hét óra van, nem kell még felkelni. Aztán nem is én ébredek, hanem ébresztenek kávéval, s kiderül, hogy már tíz óra is elmúlt. Reggelire Niki-féle vegyes dzsem, hmmm, az a györöki nyár, tegnap éppen arról beszélgetünk, mennyi vicces dolog történt velünk. Elromlott a Papa Ladájában a magnó miközben mulatós zenét hallgattunk, azt mondták az ottaniak a kerítésre, hogy bio... Ma meggyet szedtünk, talán ez is bio, eszünk majd meggyes pitét.
Lassú napok, gyors semmittevés, újra vasárnap, pont egy éve, hogy művtöriből érettségiztem, nagyon izgultam. Most csak úgy cél nélkül írok, de hogy is írhatnék, mikor nyár van, s talán most nem is kell az embernek cél. Én mégsem bírom ki álmok nélkül, nem bírom ki önsanyargatás és megmérettetés nélkül nyáron sem, bár nehezebb ilyenkor, hiszen csak magamnak kell elszámolnom. Nincs dolgozat, nincs memoriter, nincs kötelező, nincs számonkérés. Most éjfélig vagyok fenn, most nem tudom, hogy mit olvassak, csak mindenbe belekapok, aztán leteszem, és ki tudja, mi lesz.
Rajtam nem múlik semmi már, hiszen én megtettem, amit tudtam, de úgy látszik ennél azért több kell. Beadtam a pályázatom ide-oda. Az egyikben van kék, ami jó, a másikban van rózsaszín, ami nagyon jó lenne, ja, és van egy harmadik is, ami nem ezüst, de arra már nem vagyok büszke, azt hiszem. Nem, konkrétan nem fogom leírni, mit és hova adtam be, majd idővel. Ez olyan pályázós év, olyan mindegy, azért megpróbáljuk-féle. MOME, SZFE, Duna Takarék, és a többi, ami még titkos.
Nyáron mindig kiborulok egy hét után a semmittevéstől, de most olyan jó sokat aludni, mert úgy sokat álmodhatok, és főzni is szeretek, bár azért nem tudok sok mindent. Lecsó a specialitásom, na meg a sült krumpli tükörtojással, és mosogatni is tudok, s rájöttem, hogy szeretek is, imádom, ha egy egész hegy összegyűlik. Kitakarítottam a szobámat, hat zsák szemét gyűlt össze. Persze a dolgozatokat, még a röpiket is eltettem, meg a régi rajzokat, a TV-stúdió terveket, a bevásárlóközpontos rajzaimat, meg a tankönyveket, a technikakönyveteket is, nincs szívem kidobni. Sorba raktam az ingeimet, 27-et számoltam, meglepő, nem is hordom mindet. Összehajtogattam mindent, már el is terveztem, hogy csak egy kis tisztasági meszelés vagy festés kell, egy kis parkettacsere, aztán ki is lehetne adni a szobát szeptembertől. Ma lehet, hogy ablakot mosok...
Még annyi hozzátartozik a mai napomhoz, hogy miket álmodtam. Jövő héten nagy családi összejövetel lesz, olyan jé, veled még nem is találkoztam soha -féle, és azt álmodtam, hogy ott volt az összejövetelen Vitray Tamás is, ott állt az Ildiék konyhájában, és amikor megkérdeztem az Ildit, mit keres itt, annyit mondott, teljesen nyugodtan, természetesen, hogy ő jött a média képviseletében. Láttam álmomban törpét is, akihez le kellett hajolnom, hogy puszit tudjak neki adni, és olyan kedves voltam mindenkivel. Jut eszembe, mostanában álmodtam már az Ildiék nappalijával, csak akkor fogorvosi rendelő volt benne, és engem elküldött a fogorvos, azt mondta, velem már foglalkozott eleget, viszont a többiekkel tüzet itatott. Ja, és ma álmomban fagyiztam is, és ki kellett fizetnem tizenötezer forintot a buszvég egy nem is létező cukrászdájában.
Hát így mennek felénk a nyarak, azt hiszem holnaptól kitalálok valamit, lehet, hogy hasra gyúrok majd, vagy karra, és lassan megyünk úszni is.

Folyt.köv.: Szofi költözik

Keserédes

"I could feel it go down
Bittersweet I could taste in my mouth
Silver line in the cloud
Oh and I wish that I could work it out"
/Coldplay: Hardest part/

Keserédes ízzel a számban ébredtem ma délben. Nem szoktam eddig húzni a felkelést, de mivel ma feküdtem le, úgy kettőkor, azt hiszem, nem túloztam el a dolgot. Arra, hogy az íz a számban keserédes felkelés után, csak ma jöttem rá. Eddig úgy gondoltam egy kellemes alvás után, sejtíze van a számnak. Vagyis semmi sincs a számban, csak az álom íze, csak a sejtek ízét érezhetem. A levegővétel ízét, aminek ugye nem nagyon van íze, meg az álomé, de azt hiszem, annak sem nagyon lehet nyelvvel érzékelhető tulajdonsága, szóval csak a sejtek lehetnek az íz okozói. Sejtek. Valamit én is sejtek: tegnap pusztultak az agysejtek, jó páran. Persze arra büszke vagyok, hogy nem vittem túlzásba, azért tudtam, hol a határ, és mire hazaértem, már nyoma sem volt az egésznek. Csak reggel éreztem újra, meg néha most is, annak a karácsonyfa ízű izének ízét a számban, meg a finom narancslével készült vodkanarancsot. Pezsgő, ami nem igazán finom szerintem, de az ünnephez tartozik, és biztos meg lehet szokni, de minek. Új íz ez a számban, hiszen eddig mindig elzárkóztam mindenféle alkoholos ital elől, de ez az íz, ez valami újat mutatott meg nekem, amit megfogalmazni nehéz, csak egyet tudok: azért nem fogok én erre rászokni. Ez is csak egy olyan dolog az életben, amibe az ember belekóstol, valamit kap tőle, vagy jót, vagy rosszat, aztán tudja, hová tegye, és kész. Ettől nem lesz több az ember, csak olyankor érzi úgy abban a pár felhőtlen percben, és ez csak akkor jó, ha több az ember, ha több az ember az ember körül, ha nem egyedül van. Ha többen vagyunk, olyan vicces látni egymást, meg érezni azt, hogy én milyen vagyok, látni a meglepett arcokat, hogy "jé, a Bazsi ivott ?!"...
Keserédes az érzés, amivel eljöttem az iskolából, bár erről már sokat írtam, új érzésként az merült fel bennem, hogy nemcsak otthagyni nehéz, hanem újat elkezdeni is, meg azzal a tudattal élni egy hónapig, hogy nem biztos, hogy lesz hova menni. Persze ez sem olyan szomorú dolog, hiszen engem az is érdekel már, milyen az embernek a saját lábára állni, milyen új helyre költözni, milyen kiszakadni, milyen vendégként hazajönni, milyen máshol élni, kicsit az is benne van ebben a változásban, hogy egészen egyszerűen milyen élni.
A tegnapi eső egyáltalán nem volt meglepő a bankett közben. Szerintem siratott minket az ég, vagy valami felettünk álló erő, vagy legalább is meg akart minket mosdatni, mint az újszülötteket, amikor a világra jönnek, meg akart minket tisztítani, meg akart szabadítani minket a fájdalmas születés vérfoltjaitól. Az eső, a nagy eső, a világ egyik legjobb érzését adhatja az embernek, emlékszem, mikor Anyával valamelyik nyáron kiálltunk a kertben a legnagyobb zuhéba, és csak vártuk, hogy mikor ázunk bőrig. Most rájött az égi erő, hogy nem tud minket megmosdatni, hiszen véd minket a nagy zöld ernyő, nahát, ez is zöld... Van még remény.
Keserédes érzés, mikor az embert szembedicsérik. Keserűbb, mint amikor szembeszidják, hiszen akkor legalább felháborodhat az ember, megmondhatja a magáét, így meg szerényen mosolyog, és bár édesek a szavak amiket hallhat, mégis ott marad a végén az a fanyar íz. Nem mondtam a dicséretre, hogy jogtalanul kaptam, de azt se, hogy jogosan, csak mosolyogtam, megint az a bárgyú vigyor volt az arcomon. Ott ülni olyan tanárok közelében, akiktől sokszor tartottam, most pedig egy tálból vacsorázunk. Hallani a dicsérő szót attól, akitől még most is tartok egy kicsit, és hallani attól, akitől nem sokat hallani ilyet, így még jobban esik. Az egyik azt mondja rajzoljak. Hogy? Nem megy már annyira, úgy érzem. Talán majd egyszer, ha valami belső érzés arra késztet. A másik azt mondja, s talán már olvassa is, " ...és írjál, Balázs", jó, a válaszom már ebben a mondatban szerepeljen, jó. Mi mást tehetnék? Most erre szólít fel a hang, az a hang, ami eddig arra bírt rá, hogy fessek. Anya szerint most is festek, csak a szavakkal. Most ebben van kaland, most ez az, amivel el tudok bíbelődni órákig, amit meg tudok mutatni másoknak, ami inkább belőlem jön, ami inkább engem mutat meg. Persze az ember semmit sem zárhat le végleg, ami még él, csak félreteheti nehezebb időkre. És vágyhat arra, hogy mindent használni tudjon az életében, amit keres magában, amit megtalált magában, amiket kapott. S így lehet egyszer ura annak, ami talán a kép és a szó szerelemgyereke...
Most borult az ég, talán újra esik, talán megint mosdatni próbálnak minket. A kép nem szép, a szó azonban igen. A madarak így is énekelnek. Olyan meg úgy sincs, hogy ez se szép, meg az se, ettől ilyen az élet, s remélem sose lesz majd túlzottan édes, mindig legyen inkább ilyen az élet, mint a mai későreggel: keserédes.

Ui.: Érc feloldozva, Borz már olvasta biztos, vagy majd olvassa...
Kedves Borz! Ércnek ugyanis azt mondtam: "ne mondd el a Borznak, hogy ittam!" Hát, már tudod... :-)

"Nagy lesz az út..."

"Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?"

Fáradt vagyok, kicsit elegem van. Belefáradtam az érettségibe, pedig még csak holnap lesz a töri, ha szerencsém lesz, és nem keddre osztottak be. Leginkább a nagy semmit csinálnám most egy darabig, de akkor meg az lenne a bajom, hogy nincs, aminek meg kéne felelnem.
Fáradt vagyok, nagyon elegem van, mindig jön valami, amire várni kell, ami tolódik, ami csak majd lesz, ami miatt megint nem tudom, mi következik...

"Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meg haltam, majd el égtem én."

Mostanában sokat álmodom azt, hogy a Nyugati pályaudvaron felszállunk a vonatra. Pontosan nem emlékszem arcokra, csak arra, hogy osztálytársakkal készülünk valami nagy útra, de érdekes módon eddig még sosem indultunk el, csak mindig felszállunk, örülünk, hogy együtt utazhatunk, elemózsiát cserélünk, mosolygunk, és én mindig úgy ülök, hogy ha elindulnánk valaha, háttal ülnék a menetiránynak. Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy a Szalma Csárda mellett körözök kocsival a Duna-parton. Azt látom a kocsiból, hogy az étterem előtt Uzonyi tanárnővel beszélgetek arról, miért nem vettek fel, és ő azt mondja, hogy "azért mert..." - és itt véget ért az álom. Ő ezt onnan tudja az álmomban, hogy egy ismerőse mondta neki, aki felvételiztetett. Látom leírva a nevét is, valami Tamás, az is lehet, hogy a vezetékneve az, akkor eszembe jut, hogy ja, tényleg, néztünk valami videót vele/róla magyarórán. Közben a háttérben azt látom, hogy a Mária Valéria híd az egyik percben felrobban, a másikban már újjáépül, mire szólnék a tanárnőnek, hogy mi lett a híddal, már újra áll.

"Mivé legyek most nélküled,
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?"

Tudom, hogy nincs vége a világnak, hogy nem vettek fel, de mégis sokszor eszembe jut, mi lett volna ha mégis. Olvasgatok róla a neten, milyen további képzéseket indítanak, mi lehet az emberből, ha ezt elvégzi. Egyre jobban akarom. Senki nem ígérte meg, hogy felvesznek, csak olyan szép volt már az, hogy eddig eljutottam, olyan jó lett volna...

"Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerínt!"

Tudom, lesz rá lehetőség, tudom, hogy akkor is jelentkezem majd újra... Csak még nem vagyok rá alkalmas, még nem vagyok érett hozzá...

"Nagy lesz az út, de mi ugye még se várunk
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.

Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk.
Nagy utazás."

Ez az út legalább egy évvel "nagyobb" lesz, vagy ki tudja.
Egyébként nem vagyok depis , csak az elegem van mindenből érzés lett rajtam úrrá. Holnapra elmúlik...

Nem 76...

Hát nem sikerült a felvételi. A 76-os sorszám nem szerepelt a továbbjutók sorszámai között. Most mégsem érzem azt a fejbevágásszerű érzést, azt a haragot, amit akkor éreztem, amikor a MOME-ről vágtak ki. Onnan kivágtak, innen úgy érzem, egyáltalán nem, hiszen ott voltam azon a 3. fordulón, megnézték a filmem, kimondták a nevem, meghallgattak. Tudják, hogy idén érettségizem, tudják, hogy mindenképpen a kommunikáció érdekel, s én nem érzem azt, hogy teljesen leírtak. Persze konkrét bírálat itt sincsen, akár a MOME-n, most mégsem mondták az első forduló alapján, hogy nem, tehát a teszt alapján azt gondolták alkalmas vagyok, a riportom és a történetem alapján is a második forduló után, itt azonban valami nem stimmelt, vagy, másoknál jobban stimmelt. Ezután nem érzem azt, hogy na ide sose jövök többet, már csak azért sem, mert nem akarok hazudni a portásnak, akinek azt mondtam, viszontlátásra. Azért sem, mert akkor is akarom, most talán még jobban! Tudom, hogy sokat kell még tanulnom ahhoz, hogy az lehessek, aki akarok lenni, sokkal többet kell olvasnom, jobban kell érdeklődnöma világ iránt, aktívabban kell élnem. Túl szép lett volna, ha elsőre csont nélkül felvesznek. Nem szálltam volna el, de nem becsültem volna meg annyira. Nem tudom mikor indul megint ilyen szak, de én ott leszek a felvételin...
Kicsit olyan, mintha magyaráznám a bizonyítványomat, de tényleg ezt érzem most, és örülök, hogy nem borultam ki. Egyébként a bizonyítványra visszatérve, igen azt is magyarázom, nem 76 százalék lett a magyar érettségim, hanem 78.
Szóval be is jött meg nem is az a péntek tizenhárom. (13=7+6 mindegy)

A film - javítva

A videó minőségét javítottam, hátha így élvezhetőbb, az előző verzióról ezt nem tudnám elmondani. TV-ben hibátlan a minősége, magam is csodálkoztam, mire volt képes a fényképezőm...
Köszönöm szépen mindenkinek, aki gondolt rám, péntekig azért még biztosan igényt tartanék erre, mert akkor derül ki ennek a fordulónak az eredménye. :-)

Nagyon jó lenne, ha jó lenne...

Ki gondolta volna?

Nos az egész úgy indult, hogy felkeltem ötkor, aztán felszálltam arra a vonatra, amiről azt hittem, hogy 6:05-ös, de rá kellettjönnöm, hogy az igazából 5:50-es, de sebaj, így legalább megtapasztalhattam, milyen az, amikor még a Westend is zárva van. Összeszorult gyomromnak szüksége volt még egy kis megpróbáltatásra, végül nem is volt olyan rossz az a baconos toast, de az a 3 dl kávé amit rámtukmáltak, na az nem kellett volna. Mindegy, azt hiszem senki nem erre kíváncsi...

Szentkirályi utca 32/a, 8:39

Álldogálok az épület előtt, be kéne már menni, nem könnyű, annyi minden múlik ezen a napon, és annyira szeretném, na, ne szenvedj, indulás...

Aula, 8:58

Páran ülünk az aulában, van, aki vágónak készül, nekik is ma volt a felvételi, és vannak sorstársaim, találgatunk, mi várhat ránk. Megjelenik az ajtóban Máté Krisztina és Bárdos András, nagyon jókedvűek. Bárdos András annyit kér, hogy legyünk természetesek, ne akarjuk magunkat megjátszani, és ne izguljunk, legyünk ügyesek. Lassan felmegyünk a felvételi tényleges helyszínére.

Második emeleti liftajtó előtt, 9:00-10:30

Itt várunk, én az ötödik vagyok. Nem merünk rátapadni az ajtóra, csak párszor hallottunk hangfoszlányokat más filmjéből, egyszer pedig valaki énekelt, mint kiderült nem kell mindenkinek, csak ő szabadidejében énekel, ezért kérték meg őt, mutassa meg, mit tud. Lassan 10:30, az ötödik jelentkező következik.

Mielőtt bemennék

Én úgy gondoltam, ezen a fordulón csak Fekete Ibolya és Máté Krisztina lesznek ott, de már kiderült számomra, hogy Bárdos András is, később pedig az, hogy Gothár Péter is és Vitray Tamás is.

Marosvölgyi Judith szobájában, a felvételi helyszínén

Mosolyogva köszönök a benn ülőknek, ők mosolyogva köszönnek vissza. Bárdos András már nincs benn, vizsgáztatja a saját osztályát. Fekete Ibolya kínál hellyel, majd megkérdezi, miket írtam az előző fordulón. Megtalálja a dolgozatomat, megkérdezi, hol dolgozom, mikor érettségizem. Én erre mondom, hogy idén érettségizem, és itt következett az első olyan momentum, amiről nem tudom eldönteni pozitív-e vagy negatív. Ki gondolta volna? - csodálkozik Máté Krisztina. Megkérdezik, hova adtam még be a jelentkezésemet, én felsorolom, kezdem az Iparművészetivel, erre mondják, hogy igen, emlékeznek rá,említettem az első fordulón abban a feladatban, ahol le kellett írni legnagyobb sikerünket és kudarcunkat. A többi szak felsorolása után megkérdezik, hogy mindenféleképpen a kommunikáció érdekel-e, majd arra kíváncsiak, van-e ennek valamilyen előzménye. Említem a képújságot, az újságot, a rádiót. Mesélek arról, milyen érzés fog el, amikor tv-stúdióba lépek... Megkérdezik, hova helyezném magamat a mai tévézésben, erre azt válaszolom, Lévai Balázs műsorai, műsorötletei tetszenek, olyasmiket készítenék én is. Megnézik a filmemet, így végre hozzám szól Gothár Péter, mikor beteszem a DVD-t, mondja, hogy jó lesz, elindult. A film közben nem mertem nézni az arcokat, nem is jött volna ki jól. A film után Máté Krisztina megkérdezi, Kispál-e a zene alatta, és hogy szeretem-e, én azt válaszolom,inkább a mondanivalója miatt választottam, nem rajongásból. Kérdeznek még arról, mit olvastam mostanában, melyik a kedvenc filmem. Ezután következik az, amit a második kérdéses momentumnak hiszek. A tanárnők végeznek a kérdezgetéssel, megkérdezik Vitray tanár urat, van-e kérdése. Válasz nem érkezik, megkérdezik még egyszer. Nem, nincs kérdése. Nem tudom, ez pozitív-e vagy negatív.

TV-stúdió

Már csak, annyi a feladat, hogy beszéljek a kamera előtt kb. 2 percig angolul bármiről. Ez az, amire nem emlékszem, remélem megvan a 2 perc, remélem kiderül, hogy tudok angolul, vagy mi.

Zöld lámpa, piros lámpa, adás, kamera, már nemcsak számom, hanem nevem is van, a héten kiderül, ááááá....

Holnap

Holnap. Más sem jut eszembe mostanában. Mondjuk tegnap annyiban szerencsés volt a helyzetem, hogy a holnap csak annyiban zavart, hogy holnap azt mondhatom, hogy holnap. És ma ma van, holnap meg holnap lesz. Az a nap.
Remélem, megint úgy történik majd minden, ahogy eddig. Leszállok a metróról, a mozgólépcsőn a hirdetéseket nézem, hátha abból is tudok valamit hasznosítani, aztán megmutatom a hiperszorgalommal rendelkező BKV-ellenőröknek lyuggatott jegyemet, aztán kijövök a gödörből, s hamarosan a Szabó Ervin Könyvtár mellett találom magam, aztán a díszköves Reviczky utcában, az ORTT mellett, végigszteppelek az utcán, eszembe jut, hogy régebben jobbra kanyarodtam itt, hiszen a fogorvos arra van, aztán inkább balra kanyarodom, mert arra van, mert arra van, igen, a SZFE.
Az épület előtt hibridhajtású Lexus csavarja meg a gyomromban lakó szörnyeteg nyakát, aztán belépek abba a magas épületbe, kivárom a soromat, és igyekszem megölni azt a szörnyeteget, amikor belépek a terem ajtaján. Kíváncsi arcok várnak majd rám remélem, kedvesen mosolyognak, mint az érettségin, amikor kihúztam azt az aljas Anyegint, de ők nem azért mosolyognak majd rám, hanem mert megnyerte tetszésüket a videóm, és kérdésekkel bombáznak majd, mit miért csináltam, hogyan készült, blabla. Angolul is beszélünk majd, még jó, hogy angolul megy a felirat a Jóbarátok alatt, és hogy néha angolul gondolkozom. Do you believe it? Yeah, you should!
Mindenki küldjön nekem pozitív energiát, gondoljon rám úgy 9-től egész nap, aztán örüljön velem, ha sikerül, ha meg nem, na arra meg ne gondoljunk, mert nagyon, nagyon és még egyszer, nagyon akarom...

U.i.: A videó hamarosan látható lesz a blogomon. Annyit elmondok róla, nem idegen ettől a helytől, és lezárja sorozataimat, amikre úgyis ráfér már a nyári szünet, a megújulás...

Nincs okom panaszkodni. Nem rossz az a hetven százalék. Megint túl sokat vártam magamtól, megint nem kellett volna.
Tényleg nem panaszkodom. Főleg azért nem, mert ma nekem valaki azt mondta, amikor az érettségiről beszélgettem vele, hogy: "ha neked nem lesz jó, akkor kinek? Fel a fejjel!"
Nem azon van a hangsúly, hogy nekem milyen érettségit jósol, hanem azon, hogy ki. A szomszédnéni mondta. A férje az utolsó stádiumban van, rákos...
Van pofám még mindig panaszkodni, félni? Nincs. Miután kimondta azt a mondatot, hogy: "Fel a fejjel!", nekem már nincs képem elégedetlenkedni, amikor meghallottam, mit mond, kirázott a hideg.

Ha nem ismerném őtet, azt hinném...

Igen, sikerült a második forduló, s talán már nem is aktuális ez a címke: Álmom-e?, lehet, hogy esetleg már úgy kéne hívni, hogy SZFEretném, vagy úgy, hogy KöSZ, FElvehettek...
Nem dicsekedtem vele, mert annyira hihetetlennek tartom még most is, pedig már két napja tudom, hogy benne vagyok a 44-ben, hogy biztosan megmutathatom magamat a 3. fordulóban. Itt már nem lehet a toll mögé bújni, itt már nincs gondolkodni idő, itt derül fény igazán az alkalmasságra. Itt lehet meggyőzni a felvételiztetőket tehetségről vagy tehetségtelenségről. Itt derül majd ki igazán, ki az aki tévés lesz egyszer, s ki az, aki csak téves.
Huszonhetedikére ígérték az eredményt, délután 5-re, s én itt ültem a gép előtt 16:45-től, de 17:30-ig nem történt semmi. Nyomogattam a billentyűzeten az F5-öt, majd' lekopott, s amikor láttam, hogy feltették, s 2-3 kattintás múlva tudni fogom, kissé remegtem, kicsit nagy a tét. Aztán a kódok között megtaláltam az enyémet, fújtam egyet, és közöltem az itthoniakkal, hogy sikerült. Nem baj, hogy nem készült semmiféle felvétel az ezt követő percekről, mert vicces lehetett, ahogy ugráltam, olyan tíz-szökdelés-térdfelhúzással-harc-szerűséget rendezhettem a nappaliban, szegény csillár...
Huszonnyolcadikára már egy találkozót is szervezett a SZFE, hogy elmondhassák, mi történik majd a nagy napon. Jobban féltem ettől az egész kis meetingtől, mint az eddigi két rostától összesen, nem tudtam, mire számítsak egyáltalán. Tízre kellett az egyetemre menni, persze nem volt kötelező, csak ajánlott a megjelenés. Én 9:30-tól ott járkáltam a Szentkirályi utcában, aztán szembejött Máté Krisztina gyönyörű autójával, gondoltam, akkor bemegyek, hátha hamarabb lesz. Benn olyan furcsa érzésem lett, leültem a többiek közé, és hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne velük tanulni majd, szimpatikusak voltak. Az ablakban feltűnt Liptai Claudia hasonmása, ő is továbbjutott, aztán egy teremből kilépett Fekete Ibolya, az osztályfőnök, akit egyre jobban csípek.
Kivitt minket a kertbe, mivel ott rágyújthat. Leült egy székre, mi körbeálltuk, aztán megkérdezte, van-e valakinek tüze. Egy ideig nem kapott választ, erre megdicsért bennünket, milyen egészséges társaság vagyunk, de persze gyorsan kiderült, hogy azért akad majd ember, aki ellátja tűzzel. Már nem is féltem annyira, lassan betoppant Máté Krisztina is, elkezdődött a tájékoztató. Elmondták, hogy a házi feladat az lesz, hogy csináljunk 4-5 fotóból álló fotósorozatot vagy egy 3-5 perces film-etűdöt. A téma szabadon választható, arra a kérdésre, hogy milyen legyen nagyjából azt mondták nagy egyetértésben, hogy legyen jó, legyen benne gondolat. És hozzátették, ha lehet, ne családi fotókat vigyünk. Aztán megkérdeztek minket, ki mikor akar menni felvételizni, én 9-én délelőtt megyek. A házi feladatról beszélgetünk majd magyarul és angolul, hmmm, nagyon kíváncsi vagyok.
A negyedik rostáról csak annyit mondtak, hogy az ottani bizottságban már sok a Kossuth-díjas...
Még most sem hiszem el, de egyre jobban szeretném...
Ja, és hogy tényleg passzoljon ez a post a címkéhez: jelenlegi Álmom ez...

Megszólalt a vészjelzés. Harangok, sziréna, vagy ami tetszik. Pánik volt. Most is van, csak én nem hallom. Én egy mentőcsónakba kerültem, s most onnan nézem, hogy szikrázik, hogy emelkedik ki lassan a vízből. Jéghegynek ment. Jéghegynek, amire senki nem gondolt. Nem volt a tervben. A jéghegy meg már csak ilyen. Nem veszi észre, hogy ő is csak a vízből lett, minek, ő már nem víz, ő már bármit megtehet, ő neki mehet egy ilyen hajónak is. Ha nem tetszik, el lehet menni, ki lehet kerülni a jéghegyet.
Ülök a kis mentőcsónakban pokrócba bugyolálva. Legnagyobb bajom, hogy néha eveznem kell, és fázom is. Előttem felnőttek, mögöttem gyerekek. A felnőttnek lesz még emléke a nagy útról, büszke lesz majd rá, ha ezt most túléli. A gyerek csak néz ki fejéből, talán alszik is, az a lényeg, hogy a macija vele maradjon. Ha esetleg érdemes lesz majd emlékezni rá, majd úgyis elmesélik neki, majd henceg ő is az unokáinak, hogy ő a nagy hajóval utazott, és milyen büszke rá.
Nézem, ahogy felrepítik az utolsó rakétákat is, látom magam előtt, ahogy az utolsó pillanatig távíróznak, felesleges. Senki nem hiszi el, hogy igazán baj van, ez a hajó nem süllyedhet el, nincs itt szükség segítségre. A jéghegy pedig nem kíméli a hajót, magára tűzi, aztán lassan lecsúsztatja oldalán, s büszkén kiemelkedik a vízből.
Ülök a csónakban, visszatérnek hirtelen az emlékek, hogyan táncoltunk a fedélzeten, s hogyan néztük a tengert azokban a pillanatokban, amikor tudtuk, most csönd a nevünk. Aztán ismét felébredtünk, s volt, hogy egymásnak mentünk, s nem kértünk bocsánatot, fontosabb volt szánalmas kis büszkeségünk.
Most nem ül itt mindenki a csónakban, nincs mindenki pokrócba bugyolálva, amire a nagy hajó címerét hímezték, vannak, akik még most is küzdenek, távíróznak, lőnek, vagy egymásra néznek, és kézenfogva várják az utolsó levegővételt. Akik mindig kitartottak, még most is hegedülnek, nem hagyják abba, míg meg nem eszi hegedűjüket a maró tengeri só, míg meg nem fagyasztja a dalt a jéghegy hűs levegője.
Ülök, nem merek már fázni. Mire föl? Az én csónakom elindult valamerre, ha csak egy lakatlan szigetre, akkor is jobban járok, mint ők. Ők küzdenek életükért, a hajóért, én meg innen már semmit nem tehetek. Csak fáj, hogy nekem jutott csónak, nekik meg csak a remény maradt, amivel nehéz a kikötés. A jéghegy áll, egyre csak duzzad, nem törik bele a gyilkosságba éles kése...
Futnak a fedélzeten, kívülről néha már úgy látszik, felesleges, néha úgy érzem, nem vagyok rá büszke, de így van, hogy ők is befértek volna a csónakba, csak azért nem jöttek, mert nem hitték, hogy a jéghegy kicsinek látszik, de élének épp ez a vékonyság az előnye. Maradtak, pedig tudták, mi vár majd rájuk, most úgy érzem, kiáltásuk késő bánat, s talán nem helyes, amit most tesznek.
Persze, most ezt gondolom. Mert én lehet, hogy gyáva vagyok. Mégsem érzem magam rosszul, még akkor sem, ha van, aki azt mondja, a hajóért maradnom kellett volna, és nekem is futkosnom kellett volna a fedélzeten, és kiabálnom kellett volna, fosztogatnom, ölnöm, ki tudja még mit. Jó, nekem jutott csónakhely, majd megköszönöm az Istennek, nem véletlenül adta, lehet, hogy így sem én jártam jól...
Egy valamit azért ne felejtsünk el. Ezt a hajót nem akárki tervezte, s eddig nem akárki vezette. Most ugyan rossz az irány, s úgy tűnhet, már mindegy ki a kormányos, azért ez a hajó nem egy kis tutaj. Ezt jól megtervezték, s okozhat még meglepetést annak a jéghegynek, ráöntheti sebeiből a benne felhalmozódott tüzet, a fájdalmat, melyet az ő karcolása okozott, s elolvaszthatja. S nem csak jéghegy nem lesz többé, nem lesz majd tenger sem, gőzzé válik, s elrepül messzire.
Én legalábbis erre gondolok majd, mikor nem látom már csak azt, ahogy egy csillaggá válik a tengeren a hajó, olyan messzire jut csónakom már tőle. S szeretném, hogy hosszú évek múlva, mikor ismét arra járok, lássam újra a régi fényében. Kitartást a legénységnek, és legyen igazuk, s legyen értelme munkájuknak, ne csak annyit érjenek vele, hogy egyszer majd szuperprodukciót rendeznek nyomorukból.

Megemelem zsibbadt lábam. Fáj. Nem merem letenni a padlóra, attól félek leesik, olyan régen nem használtam már. Megpróbálom óvatosan megmozgatni, hátha kimegy belőle a zsibbadás. Amint elfelejtem, hogy zsibbad, amint abbahagyom a szenvedést, elmúlik az egész. Képes vagyok lábra állni. Lábra kell állnom!
Még csak egy helyben állok. Nézem, merre léphetek. Már tudom, merre akarok menni, de még nagyon messze a cél. Most csak azt látom, hogy sokan állnak körülöttem. Egyre többen olyanok, akiket már rég elfelejtettem. Így is lépnem kell! Lassan felemelem a lábam, immáron zsibbadás nélkül. Nem tudom, hova tegyem, nem akarok senkire rálépni, senkinek nem karok fájdalmat okozni. Nem, ezt nem lehet megúszni. Lesz, akinek fájni fog. Azzal most nem is törődöm, hogy elgémberedett tagjaimnak mennyire fog fájni, csak azt sajnálom, de tényleg, hogy ez a lépés, ezek a lépések, valakinek, valakiknek nagyon fognak majd fájni, pedig sosem akartam rájuk lépni.
Azzal nyugtatom magam, hogy ők mondták nekem régebben mindig, hogy járni kell... Ők mondták, hogy az ember mindig egy lépést tesz előre, ennyire képes. És aki többet akar, aki sétát tenne? Aki esetleg futna, vagy kirándulni menne? Miért is kéne egy helyben totyogni, egyet vagy kettőt lépni egy életen át, mikor egyre jobbak az utak, több az autópálya, repülőgép is van, és a cipők sem mennek szét hamar.
Én biztos nem maradok, én ha tehetném, elrepülnék. Nem teszem. Nem lehet. Inkább csak gyalogolok, szárazföldön nagyobb az esély, hogy találkozom valakivel, hogy látok valamit. Hátam mögé vágom kabátom, nagyokat szívok a levegőből, néha lépek egy sasszét. Nem is tudnék én repülni. Meg rossz lenne csak madarakkal találkozni. Még engem is madárnak néznének.
Lépek, most már biztos, remélem sikerül csak előre, és nem csúszom majd hátra, és tényleg előre bocsánat azoktól, akikre rálépek, nem tehetek róla, eddig csak voltam.