Hogyan tovább?

Felajánlotta lemondását Gyurcsány Ferenc. Jobbat igazából nem tehet. Nem is értem, minek húzta idáig. Abba már nem mennék bele, hogy azon gondolkozzam karakterekbe öntve, hogy mi lehetett volna akkor, ha 2006-ban nem történik semmi, mert így 3 távlatából ez már teljesen mindegy. Tulajdonképpen sajnos az elmúlt időszak csak arra volt jó, hogy egyre inkább kontrasztossá vált az ország. Nem feketévé meg fehérré, hanem eleinte pirossá meg narancssárgává, ma pedig jócskán elindulva a szélsőségek felé.

Amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen lemondott, azt hittem, főleg, mivel éppen Pesten voltam, hogy az emberek majd rögtön elkezdenek erről beszélni, hogy szinte örömünnep alakul ki a városban. Persze ez nem történt meg, hiszen alig páran tudták akkor még az egészet. Nem is hinném, hogy lesz bármiféle Gyurcsány-búcsúztató. A magyar ember cirkuszol, hogy monnyonle, meg kommunistázik ha kell, ha nem, de úgy látszik, ennyire futja. Szinte látom magam előtt azt a milliónyi tanácstalan arcot, mikor meghallják a hírt. Őőőő, izé, most akkor kinek monnyuk, hogy monnyon le? Most akkor kinek énekejjük, hogy takaroggy?

Kialakul majd egy új betegség, vagyis az már kialakult, Kossuth tér-függőség a neve, inkább az elvonási tünetek tűnnek majd betegségnek. Emberek százai kezdenek majd remegni, jaj, hova menjek tünetetni.

A Mónika Show még véletlenül sem szűnik majd meg, Joshi is marad, sőt, dupla műszakot vállalnak majd, segítenek feldolgozni a népnek a történteket. Aggodalomra azonban semmi ok, nem lesz nagy változás a két kereskedelmi tévé műsortükrében, hiszen a csökkenő hírek miatt kevesebb hírműsor lesz majd, így a hírműsorok rovására nő majd Mónika és Joshi ideje. Gyurcsány lassan celeb lesz, a következő héten a MrÉsMrs-ben Dobrev Klárával szerepelnek, de ott lesz az Orbán házaspár is, a rendhagyó adásokban ott lesz Szetey Gábor és párja is, és igen, elfogadta a produkció meghívását az új sztárpár is, Dávid Ibolya és Bokros Lajos is!

(Bokros Lajosnak muszáj még most népszerűségre szert tenni, hiszen ha tényleg ő lesz a következő áldozat, akkor igen hamar visszarendeződik minden, újra lesznek majd hírek, hiszen tüntetések is lesznek jócskán...)

Pihenő

Így a tavasz közeledtével kissé hamarabb megunok dolgokat. Hamarabb kezdem el nézni az órámat, de hamarabb kell érzésem szerint kelnem is. De az mindenképpen pozitívum, hogy a hetek csakúgy szállnak. Persze ez igazából nem pozitív dolog, hiszen ezzel a gyorsasággal az élet száll, de azért száll így az élet, mert van mit tenni. Azt hiszem nem véletlen, hogy az emberek úgy alakították ki az életüket, hogy nagyjából 2, esetleg 2 és fél napot kapnak pihenőnek egy héten. Több nem kell, csak alkalmanként. Ha több van, úgy elfolyik az élet, de nem úgy, mint az esővíz a szélvédőn, hanem mint a hó a tetőn. Lomhán, hidegen. Aztán persze mire víz lesz belőle, gondosan az ember nyakába folyik.

Most viszont szépen csúszik a víz. Csúszik egészen a Szentkirályi utcáig. Körülbelül egy hónap, és itt van, majdnem olyan, mint a karácsony. Ebből lehetne igazi adventet kreálni, ehhez kéne valami visszaszámláló mütyürt szerezni a fejlécemre. (Abszolút elképzelhető és kivitelezhető terv, mióta a Müllerben húsvéti adventi naptárat árulnak.) Bár, ha belegondolok, ha nem is explicit módon, szinte minden bejegyzésem egy nap letépése egy képzeletbeli naptárból, egy centi levágása a szabadulás előtt. Persze attól függ, mit merek ebben az esetben szabadulásnak nevezni, mert az igazi szabadulás abszolút nem garantált, legfeljebb egy kis jutalom, jó magaviseletért. Hiszen egyre kevesebbet lázadok az ELTE ellen, néha még úgy is érzem, szeretem. Nyugi, csak néha. Persze nem elhanyagolható az sem, hogy pénteken hol nézek filmet az ELTE miatt, na ugye. Biztosan sokszor írtam már, mondjuk az egész témáról, talán már unalmas, de ezért is írok naplót talán. Mármint nem azért, hogy unalmas legyen, hanem hogy tudassam, hogy gondolok valamit, de ne kelljen mindig beszélnem róla. A SZFE-n meg olyan illat van, vagy talán szag, de a kellemesek közül való, ami emlékeztet gyerekkorom egy időszakára, de azt nem tudom, melyikre, csak, azt, hogy valahol az ottani illatot már sokszor éreztem. Olyan gondoskodó illat, azt hiszem, persze ha van egyáltalán olyan. Egyébként mostanában elkezdtek érdekelni az illatok. Na nem lettem parfümőr, de olyan érdekes, hogy hogyan kapcsolja az ember a látványhoz az illatot, hogyan vésődik fejébe egy kép mellé egy illat, s mennyire együtt működnek később emlékeinkben. Persze nem olyan könnyű visszaidézni egy illatot, főleg, mert annyira már az érzésénél sem vagyunk profik emberként, de ha újra megérezzük azt a bizonyos illatot, rögtön beugrik egy kép. Nos, a SZFE-vel még nem vagyok így, vagy még nem teljesen, még csak sejtéseim vannak, honnan származhat az az illat, de imádom, s alig várom a holnapot, hogy újra érezhessem.

Ez van, kissé defektes vagyok. (Az istvános gólyatáborban, amikor még úgy volt, hogy látványtervező leszek, az egyik hetedikes úgy hívott, hogy effektes, mert én adtam tanácsot, hogy hogyan készítsenek bábot, meg kellékeket a bábelőadáshoz, az pedig már majdnem defektes.)

Vissza a kertbe...

Vissza a kertbe, csak most másképp. Velem maradt...

És eddig tartott az idill a padon a még hűvös tavaszi délelőttön, s lám, már az ég is szürke. Egy pénzügyi szakértő/tanácsadó/sztranszponsztőr cég alkalmazottja szólított meg igencsak direkt marketinges eszközökkel. A lány csak kérdezett, én meg elővettem álmosan jólfésült, kissé morcos, de mégis selymes hangomat, s válaszoltam neki, egye fene! Leginkább akárokkal válaszoltam, aztán amikor nem értette meg, hogy nem adom meg a telefonszámom, legfeljebb az e-mailcímem, akkor búcsút vettem tőle.

Közben elszaladt előttem a trefort kerti cirmi is. Nem vinnyogott, pedig szeretem, ha nyávog. Ja, már nem a fránya macskáról beszélek. Mielőtt ez a sztranszponsztőr megzavart, azt terveztem, leírom, milyen érzés itt ülni egy vizsgaidőszakkal a zsebemben, hiszen utoljára ősszel ültem itt. Kíváncsi voltam, miként módosult ez az ippeghogy féléveske keretes mű. Teljesen megfelelő időpontban erre jött a művészet kampuszi megtestesítője, a Club Era hegedűse, de mire ez a jelenség tökéletesítette volna tervemet, jött ez a piszkatúra...

Kiverték belőlem még az alkalmi művészt is, jellemző! Pedig úgy klappolt minden...

(Bár ez így nem teljesen igaz, amióta írásgyakorlatra járok, megvan a heti magamutogatás- és alkotásvágy kielégítése, de akkor is.)

Hideg még a kerti pad, még csak a padot tartó betonelemek fagyosságát érzem, messze még az izzó fa melengetése; ez még nem szauna, csak jégcsap - mindegy, majd próbálkozunk jövő héten.

Március 2-8.

A J az japán császár a P pedig pipás pópa

Ezt az Álmodozások korában láttam az SZFE-n. Nem tudom miért, de olyan viccesnek találtam, hogy a betűket így jegyezték meg morzéül, eszembe jutott, hogy mi pedig hogyan jegyeztük meg Ani nénivel a verslábakat. Máig tudom, pedig abszolút nem használom, csak nem írom le őket, mert titok, senkinek nem szabad elmondani.

"Fel kéne gyújtani egy bankot!"

Két férfi beszélgetett a Combinón, hogy nem szerveztek még semmit 15-ére, nem lesz semmi érdekes. Eddig még azt is gondolhattam volna, hogy na, nem tetszik nekik az állami ünnepség, vagy egyéb rendezvénnyel nem elégedettek. A következő mondatuk után rájöttem, nem erről van szó: "Fel kéne gyújtani egy bankot! Abból tanulnának, akkor észre vennék magukat!" Ja, mondom, akkor mindent tudok, szó sincs arról, hogy azzal van gondjuk, hogy Dobó Kata is szerepel majd...
Ide tartozik egy másik eset is, pár fiatal szállt fel ugyanerre a villamosra, s elkiabálták magukat, (viccből vagy nem viccből?) hogy pénztárcákat és "mobiltelefonokat elő!" Inkább nem folytatom, legszívesebben nem vettem volna észre a bőrszínét az egyiknek. Hozzátenném, hogy ebben a helyzetben én sajnáltam a legjobban, hogy ilyet kellett látnom...

Tavaszodik, lágy az idő, indiánnak sípolni köll...

Minden pesti utcasarkon playback sípolnak az indiánok. Múlt héten még csak metrót építettek a Keletinél, tényleg jön a tavasz.

"Az esélyre komoly siker van." (OV)

Pénteken hazafelé az Orbán-beszédet hallgattam az Info Rádión. Retorikán azt tanultam, vagyis ezt csak tanították, hogy Orbán az egyik legjobb kortárs szónok. Később azt tanultam retorikán, hogy "szónok csak becsületes ember lehet". Imádom, ha valaki úgy beszél ötven percet, hogy igazából nem mond semmit...

Ezzel a műsorszámmal egyre gyakrabban {találkozhat} az idetévedő. A mobilomba írom be csak hívószavakkal, mit láttam, mi történt velem a héten, végül hétvégén összegzem itt, a Jegyzet Elekben.

Hello, Hajós!

Következő műsorszámunk létrejöttét tudathasadásos állapot támogatta. Köszönjük!

Tegnap a SZFE-s filmnézés után maradt egy kis időm a következő programomig, betértem hát a WestEnd-be, hogy a még meg nem kapott ösztöndíjacskámat befektessem tavaszi dizájnomba. Megfelelő üzletet találtam hozzá, még szerencse, hiszen az eddigi kedvenc helyemet bezárták pár hete, azóta sem dolgoztam fel. Járkálás közben kicsit elbambultam, csak mentem, mint a zombik. A zombik egyébként, mint azt az egyik filmes órámon megtanultam, az emberiség kb. 5 millió évvel ezelőtti lényét jelképezik, azt az embert, aki inkább állat, hiszen csak a szükségletei vezetik. Kérdés, hol tartunk most... Na igen, császkálás közben is valami hasonló okosságon törhettem igencsak háromdimenziós koponyám, de hirtelen felébredtem, visszatértem a képzelt világomból. Ahogy felemeltem a fejemet a járólapbámulás után, egy ismerős jött velem szembe. Egy nővel volt, szőkével. Az ismerős ősz volt, nem, nem az előző bejegyzés egyik szereplője volt, hanem egyik kedvenc tévéműsorom arca. Hajós András. A hirtelen fejfelkapásom valószínűleg egy kissé összekeverte a fejemben a definíciókat, így nem tudtam hirtelen, ki az az ismerős, akire jelzőként mondom, hogy ismerős, s ki az, aki főnévként az. Magyarul kivel ismerjük egymást, s kit ismerek csak én. Persze ilyen hosszan nem agyaltam ezen, mikor kellő közelségbe ért Hajós, simán ráköszöntem: HELLO!

Mire kimondtam, már röhögtem magamban, de inkább csak néztem, vártam, mi lesz ebből. Végül visszaköszönt, s az arcán azt láttam, kissé meglepődött, mintha azt érezte volna, biztos ismerjük egymást valahonnan, csak ő nem jött rá, honnan, hiszen ilyen természetesen az köszön a másiknak, aki tényleg ismeri az illetőt. Persze az is lehet, hogy szimplán hülyének nézett, én sem vélekedtem magamról másképp az eset után.

Az egyik szemem bal, a másik jobb

A Nyugati pályaudvar metrómegállójánál álltam. A híreket olvastam a hőn szeretett képújság előtt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy férfihang lóg ki a csendes morgások sorából. Egy másik férfit szólított meg. Mindketten őszek voltak már, csak benőtt már a fejük lágya...

- Látja ezt? Én már nem is olvasok híreket, engem már nem érdekel ez az ország, egyre szarabb lesz, tönkre fog menni, úgy eltűnik, mint a fene! - kelt ki magából egy magasabb, kopaszodó férfi.
- Hogy mondhat ilyet? - kérdezte a másik ősz férfi, ő nem kopaszodott, kissé alacsonyabb volt az előzőnél.
- Miért, maga nem így látja?
- Nem, én nem gondolom így, uram. Különben sem szép dolog, amit csinál, Magyarországon szidni a magyarokat. Ugyanúgy nem szép, mintha a családját szidná.
- Mi az, maga kommenista? - kérdezett rá a lényegre a kopaszodó az alacsonytól.

A kopaszodó egyre idegesebbnek látszott, szinte kiabált, az alacsonyabb folyton körülnézett, mintha kellemetlenül érezte volna magát, mégsem hagyta ott újdonsült vitapartnerét.

- Nem, - válaszolta az alacsonyabb - de valljuk meg, bár nem kívánom vissza az akkori időket, de tény, most rosszul élek, akkor jól éltem.
- Az ilyenek miatt kellett tüntetnünk, mint maga!
- Miért tüntetett, miért nem dolgozott inkább? - kérdezte már mosolyogva az alacsonyabb, hiszen látta, van közönségük jócskán.
- 7 éve nyugdíjas vagyok, azért!
- Akkor maga nagyon szerencsés, úgy látszik, túl korán ment nyugdíjba, dolgozhatott volna még egy kicsit.
- Pont jókor mentem nyugdíjba!
- Na látja, a mai fiataloknak nem lesz ilyen lehetőségük!
- Áhh - legyintett a magasabb, bizonyára mély sajnálatára egyedül maradt a többhajú. Majdnem tapsot is kapott a jelenet, de jött a szerelvény, megszűnt a figyelem.

A képújságon olvasható hír: 1%-ról 4%-ra nőtt a Jobbik támogatottsága...

Indulni kell, megint

Megint redesign, mert megint lemaradva érezném magam, ha nem lenne, meg mert úgyis éppen szükségét éreztem már.

Megint sorozat lesz. Nem direkt ugyan, de már most érzem, hogy sok hasonló témám lesz magammal kapcsolatban, mint tavaly. Miért rúgom seggbe magamat? Mert irigyli a tavalyi énem az idei problémáit...

Mert megérdemlem...

A tavalyi énem seggbe rúgja az ideit.
A részletekről későbbi kiadásainkban számolunk be, tartsanak velünk akkor is!

Celebkém

Az egész történet úgy kezdődött, hogy vége lett az első órámnak 10:30-kor. Nagyon éhes voltam már, gondoltam kedvenc éttermemben a tőlük kapott kupon segítségével eszek egy jót, ez lesz a mai melegétel, vagy mi. A latyakos s olykor jégpályára emlékeztető járdán nagy nehezen eljutottam a zebráig, amit utálok, mert ugye kettészeli az utat a villamos, így aztán járdasziget van középen, naná, hogy két lámpa is van. Zuhog a hó, fröcskölnek az autók, erre mire odalépek, a másik zebrán van zöld, a hozzám közelebb lévőn persze piros. Vagy 3 perc míg zöld lesz, kopog a szemem. Átérek a könyvesboltok és éttermek utcáján az M-betűs étteremhez. Mik is lennének az ELTE-vel szemben, sok hülye bölcsész úgy is csak zabál folyton. Ja, meg könyvet venne vizsgaidőszakban. Jó, persze máskor is, de a kajálás jellemzőbb, valódi paradicsom az Astoria környéke a Mekinek meg a Burgernek, nem is beszélve a kínai étteremről, ahol a kínai Mama szolgál ki, két alkalmazottja van a pultban még, akik minden egyes vásárló fizetésekor megkérdezik őt, mennyi pénz, valahogy mindig más összeg jön ki... Szóval elértem a Mekiig, már nagyon csorgott a nyálam. Kicsit fura volt, hogy ahogy benéztem a nagy ablakán, olyan sötét volt, ember egy darab se, vagyis inkább olyan munkásfélék. Természetesen felújítják. Nem is baj, éppen a múlt héten gondolkodtam rajta, hogy ez már nagyon régen pont így néz ki, erre is ráférne egy redizájn, mint a tatabányaira anno. Szóval ott nem kellett kuponért enni, de mivel már McKívántam az ő kajájukat, nem értem be a sótlan szembeszomszéddal, nem kellett az álfüstös sajtburger. Szóval le az aluljáróba, irány a Nyugati! A metrónál viszonylag sokan álltak, pedig délelőtt ilyenkor elvileg mindenki dolgozik vagy iskolában van. Fiatalok is voltak persze, hiszen én is ott voltam, de ott volt még egy igencsak ismerős lány is. Először csak azt hittem, azért ismerős, mert minden plázában ilyen jön velem szembe, de kb. tucatjával, mellette egy szőke srác, ő is olyan mai sablonra készült. Ó, hát megvan, Lola volt, az énekesnő, akit már láttunk tavaly a Sajtófeszten! Valahogy kisebb volt, azt hittem, tényleg csak másolat. Vonszolta maga után a barátját, nekem meg eszembe jutott, amit múltkor hallottam. A Blikk vagy a Story fizet 10000 Ft-ot, ha egy celebről fotót készítesz és beküldöd nekik. Jó, nem az én stílusom, de számukra tökéletes fotó lett volna, hiszen olyan keveset tudunk minden bizonnyal igen tartalmas magánéletéről. Jött a metró, aztán azért megpróbáltam egy fotót, de csak a magam szórakoztatására, de persze nem vagyok egy lesifotós típus, nem sikerült volna. Ezután eszembe jutott, hogy reggel is volt egy hasonló nagy találkozás a metrón, csak abban a pillanatban, amikor találkoztunk, nem tudtam hova tenni a figurát. Olyan elvont srác volt, nagy szemekkel, hosszú hajjal, talán bőrkabátja volt, látszott rajta is, hogy valahonnan ismer. Fél másodperc sem volt az egész, nem volt időm gondolkodni, inkább nem köszöntem, ciki ha csak emlékeztet valakire, tulajdonképpen látok elég elvont embert, emklékeztethetett bárkire, BTK-s vagyok. Amikor megálltam a metrón, rájöttem, Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételije, második forduló. Velem szemben ült, a TV2 Akadémiás majdnem Liptai mellett. Hárman beszéltük meg, mit is várhatnak pontosan a riporttal kapcsolatban. Talán találkozunk idén is, azt hiszem őt sem vették fel. Aztán láttam még a Westendben egy másik híres embert is, de neki nem tudom a nevét.

Ez volt hát a nagy Celebkém-nap, mert celeb számomra nem az, akit annak neveznek, celeb lehet az embernek az is, akit a saját életében annak tart, vagyis engem csak olyan emberek érdekelnek celebként. Mivel ezzel túl sok értelmeset nem mondtam, azt hiszem, ebből is sorozat lesz, úgy is mindjárt jön a tavasz.

Alakul

Egyre inkább tetszik az új félév, néha még rosszul is érzem magam, milyen jól tudom érezni magam a hét minden napján, még akkor is, ha annyira azért nem jó az a nap, inkább csak jócska. A héten már írtam, szóval az unalmasabb és porszagúbb hétfőtől szerdáig terjedő időszakról inkább most nem írnék. Jó a hétnek az a része is, de jóval kibírhatatlanabb lenne, ha nem lenne ott a hét másik fele, úgy, ahogy ott van.

Csütörtökön kirúgtam a hámból, 7:50-ig aludtam, pedig aludhattam volna még, persze a saját szabályrendszeremet figyelembe véve, maximum fél kilencig. Mindegy, felkeltem, a nap meg valahogy eltelt, nem történt semmi fontos. Jó, voltam fodrásznál, de nem festettem zöldre a hajam, szóval ez sem olyan izgi. A péntek már valami volt, de mindenekelőtt arról, hogy a vonat nem késett reggel, vagyis lehet, hogy késett, de én nem késtem el miatta, így nem érdekel, ha pár perccel később ért oda. 11-re odaértem a SZFE-re, s már-már rutinosan, bár a liftet nem használva, felbattyogtam a harmadikra, a film nemsokára kezdődött. Ha még mindig olyan szentimentális szeretnék lenni, ami egyre kevésbé szeretek lenni, azt mondhatnám, hogy jajj, ott ültem, én, és igen, ott, és nekem ott volt dolgom, és földrengés sem lett, amiért átléptem a küszöbét. Végül két filmet néztem meg, a Megszállottakat meg az Ajándék ez a napot. Most, ahogy ezeket leírtam egymás mellé, kicsit viccesnek tartom, hogy pont ilyen címűeket... A két film végén persze örültem, hogy végre kimehetek az utcára, mert három és fél óra kissé sok volt már a sötétben, bár a filmek tetszettek.

(...)

Csak jöjjenek...

Múltkor kitaláltam egy játékot. Nem olyan nagy játék, s ha kiderül, a nap melyik pontján találtam ki, azt hiszem senki nem is fog csodálkozni eme magvas gondolatokon. Neve még nincs, bár lehetne a neve Kallendárium, hiszen a kalendáriumon és az alliteráción alapszik. A játék szabályai igen egyszerűek: az ember, mikor felkel, egy az adott nappal alliteráló jelzőt kell biggyesszen az adott nap elé. Ezzel kifejezi az aktuális várakozásait a nappal kapcsolatban azon a korai vagy éppen nem korai órán, s érdekes lesz átgondolni a nap végén, hogy végül hogyan is sikerült a nap, hogyan módosult a reggeli vélemény a napról. Sajnos az alapötlet nem az enyém, bár talán ez mindegy is. Azért mondom, hogy nem az enyém az alapötlet, mert ezt onnan indítottam, hogy ha van olyan, hogy szervíz szerda, akkor lehet olykor hiábavaló hétfő, késős kedd, szar szerda, csücsülős csütörtök, persze péntek, szarka szombat és már csal azért sem vidám vasárnap. Fontos megjegyezni, hogy az alliteráló szavak nem lehetnek kozmetikázott szavak, tehát azért, mert a szar szó csúnya, még nem nevezhetjük a szerdát szégyentelennek. Fontos tehát az egyszerűség és az őszinteség ebben a játékban is.

Azért mertem ezt a hétfőt hiábavalónak nevezni, mert az egyetlen órám elmaradt, így feleslegesen mentem Pestre. A kedd ezért késős, mert eddig két kedd volt a félévben, s kétszer sikerült is elkésnem, a szerda azért szar, mert a 6 órási vonatindulás és a 21 órási vonatérkezés között viszonylag sok idő telik el, a csütörtök meg azért csücsülős, mert most is itt koptatom a hátsómat meg a klaviatúrát. Utólag persze máshogy gondolja az ember a napját, mikor este a vonaton ül, s a kijelzőre az van írva, hogy Esztergom felé, akkor már olyan békés tud lenni, hogy látja magát, ahogy félrebillentett fejjel és áhítattal átitatott szemmel ad hálát az égnek, hogy milyen tartalmas napja volt. Persze a boldogság és a boldogtalanság igen közeli rokonok, s egymás nélkül nem is járnak sehova, így az ember az ilyen nagy hepi hangulatokat sokszor váltja depire, ez így is van rendjén talán. Már csak azt nem tudom, hogy tegnap, amikor ráhajtottunk a soha el nem készülő vasúti hídra, s megláttam a kivilágított várost, miért ugrottak be olyan képek, amilyenek beugrottak...

Azt láttam magam előtt, ahogy a Jászai téren leszállunk egy csoport emberrel a 4-esről, talán még kamera is van nálunk. Valaki telefonján Péterfy Bori vagy Kispál bömböl. Kisebb enumerációra vetemedek, látom, mindenki más, hiszen az egyik így alter, a másik úgy nem, hiszen annyira szabályos, hogy már az alternatív. Bárhogy erőltetem magam, ennél tovább nem tudom gondolni, de az érzés megmarad, csak nem tudom eldönteni, hogy ez most afféle jövendőmondás, vagy inkább csak vágyakozás, s esetleg ott lennék azon a Combinón, mikor majd mással történik meg az én álmom, akkor majd ugyanúgy csak vágyom közéjük, mint most, vagy mint akkor, mikor ilyesféle fiatalokat láttam felszállni tavaly tavasszal a mappám mögül.

A vonat tovább megy, a dalok sorra szólnak véletlenszerű módban, elhatározom, hogy egyiket sem tekerem el. Csak jöjjenek, beszéljenek hozzám, mondják el, amit akarnak, aztán menjenek tovább, engedjék hozzám mások mondanivalóját. Nem kell, hogy szó szerint megszólítsanak, elég, ha szöveg nélkül egy hangulatot adnak át, elég, ha valami eszembe jut motívumaikról. Már Óbuda felé járunk, amikor eszembe jut, miről kéne készítenem annak idején a kisfilmemet, ha eljutok odáig, mikor kéne átlapoznom a törikönyvet, hogy eljuthassak odáig, mit kéne tennem, hogy megfeleljek, hogyan ne akarjak mégse megfelelni, hol a határa annak, hogy magamat adom, s honnan viselkedés már csak az, amit csinálok, hogyan reflektáljak arra, hogy tavaly nem sikerült, érdekel-e ott majd valakit ez, vagy az, hogy szeptemberben mindenképp ott kezdenék...

Többször látom magam kívülről eközben, s nem értem, miért pont most jutott ez az egész az eszembe. Ha film lenne az életem, biztos azért gondolkoznék ilyeneken, mert éppen abban a pillanatban, valami fontos ember gondolkozik ugyanezen velem kapcsolatban. Az életem sajnos valószínűleg nem film, legalábbis kezdek ebben egyre biztosabb lenni.

Hol a Boros?

Ma reggel inkább el sem akartam hinni, amit láttam. Kinéztem az ablakon, s bár még sötét volt, mégis majdnem világoskéken világított a táj. Ennek láttán, bár még nem voltam egészen magamnál, már tudtam, éjjel nem állt el a hóesés, ma sem érek fel pontosan. A vasútig még ugyan taxi visz, így gyalog nem kellett megküzdenem az elemekkel, de amikor a vágányok mellé léptem, már láttam, a vasút ma sem lesz a helyzet magaslatán. A 6:38-as vonat szokott lenni ugyanis az a csúnya, koszos, sokak által csak szovjetnek becézett csoda, ami most még 6:50-kor is ott állt a 3. vágányon. Igaz, az utastájékoztatón csak úgy odavetve az állt, hogy a vonat 6:43-kor indul a 4. vágányról. Az utas meg majd kitalálja, hova szálljon, tulajdonképpen ideje is van az utasnak adott helyzetben korrigálni, ha rossz szerelvényre száll, hiszen úgysem indul pontosan, hiszen idő, mint a tenger. Múltkor hallottam, hogy Japánban olyannyira nem kés(het)nek a vonatok, hogy egy 5 perces késés után a felelős felakasztotta magát. Még jó, hogy a mi vasutasaink nem olyan melankolikusak.

Mindegy is. Volt azért jó is a reggelben. Volt ugyanis egy fél pillanat, amikor tényleg elhittem, hogy a 7:05-ös vonattal odaérek 9:00-re az Astoriához, meg volt ma egy társam is az utazáshoz, ha csak pár percre is. Ültem a kis papírkáimmal meg könyvemmel, a lábam áttettem a másikon, mint most, lefelé néztem, csak néha figyeltem fel a nagymamára és unokájára, akik valószínűleg fogszabályzásra mentek. A nagymama megkérdezte unokáját, megtudják-e nézni a vasúti kedvezményeket az msn-n. A lány ingerülten szólt ki fülhallgatójából, hogy az számítógép. Még mindig lenéztem, valamit olvasgattam, de olyan korán volt, hogy most már nem is tudom, mit. Egyszer csak egy árnyék közeledett, nem is értettem, ki akar leülni mellém, mikor üres a vonat. Borz volt, s úgy mentünk a vonaton, mint anno együtt iskolába minden nap, csak a Boros nem volt ott.

Egész nap esett a hó, most is esik. Egész télen nem esett ennyi, mint ma, aztán jövő héten meg március. Hogy lesz ebből tavasz már?

Benne leszek a...?

Igazából nem is tudom írásban összefoglalni, mennyi hasznosat tanultam a két TV2-s hét után. Máshogy nézem a tv-műsorokat, bár szerintem eddig sem úgy, eddig sem azért néztem, mint mások. Más sincs a fejemben, csak hogy headline, teaser, OTS, névinsert, ja, meg human touch. Persze nem csak ott tanulok, mert beindult az egyetemi félév is, s arról is azt kell mondanom, egészen jó. Persze a legjobb a hétfői Gát-óra, olyan, mintha a TV2 Akadémia és az egyetem közötti tökéletes átmenet lenne. Furcsa is az egyetem falai között hallani, hogy share, meg a leghamarabb megbukott tv-műsor és a többiek. Jó, persze azt nem mondom, hogy fenékig tejfel, amit az egyetemen hallgatok, de ha azt nézem, most hány százaléka érdekel is a fejembe beengedett információknak, s hány százaléka volt az elmúlt félévben, akkor azt kell mondjam, hogy hajjaj. Kissé változott az órarendem, de nem is bánom, végül nem tanulok németet, várok vele nyárig, most többet érek ugyanis filmes órákkal és filmvetítésekkel a felvételi előtt. Nem megyek a holokausztos órára sem, mert helyette olyan órát kellett felvennem, ami a szakirányomhoz kell, bár remélem, nem kell a szakirányom.

Vicces kimondani, hogy megint megyek felvételizni. Már csak azt szoktam mondani, hogy hobbim a felvételizés, alig várom már a következőt. Ja, jut eszembe, mi történt velem tegnap... Tegnap elvileg azért mentem fel már reggel Pestre, mert filmvetítésre kellett mennem a SZFE-re. Mondanom sem kell, mennyire bántam, hogy végre legálisan mehettem, s nem csak elé, hanem be is mehettem. Jó, persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vetítés elmaradt. De ha abba belegondolok, hogy a legutóbbi péntek 13. sem volt szerencsés a SZFE-vel kapcsolatban, akkor a mostani pénteken sem kell meglepődnöm. És ne legyen triszkoidekafóbiám. Mindegy, mert azért nem véletlenül mentem fel, ugyanis a faliújságon olyat olvastam, hogy csak na. Február 16. után elmondom. Jó, annyit mondok, hogy információim szerint a következő BA-t BA indítja. Ezt talán nem hozza ki úgy a Google, hogy konkurenciát gyűjtsek magamnak. Jó, ez még így sem világos, de ha lejárt a határidő, mindent elmondok.

Próba 1.

Új napi- és hetirendem tesztelésének felén, számomra a szebbik felén túl vagyok. Érdekes. Mármint az, hogy ahogy végiggondolom az egészet, nincs két olyan nap, amikor ugyanakkor kell kelnem, és kissé áttolódott az életem a délutáni műsorsávba.

Nem is olyan rég, ilyenkor filozófián szenvedtem már, győzködtem magam, hogy végig kell ülnöm az órát, aztán ez legtöbbször sajnos nem sikerült. Ma pedig itthon ülök, csak délután kell felmennem ama nagy Pestbe', és ha minden jól megy, ma olyat tanulok ismét, ami érdekel is. Az ismét nem a filozófiára értendő persze, hanem arra, amit pénteken meg szombaton csináltam. Nem is gondoltam volna, hogy a pénteket ennyire izgalom- és görcsölésmentesen, a szombatot pedig bármi gond nélkül vészelem át. Hiszen a péntek mégis az első nap volt a TV2 Akadémián, a szombat meg mégiscsak 8-tól 4-ig tartott kisebb megszakításokkal. Olyanra pedig végképp nem gondoltam, hogy amikor pénteken 21:30-kor a vonatra várok az újpesti megállóban, egyáltalán nem leszek fáradt, s hipp-hopp hazaérek, s a szombati ötös kelés sem visel meg, és végül 8-ra vissza is érek az akadémiára.

Na igen, és hogy mit tanultam ott... Érdekes módon már ezen a pár órán is sokkal több számomra érdekes dolgot tanultam, mint mondjuk fél év alatt az egyetemen, persze ez nem csoda, hisz ez érdekel. A legnagyobb meglepetés persze az volt, amikor első tanárunk azt mondta, jobb lenne ha a két órát összevonnánk, mert a soron következő tanár úr adásban van, s 7 után, ha végez, rögtön jön. Igen, a következő tanár Bárdos András volt. Akkor, amikor meghallottam, hogy ő lesz, kissé lepörgött előttem az életem, vagyis persze nem az egész, eszembe nem volt meghalni, csupán az a kb. 9 hónap, amit agyalással töltöttem SZFE-ügyben. Már az E-felvételit is kitöltöttem, csak egy kicsit hitelesíteni kell, aztán elindul ez az egész idén is. Nem tudom eldönteni, hogy mennyivel van több vagy kevesebb esélyem a tavalyi után, csak azt tudom, hogy valószínűleg igen jót fog tenni az a két filmes óra, amit felvettem, na meg az vetítés, ami az egyikhez jár, amit mellesleg a SZFE-n tartanak péntek délelőttönként. Ilyenkor nem szabad semmit elkiabálni, főleg olyanokat nem szabad mondani, hogy mintha minden arra mutatna, hogy sikerül. A legtöbbet egyébként eddig a Bárdos-óra segített, mintha irányba tett volna, vagy nem is tudom, hogy volna jó megfogalmazni.

Az órarendem természetesen még eddig a pillanatig is változik, így amit múltkor leírtam, az már kevésbé igaz. Nem baj, úgy szép az élet, ha zajlik.

Második félév

Ma 16:30-ra megyek a TV2 Akadémia ünnepi megnyitójára, utána kilencig órák lesznek (2 db 120 perces).

Holnap 8-kor kezdődik a második tanítási nap, délután 4 óráig lesznek órák.

Vasárnap szünnapot tartok.

Hétfőn 5-től lesz órám az ELTE-n 18:30-ig (Gát György, Kereskedelmi televíziózás - Médiamanagement).

A kedd bár még képlékeny, úgy néz ki, hogy 10-kor kezdődik és ötig tart (német, Magyar filmek a '60-as években, Médiaelemzés, Médiaelmélet).

Szerda: kicsit hosszú, de a hét utolsó napja bizonyos szempontból. 8:30-tól informatika, azon belül is könyvkiadás, utána a holokauszt-regények esztétikája következik, műértelmezés, írásgyakorlat, médiaismeret, valamint a keddi filmes órához kapcsolódó vetítés (ilyen lehet, hogy lesz pénteken is).

Szóval elkezdődik a mai nappal a második félévem, mely talán kicsit sűrítettre sikerült, de ezt én egyáltalán nem bánom, sőt. Szóval természetesen írok majd, csak még azt nem tudom, hogy mikor, de majd ez a félév is kialakul. Legalábbis remélem.

Február 3.

Napra pontosan két évvel ezelőtt kezdődött az egész. Mármint az, hogy nem itthon tanulom csak, amit tanulok, vagyis nem Esztergomban. Óriási gyomorgörccsel indultam neki az útnak. Azt akartam aznap, csak múljon el gyorsan az egész, hadd menjek már haza, tartsak már ott, hogy Esztergom felé megyek a vonattal.

Jóval korábban indultam természetesen, mint kellett volna, korábban is értem oda, nem tudtam mit kezdjek magammal. Végül amellett döntöttem, hogy szinte rögtön a vonatról való leszállás után villamosra szálltam, hogy időben odaérjek. Időben. Pesten az idő, vagyis inkább ebben az esetben Budán, az egészen másképp működik, mint itt. Bár mondják, ott mindenki siet. Hazugság. Nem siet senki, inkább késésben van. Mindenki akkor indul el a dolgára, amikorra oda kellene érnie, ezért a nagy kapkodás. Tisztelet a kivételnek. Persze nem tudtam késni, hiszen tízre mentem, de kilenc óra táján már harmadszorra sétáltam el a kívülről olyan csodásnak s egyben félelmetesnek tűnő Alkotás utca 45. előtt. Félénken benéztem a bejárati ajtón, épp a takarító néni állt ott, felmosott. Akkor mindenkitől féltem, tőle is, pedig senki sem bántott, sütött a nap is. Halkan kérdeztem tőle, bemehetnék-e, bár ma már nem is tudom miért. Ő kedvesen válaszolta, hogy igen, csak nehogy baj legyen belőle. Lett. Vagyis majdnem. A bejárattól egy lépcső vezetett oda, ahol az ember beiratkozott vagy lapot vett. Oda még nem lehetett bemenni, csak álltam óriási kék mappámmal a lépcsőfordulóban, reméltem, senki nem szól hozzám. Nem is szólhatott volna, hirtelen a takarítónő is eltűnt. Olyan volt egyébként, mint minden takarítónő, ha nem olyan lett volna, most biztosan pontos személyleírást tudnék róla írni. A köpenye színére sem emlékszem. A lépcsőfordulóból jól lehetett látni, hogy a bejárati ajtó előtt, ahol csengetni kellett, hogy az embert beengedjék, áll valaki. Nem értettem, miért álldogál ott, biztos ő is először jött, mint én. Inkább úgy tettem, mintha ott se lennék, nézegettem a falakon lévő képeket - na ilyet sose fogok tudni csinálni. Miután a közelben lévő összes képet szemügyre vettem, nem tudtam nem lenézni, le az ajtóra. Még mindig ott áll az a valaki, már nem is egyedül, valami nem stimmel. Lementem, hogy kinyissam az ajtót, mintha nem tudna bejönni. Mint később kiderült, nem szabadott volna benn lennem, a lenn álldogáló ember meg egy tanár volt. Szép kezdet. Nem lett baj, csak kellemetlen volt már így is az egész, de még ez is jött. Később, pár perc múltán egyre többen jöttek, mind ismerték a járást, csak elvették a szükséges lapot, letették a pénzt, aztán mentek a dolgukra. 11-es terem, 12-es, 31-es, 32-es. Lassan én is sorra kerültem, de előttem még megkérdeztek egy lányt, hogy hogy volt ez a korábban bejövés reggel, de válaszoltam én, hiszen én jöttem be, talán meg sem hallgatták a választ. Már az is furcsa volt, hogy reggelt mondott, mikor 10 perce sem történt az egész. A másik furcsa dolog pedig az, hogy úgy fogalmazta meg ezt a bejövést, mintha bűntény lett volna, aztán meg sem hallgatja a vádlottat. Olyan habókos nő volt egyébként, művész, vagy valami dekoratőrszerű. Közben elkezdődött az óra. A rossz érzés megmaradt az egésszel kapcsolatban, csak elfojtódott. Később mindig máshogy tért vissza, sosem voltam odavaló. Ennyit a rajziskoláról.

A történet folytatódik, vagyis nem is történet ez, inkább úgy látom ezt az egészet, mintha az előtte és utána lévő életképeim lennének a történetem, az előző kis szelet pedig inkább csak egy motívum, amely ismétlődik, egészen addig, míg el nem változtatjuk szándékosan, míg át nem írjuk olyanra, ami nem unalmas, ami jó lehet valamire, valami újra.

Napra pontosan ma kezdődött az egész. Mármint az, hogy nem tanulni akarom csak azt, amit már régóta szeretnék, hanem megtettem egy igen fontos dolgot is érte, beiratkoztam oda, ahol tanítják. Kicsit fájt a torkom reggel, de később elmúlt. Különben pedig minden ilyen apró testi fájdalom, vagy a nagyobbak is, a fejben dőlnek el, szóval csak kommunikáció az egészre a gyógyír.

Nem kellett időre mennem, én mégis úgy gondoltam, inkább délelőtt megyek, hosszabb akkor ez a nap. A vonatról ismét leszálltam, ha akkor sikerült, most biztos volt, hogy nem maradok fenn. Felszálltam a villamosra, arra, amelyikre akkor is, csak más irányba mentem. Egyáltalán nem véletlen. Jártam már persze arra, meg halottam azokról az utcákról és terekről, amerre vitt négy megállón keresztül, de eddig nem kötöttem hozzájuk képet is. Leszálltam a Blahán, majd felszálltam egy majdnem jó buszra. 7-es. Teljesen passzol hozzám. Mégsem jó, mert 7E-re kellett volna szállnom, csak az éppen nem állt benn, amikor leszálltam a villamosról. Mindegy, gondoltam, ha ott van a Róna utca a megállói között ennek is, akkor nagy baj nem lehet, legfeljebb többet látok, ha esetleg az a különbség, hogy az egyik több megállóban áll meg. A buszról leszálltam, ahol kellett, majd elindultam hosszú utamra. Kicsit pátoszosan hangzik, s tán nem is illik ide, de miért nem bonyolíthatnám, ha van rá lehetőség, s miért ne járhatnám be teljesen feleslegesen a Róna utcát akkor is, ha nem is kell. A 74-es számot kerestem, gondoltam a TV2 székházához közel lesz a Bácskai utca, ahol dolgom volt. Kicsit fel is háborodtam útközben, hogy nem elég, hogy esik az eső, még be kell barangolnom az egész Rónát. Nem vagyok én Petőfi! Már a 100-as szám körül jártam, s kezdtem örülni. Jelnek vettem ugyanis az egyik utca nevét: Újvilág. Aztán Friderikusz Sándor plakátját láttam. Kezdtem kétségbeesni azonban, amikor az ötvenvalahányas szám környékén még mindig sehol sem volt a 74-es. Ekkor beugrott, hogy én igazából a 174-est keresem. Elindultam visszafelé, nagyon idegesen, de eszembe sem jutott, hogy a cél előtt feladjam. Egy postás jött szembe, szimpatikus, huszonéves. Megkérdeztem, merre van a Bácskai utca, ő meg mondta, hogy kurvamessze . Aztán bocsánatot kért, de én mosolyogtam rá, miért ne beszélhetne így, nekem mindegy. Azt tanácsolta, szálljak fel a trolira, menjek vagy két megállót. Meglepetésemre a Bácskai utca ott keresztezte a Róna utcát, ahol harminc perccel korábban a buszról leszálltam.

Gratulálok,
Akárhova eltalálok,
De az bárkinek megy,
Inkább eltévedek.

Ezek után már majdnem minden simán ment, lett szép TV2 feliratú mappám, meg rájöttem arra is, hogyha ezt elvégzem, akkor én ha minden igaz, szerkesztő leszek, meg riporter. Tévés. És még mondja bárki, hogy boldog névnapot?

Ámbátor

Mai blogbejegyzésem létrejöttét ahhoz az elítélhető feltételhez kötöttem, hogy tegnap nőtt az olvasottságom. Tudom, nem is lényeges igazán, de azért mégiscsak, na. Persze nem nőtt, inkább stagnál, de persze akkor is írok, mert ha ma nem írok, akkor az ami tegnap csak stagnált, ma majd csökkenni fog.

Mondhatnám, hogy a mai szombat úgy indult, mint minden másik. Ez persze nagy hazugság lenne, tekintve, hogy már megint 10 után keltem, a pofátlan mindenemet. Persze, mert éjfélig rádiót hallgattam, de attól még az embernek nem kéne átaludnia az egész napot. Álmodtam is, talán nem messze az ébredésemtől, de olyat, hogy magam is megbánom. A Hídlappal álmodtam. Nem mintha még hiú ábrándokat táplálnék, hogy na, egyszer majd érdekes lesz, kellemes a kávé meg esetleg egy kis süti mellé így szombat délelőtt, de azért én mégis minden héten elolvasom, vagyis inkább átnézem, amikor megkapjuk. Szóval azt álmodtam vele, hogy amikor a postaládánkból kivettem, azt vettem észre, hogy nem volt címlapja. Persze ilyen elő is fordul, hiszen olyan műgonddal rakják be postaládánkba, hogy az megér egy tanulmányt, hisz olyan még nem volt, vagy talán csak egyszer, hogy ne szakították volna szét valahogyan, vagy ha véletlenül tűrhetően tették volna bele a mélboxunkba, akkor ne úgy rakták volna bele, hogy a fele kilógjon belőle, persze a legnagyobb esőzésben.

Persze ezzel az álommal kapcsolatban csak az zavar, hogy nem tudom megfejteni, azt hiszem az Álmoskönyvben nincs benne, mit jelent az, ha valaki a Hídlappal álmodik, sőt, azt sem láttam a félkövéren szedett Hídlap felirat alatt mínuszos bekezdésekkel, (az a tipográfia azért úgy néz ki, ért valamit...) hogyha az ember címlap nélkül látja ezt a hamarosan Pulitzer-díjjal jutalmazott sajtóterméket, az nagy veszteséget jelent, jelen esetben éppen azt, hogy e szombaton nem épül híd az emberekhez, s ezen a héten három hotel építésének valamint két iskola (rendszerint inkább egy) tönkretételéről nem olvashatunk. Kutya fáját, macska háját!

Bruttó 150

Nagyjából 150 bejegyzést írtam eddig ebbe a naplóba. Nem tudom pontosan, hogy mennyi az annyi, mert vannak olyanok is a 150-ből, amelyek nem jelentek meg, mert nem fejeztem be őket, vagy befejeztem őket, de aztán mégsem éreztem azt, hogy érdemes másoknak is megmutatni. A 150-es szám egyébként is igencsak, hmm, hogy is fogalmazzam meg, szóval igencsak közömbös számomra. Nem volna szabad, mégis az. Tudom, kicsit vicces már az, amit a számokkal művelek. Egészen izgalomba jövök, ha valahol 76-os számot látok, majdnem boldog leszek, ha a számoknak, amelyeket valamilyen összefüggésben észreveszek, az összegük éppen 13, vagy 20, esetleg 7. A 150 már eleve rosszul indított nálam, vagy én indítottam nála rosszul, mindegy is. A kezdetektől tudható volt, hogy elő nem fordulhat, hogy mi jóban leszünk egymással.

A 150-es ugyanis a következőképpen jelent meg életemben: MÉD 150. Talán még ma is rajta van nagy méretű igencsak használt, bár már régen kinyitott vagy egyáltalán elővett mappámon. Akkor kellett ráragasztatnom, amikor a nagy mappaleadás volt azon a hideg tavaszi napon ott, Budán, a hegyekben. A Moszkva téren kellett átszállnom, mint akkoriban mindig. A különbség csak az volt, hogy nem a 61-es villamosra kellett ezúttal átszállnom a Combinóról, hanem egy buszra, nem is tudom hányasra. Az vitt el jó messzire, követni sem tudtam, hogy hova. Csak vitt a hegyekbe, egyszer meg lerakott, és fogalmam sem volt, merre kéne mennem. Egyszer még jártam arra, amikor a gólyatáborba mentünk Zsuzsiékkal. Jé, ott az Iparművészeti, mondtam. Persze valahogy csak eltaláltam a mappaleadásra. Mentek előttem művészforma emberek mappával a kezükben, csak követtem őket. A legrosszabb az egészben az volt, hogy én már akkor tudtam, hogy ezt az utat nem kell majd napi rendszerességgel megtennem, valahogy megérzi ezt az ember, bár amikor először érzi, nem feltétlenül boldog efféle bölcsességétől. Legalább 150-en álltak a nagy fehér épület előtt, olyan reménytelennek tűnt. Valahogy csak leadtam, valahogy csak otthagytam a képeimet... Most jut eszembe, nem is olyan borús ez a 150-es szám! Hiszen pont ezen a napon, mikor minden olyan reménytelennek tűnt, s emlékszem, visszafelé a vonaton még törit is kellett tanulnom, hiszen közeledett az érettségi, szóval ezen a napon ismertem meg Barbarát és férjét, akik nélkül most lehet, nem is írnék ide. Barbaráék hiányoznak, azóta sem találkoztam velük. Vagyis de, találkoztam természetesen, de arról is született írás, tehát azután nem találkoztam velük, csak inverz Barbaráékkal. A vonaton ült mellettem egy idős házaspár, akik multifunkciós készüléket vittek haza a fővárosból. Inverz Barbara Népszabadságot olvasott, férjét kedvesen szólította, néha meglapogatta férje combját, majd egymásra mosolyogtak. Mikor nézeteltérésük volt, inverz Barbara csak annyit mondott, nem, azt felejtsd el Apuska. Azt nem tudhatom, mi volt a nézeteltérés tárgya, de később annyit azért kivettem lopva dialógusukból, hogy azt, amit nem lehet, azt csak azért nem lehet, mert a férfinak nem tesz jót. Aggódott érte a nő, nem a vérét szívta.

A százötvenesről talán nem is kéne többet szólni, nem is ér annyit. Nem értem miért, de most csak azt látom magam előtt, ha becsukom a szemem, hogy VT a Színművészeti folyosóján sétál el előttem. Én ülök, alig jutok szóhoz, hiszen még sosem láttam, ő meg lassan, úgy téve, mintha egy másik bolygón közlekedne, végigsétál a folyosón, majd eltűnik a felfelé vezető lépcsőfordulóban...

Ui.: Már megint nem sikerült az, amit szerettem volna. Abból a célból kezdtem ugyanis ezt a bejegyzést, hogy közzé tegyem azt a két írást, amit már oldalt emlegettem. Majd legközelebb.

A dizájnról meg...

...csak annyit, hogy bár ígértem, hogy mindjárt váltok, de aztán rájöttem, hogy inkább még nem. Hogy miért, ezt egy igazán hétköznapi példával tudnám szemléltetni.

Amikor az ember bevesz a szájába egy rágót, attól függően, hogy régen a zsebében lapult már a kis csomag, és hármas csomagban vette igen jutányos áron az Aldiban, vagy igencsak friss a rágógumi, s nem is érte meg annyira az árát az Astoriánál az aluljáróban, szóval attól függően a rágó lehet majdhogynem már előre elrágott, vagy lehet zavarba ejtően ropogós. Az ember rá-ráharap, megszabadítja attól a bevonattól, amitől sokan el sem hiszik, hogy egyszer olyan undorító lesz. Az első ráharapás egyébként bebizonyítja, hogy az ember szájának van némi köze az orrához, hiszen ilyenkor következik az "orromat is tisztítsa" féle effektus. Ezután általában el is felejtjük, hogy van valami a szánkban, csak kérődzünk, mintha kötelező lenne. Aztán egyszer csak hipp-hopp észrevesszük, hogy valami nagyon nem stimmel, olyan, mintha egy kavics gurgulázna az egyik fogról a másikra, mellesleg se íze se bűze az egésznek. (Ez egyébként félig szerencse is, hiszen az ember sokszor azért vesz be rágót, hogy szájbűzét enyhítse, esetleg hogy helyettesítse a fogmosást, ezt én nyíltan elítélem, bár ebbe ne menjünk bele.) Egyszerre olyan zavaróvá válik a csúving gam jelenléte, hogy legszívesebben megdobna vele az ember egy galambot, vagy legalábbis az útra pöckölné, de olyan is előfordul, hogy eme nagy felindulásában egészen egyszerűen lenyeli. Ettől a néphiedelem azonban óva int minket, mert állítólag összeragasztja az ember veséjét. Minden bizonnyal!

Szóval azt akartam ebből a már-már epikus hasonlatból kihozni, hogy még nem tartok ott ezzel a dizájnommal, amikor már legszívesebben kiköpném, de úgy, hogy átkacsázza a Dunát, egyelőre még csak nem érzem az ízét. Szóval még marad a lila.

Blogdog

Mostanában azzal szórakozom, hogy régebbi bejegyzéseimet olvasgatom. Egy-kettőre nem is emlékszem, el sem hiszem, hogy amit abban leírtam, az tényleg velem történt meg. Még nincs egy éves a blogom, sőt, most még olyan kerek bejegyzésszámhoz sem értünk, csak azt hiszem, valamiért mégis összegeznem kell. Talán valamilyen korszak lezárult a tegnapi nappal. Lehet, hogy bánni fogom később, hogy ezt most így leírtam, már csak azért is, mert olykor babonás vagyok. Úgy gondolom, a visszautasítások és a majdnem sikerült dolgok időszaka véget ért. Talán egy időre. Azért is érzem fontosnak, hogy egy periódust lezárjak, mert emlékszem még az első bejegyzésemre. Tulajdonképpen blogom indításakor egy panaszáradatot indítottam el, amire már akkor sem voltam büszke, hiszen elítéltem azokat az embereket akik bármilyen fórumon a panaszkodásra alapozzák jelenlétüket. Aztán persze voltak örömteli pillanatok is, amikor alig vártam, hogy a bejegyzés közzététele után megjelenjen az első kis megjegyzés, aztán arra én válaszolhassak, majd valaki arra is válaszolva elindítson egy hosszabb párbeszédet. Próbálkoztam mindenféle dologgal, mindenből blogbejegyzést akartam írni, valóságshow-vá tettem életem a karakterek által.

Másokhoz csatlakoztam ezzel, olyanokhoz, akik már nem voltak újak ebben a világban. Nem egyedül csatlakoztam, s nem is csak azok csatlakoztak, akik szemmel láthatóan csatlakopztak, tehát szintén blogot nyitottak, hanem azok is, akiket ezek szerint érdekeltünk/érdekeltem. Amikor ez az egész tavaly megszületett, fel sem fogtam, milyen fontossá válik majd, mennyire nagy jelentősége lesz majd párunk életében. Mert fontos, hiszen ha nem lenne fontos, egy ilyen majd' három hétig tartó leállás elég lett volna ahhoz, hogy többet senki ne nézzen ide. Nem így történt. Az azóta már sajnos külön utak újra összetalálkoznak, s a rajtuk autózó régi ismerősök vidáman integetnek át a szomszéd sávon közlekedőnek, talán még le is lassítanak, időt szánnak a másikra, beszélgetnek. Persze nem látják olyan intenzíven egymást, mint akkor, mikor együtt közlekedtek, s ha tehették leginkább gyalog, mégis tudnak egymásról, s lehet, hogy meg is állnak egy parkolóban, s annyi mesélnivalójuk van egymásnak, hogy órák telnek el bezsélgetésük közben, s azon veszik észre magukat, hogy besötétedett, menni kell tovább...

Nos, ezért írok még mindig, vagyis legyünk őszinték, megint, mert én már csak ilyen hűséges kutya vagyok, aki bár elkóborol olykor, s hetekig nem látni, nem tudni róla semmit, de mikor már nagyon muszáj, visszatalál - ez van, blogdog vagyok, s ettől boldog vagyok.