Gébézé Tévé KÜLÖNKIADÁS

Most csak egy kis zene, a felvételiről kicsit később. Előzetesnek annyit, hiába vettem tollat, a mai naptól nem kopott cseppet sem...
Malek Andrea és a Fool Moon együttes énekli az egyik kedvenc számom. ITT.

Nem tudom

Vagyok még. Kétszer nekiálltam már ennek a posztnak, de nem tudtam megírni, mert amiről írnék csak annyira virágnyelven tudnék írni, aminek már nincs értelme. Maradjunk csak annyiban, hogy történnek a dolgok az egyik oldalon, ahogy kell, a másik oldalon meg úgy, ahogy soha nem vártam. Nem akarom belelovalni magam abba, ami nem úgy megy, mert egyrészt nem az én dolgom, csak hatással van rám, másrészt meg azért, mert nem akarom, hogy hatással legyen azokra a dolgokra, amik elvileg jól mennek. Kicsit önzőség, tudom, s ebből a pár sorból sem derül ki igazából semmi...

Annyi adat érkezett most a fejembe, hogy egy kicsit szelektálok, mert nem bírok egyszerre ezekkel.

Nyár eleji álmok

Ma muszáj egy kicsit írnom, pedig elvileg tanulok. Holnap Tömegfilmből vizsgázom, szerencsére írásbeli.

Ma kicsit olyan érzésem volt, mikor felébredtem, mintha nyár lenne. Meleg már a reggel is, vadul süt be a nappaliba a nap, én meg negyed kilenckor kelek. Tizenegykor feküdtem, ami nekem már késő, hacsak nem rúgok ki a hámból, amikor nem ismerem a késő fogalmát. Megnéztem a Showder Klubot. Eddig még nem láttam soha teljes adás belőle, mert ugye későn volt, most rávettem magam. Azon vettem magam észre, hogy elvileg vicces műsort nézek, magamban kipipálom a másodperceket, amikor elvileg nevetnem kéne, de nevetés nem jön ki belőlem egy deka sem. Aztán eszembe jutott, hogy Kovács András Péter azt mondta tavaly is meg idén is a Sajtófesztiválon a fellépésekor, hogy mivel a standupcomedy egy élő műfaj, tilos felvenni. Tegnap végigpörgettem magamban ezt a gondolatot, aztán társítottam hozzá azt, hogy mintha ugyanazokat a poénokat hallanám most a tévében, mint akkor a Millenáris Fogadóban. Meg is van a megfejtés: azért nem lehet felvenni, mert nagyon ciki lenne, ha bizonyíték lenne arra, hogy ugyanazt a műsort adják le bötűről bötűre mindenhol. Gondolom csak néha változtatnak rajta. Kicsit visszataszító. A leginkább azt a részét utálom ezeknek a produkcióknak, amikor úgy meséli a humorista vagy mi a történetét, mintha megtörtént volna vele, egyáltalán megtörtént volna, persze nyilvánvaló, hogy csak kitalálta. Szerintem a szóbeli közlés ezen formája nem alkalmas a fikció közvetítésére, bár ez csak az én szerény véleményem.

Egyébként azt álmodtam, hogy fizikaórán ültünk a 17-es teremben. Nagyjából álmom cselekményének ideje egyezett a mostani valós idővel, vagyis éppen az évvégi hajrá zajlott, vagyis az az időszak, amikor az okosok megnyugodhattak, a fizikailag buták meg vért izzadhattak, hogy valami elfogadható jegyet kapjanak. Álmomban általában őszinte vagyok, így az utóbbi csoportba soroltam magam, s éppen azt hallgattam, ahogy NL tanár úr azokat sorolja fel, akiknek biztos a jegyük, s nem kell már felel(get)niük. Nekem biztos kellett.

Tegnap meg mást álmodtam, de azt nem is tudom, hogy le lehet-e írni, mert a felvételimmel kapcsolatos. Azzal kapcsolatban meg olyan babonás vagyok mint a csuda, csak nem tudom, melyik babonával teszek neki jót, melyikkel nem. Annyit mondok azért, hogy egy listát láttam álmomban, amin rajta volt az én nevem is, de túl hosszú volt a lista, na jó, kimondom, a felvettek listája, voltak rajta vagy 40-en, s így az egyébként nagy örömbe elvegyült üröm is, mivel gondoltam, hogy ennyi embert tuti nem vesznek fel.

Vége a második résznek

Ma rájöttem, hogy vége a szorgalmi időszaknak. Furcsa, mert most kezdődött. Nemrég volt, amikor bejártam az egész Róna utcát a TV2-s beiratkozáskor a névnapomon, aztán hirtelen minden felgyorsult. Hirtelen többet voltam TV-stúdióban mint Esztergomban a városban, több régi filmet láttam mint bármikor, s többször voltam az SZFE-n is. Utálom leírni, s mostanában észre is veszem magamon azokat a kifejezéseket, amiket nagyon sokat használok, de akkor is leírom, hogy ha bárki megkérdezte volna tőlem az undorító januári vizsgaidőszakban, hogy milyen lehetőségeket látok magam előtt, akkor csak annyit mondtam volna, hogy csak éljem túl, aztán majd lesz valahogy. Aztán hirtelen részben megszerettem az ELTÉ-t is, Gát György órái és Gács Anna Írásgyakorlatai miatt. Most szerdán az utolsó órán kicsit rosszul is éreztem magam, rossz, hogy vége, szerettem oda írni. (Persze biztos nem ez lenne a véleményem, vagy legalábbis nem ilyen egyértelműen, ha nem csak ötösöket kaptam volna tőle a félév során.)

Igen, ilyenkor veszem elő azt a mondatomat, hogy a tavalyi énem seggbe rúgja az ideit. Mert bár nagyon sok szempontból nem volt ingyen ez a félév, én mégis azt mondom így a végén, megérte. Megérte a vonatozás minden nap, megérte a TV-s suli a pénzét, s még az előző félévben megérte a hazaköltözés, de az másért inkább. Jó, az is igaz, hogy a vonatozást meguntam, ősztől ha minden jól megy megint pesti leszek, de talán több sikerrel és jobb hangulattal.

Most vizsgaidőszak lesz: holnap egy beadandót kell írnom, hétfőn kell leadni. Szerdán vizsga Tömegfilmből, csütörtökön a hétfői beadandó jegyét írják be, PÉNTEKEN FELVÉTELI, aztán neki lehet állni tanulni és még hasonló jókat. Nem panaszkodtam, inkább dicsekedtem.

Gondolatok ezután

Nem tudom a tegnapi eseményt csak egy bejegyzéssel elintézni. Vannak utórengései a dolognak bennem.

Amikor azt írtam, hogy nem jutottam tovább, azt mondtam, olyan, mint amikor az ember nem akarja elhinni, ha valakije meghal. Reméli, hogy visszacsinálható a dolog. Persze nem az, de mégis reméli az ember, s olykor ez a remény sosem múlik el.

Egészen tegnapig többször úgy jutott eszembe az egész, hogy jól van, nem baj, nemcsak ez az út vezet oda, ahova menni akarok, nem történt tragédia. De olykor mégis munkált bennem valami, hogy mégsem történhetett ez meg. Látni akartam a saját szememmel, hogy véletlenül nemcsak az internetes eredményhirdetésből maradtam ki, nincs-e véletlenül kinn az iskola bejáratán egy A/4-es lapon egy hibátlan lista, ahol az én számomat is látom. Lista nem volt, de az esély megvolt arra, hogy mégis igaz lesz az, amiről álmodtam. Hogy van lehetőség. A legfurcsább az egészben az, hogy tegnap reggel úgy keltem fel, hogy na, ma lesz lehetőség megnézni a tesztet, én meg ma nem fogom megnézni, mert tartok tőle. Aztán valamilyen láthatatlan és megfogalmazhatatlan erő mégis elvitt oda. Azért ismétlem magam, mert máig nehezen fogom fel, hogy milyen apróságokon múlnak sorsok, hangozzék bármilyen közhelyesen is. Ha nem megyek el, senki nem nézi át újra a részben hibásan javított felvételimet, én meg továbbra is azt hiszem magamról, hogy még erre sem vagyok képes. Jó, persze ez nem egy fényes eredmény, de azt azért éreztem, amikor írtam, hogy nem tudom teljesen azt nyújtani, amit tavaly. Foghatom bármire, a nyugalom hiányára, foghatom a tavalyi élményre, vagy arra, hogy más volt az egész, mint tavaly, az jobban feküdt nekem.

Hihetetlen az egész, és részben haragszom magamra, amiért azt is hihetetlennek tartom, mert MK kereste velem a pontokat. Haragszom magamra, de csak részben, mert olyan megközelíthetetlennek tartottam, és szabályszerűen szégyelltem magam előtte azután, hogy tavaly nem vettek fel. Tavaly attól is egészen lázba jöttem, ha elment mellettem, s ránézett arra a tömegre, amiben én álltam, most meg akkor sem éreztem semmi különöset, amikor mellettem ült és csak hozzám beszélt ráadásul csak az én érdekemben. Miattam bírálta felül tulajdonképpen VT javítását. Halkan jegyzem meg, hogy ez így normális, hogy nem éreztem semmi olyasmit, hogy jaj, egy ismert emberrel beszélek, mert ilyet már tavaly sem lett volna szabad éreznem. S ha arról gondolkozom, miért nem jött össze tavaly, többek között a következő jut az eszembe. Tavaly úgy mentem oda felvételizni, mint egy tv-rajongó. Aki egészen elszédül, ha tévést lát, egészen törpének érzi magát, ha kamerát lát, akár olyat is, ami működésképtelen, csak a SZFE auláját díszíti. Az pedig egy külön vicc, hogy a tavalyi filmemben én szolgáltattam a választ azzal, hogy feltettem a kérdést, Tévés vagy Téves... Nyilvánvaló, hogy tavaly tévesként mentem oda. Azt nem állítom, hogy hipp-hopp idén már tévés is vagyok, de azzal, hogy a legalapvetőbb lépést megtettem, vagyis felfogtam, hogy azok, akik a képernyőre tapasztották arcukat belülről, emberek. Emberek, akik sok más tulajdonságuk mellett elsősorban exibicionisták. Nem félistenek, csak a megjelenítésük miatt érzi ezt az ember, persze már aki.

Ilyenkor jön az, hogy jaj, nem tudom, mi lesz, de milyen jó lenne, ha sikerülne, de ezt már én is unom leírni, milyen unalmas lehet olvasni, szóval nem írok ilyet, csak igyekszem az előző sorok fényében fejlődést mutatni és további fejlődésre való képességet.

És igen, ma, mikor felébredtem, még minden úgy volt, ahogy tegnap, szóval már elhiszem.

Mi lett volna...

Olyan jó lett volna, ha ma elmegyek mégis a Szentkirályi utcába, hogy megnézzem a tesztemet, hogy miket rontottam el benne. Láttam volna a Múzeum utcában a kedvenc híradósom autóját. Egyre gyorsabban szedtem volna a lábam, mintha sietnék, pedig 11-től 1-ig csak oda értem volna az Astoriától, ha 12-kor indultam volna. Bementem volna a kapun, kikerültem volna az udvaron álló sok autót, majd a portás néninek azt mondtam volna, hogy a felvételi megtekintésére jöttem, ő meg odamutat az aula sarkába, hogy ott ülnek a tanárok, meg ott vannak a második fordulóba nem küldhető emberek feladatlapjai. Az is jó lett volna, ha leülök a szőke hajú szemüveges híradóshoz, aki nagyon kedves, örömmel köszönt volna nekem, aztán azt mondta volna, hogy nézzem át alaposan az egészet, ha 10 percet tudnék várni, amíg ő bemenne órára. Én nagy köszönömök közepette mondanám, hogy persze, várok, addig átnézem. Aztán kijönne, megköszönné, hogy vártam rá, aztán tüzetesen átnéznénk az egészet. Kapnék rá 2 plusz pontot, aztán megint kettőt, újra, aztán a következő szám papírra vetésekor rám mosolyogna azzal a félmosollyal, ami csak azért fél, mert a fogait nem mutatná, de szája a fülig érne, mint mikor a Tények végén elrontja, hogy milyen műsor következik, s azt mondaná, hogy ez megvan. Nem is kell tovább nézni. Nekem is fülig érne a szám, hálásan megköszönném, és bejegyezném a telefonomba, hogy 22-én felvételi 2. forduló. Olyan jó lenne...
És mi lenne, ha azt mondanám, hogy minden így igaz, ahogy leírtam, csak feltételes mód nélkül?
Óriási vigyor a képemen azóta is, és nem hiszem el. Ugye nem álmodom?

DUE 2009. - A FILM

update:
Ez a videó rövid írásos beszámolóval megtekinthető a Szigmédián is.

Nem, nem, soha!

Az önsajnáló bejegyzés később következik. Most csak olyat érzek, mint amikor az ember gyászol: nem fogja fel, nem akarja elhinni, minden másodpercben azt hiszi, hogy ez csak egy rossz álom. Nem nyolcadikán hirdették, ma. Nem, nem kellek, most még jobban nem.

Nincs kedvem semmihez. És tudhattam volna, nem is tudom, minek áltattam magam.

MixELTE

Nem tudom miért, de kialakult egy ideje egy olyan mániám (talán egy éve), hogy azon gondolkozom, mi történt velem egy éve. Nos, május 6. tavaly szép nap volt. Persze nem a matek miatt, mert azt tudtam az érettségi napján is, hogy az ötös nem játszik, de aznap derült ki, hogy továbbjutottam. Ma még nem derült ki, mondjuk nem is mára ígérték, csak holnaputánra, de én már hétfő óta tiszta para vagyok. 8-án nem is leszek nagyon netközelben, szóval azt hiszem, a Sajtófesztivál után és a TV2 előtt teszek egy kitérőt a SZFEntkirályi utca felé. Ki lesz függesztve az eredmény a bejáratra. Nagyon félek, nem is mondom meg senkinek, hánykor teszik fel, ne tudja előttem senki. Csak ha jó.

Egy éve el sem tudtam képzelni, milyen lehet egyetemre járni, mit kell ott igazán csinálni, mert a hallgató szóban nem az van benne, hogy túl aktívan részt kéne venni bármiben is. Aztán tessék, már harmadszor tartottam prezentációt az egyetemen. Először még januárban tipográfiavizsgán, aztán április 15-én médiaismereten, TV2 és RTL Klub összehasonlítása, ma meg könyvkiadás órán, vagyis informatikán az E-könyvről tartottam előadást. Tök vicces. Á, ma nem jó, nem érek rá, előadást tartok az ELTE-n! :-)

Egyszer szívesen tanítanék, mondjuk egy tévés iskolában, vagy szinte bárhol tartanék olyan médiaismeretet, ahol tv-ről van szó, persze csak akkor, ha majd jó okos leszek és minden napra más öltönyöm lesz meg nagy autóm és irodám. Na jó, ez csak félig komoly.

Esztergomi show

A műsor
Alig vártam már, hogy elinduljon. Szinte biztos volt, hogy az ETV Sebestyén Balázsa kapja a kvízt, vagyis Bakos Norbert. Ő hozza a formáját, a Fősulisokkban sem tud összefüggően beszélni, pedig konzervműsor, annyiszor állnának le, ahányszor akarnak, főleg itt Esztergomban. Komolyabb tévénél már nem lenne boldog a műsor producere, ha csúsznak, de itt tök mindegy lenne, na, itt sem álltak le, ha bakizott, mert csak nem élő a műsor... Másik kérdés, hogy arról nem derül ki sok, milyen szerepe van a műsorvezetőnek, nincs koncepciója, hogy hogyan áll a játékosokhoz.

A díszlet kísértetiesen próbál hasonlítani a Mr. és Mrs. díszletére, de kár volt. Egy olyan vetélkedőhöz, ami közönség nélküli (még csak az kéne, 60-szor 5000 Ft-ért a statisztéria), bőven elég lenne egy greenbox, de muszáj volt megmutatni, mennyire tudnak másolni. Vajon fizetnek jogdíjat a TV2-nek? (A világítás nagyon csúnya.)

A főcím egész pofás, meg is lepődtem rajta, de az effektek és a zenék idétlenek. A hangról jut eszembe: bevallhatták volna, hogy nem az új stúdióban vették fel, hanem Tihanyban...

Említettem már, hogy kissé Sebestyén Balázsos a dolog, kicsit Széfes a Nincs visszaút rovat is, már csak azt várom, mikor kezdődik a Kalandra fal! esztergomi verziója, vagyis mikor ugrálnak a képviselők vízbe, üres medence úgyis van dögivel.

A diákok tudását inkább nem méltatnám, csak annyit fűznék hozzá, hogy az én rendelkezésemre nem állt a híres várostörténeti könyv, mégis több közöm volt a válaszokhoz, mint a játékosoknak. Az adás megnézése után rájöttem, hogyan tudnám a legrövidebben leírni, milyen a műsor: olyan, mint amikor a Gálvölgyi Show TV2-s műsort parodizál és nem mehet át forgatni az eredeti díszletbe, így aztán megcsinál egy díszletet, ami olyan mintha az igazi lenne, csak gagyi módon. Szóval igen, komikus.

Istvánosok is mennek ebbe a remekműbe?

Végül egy ajándék kérdés a szerkesztőknek:

Vitray Tamás szerint a magyar televíziózás kísértetiesen hasonlít arra, amit a világban televíziózásnak hívnak, csak éppenséggel semmi köze nincs hozzá. Ha az esztergomi tévézés ilyen kapcsolatban áll a magyar tévézéssel, akkor mi mondható el az esztergomi tévézésről?

Takonykór és vokál

Azt álmodtam, hogy a Padödővel éneklek. Egy nagy téren vagyunk, ahol a színpad egy terméskővel kirakott, a térnél kicsit magasabb rész. A két dödő előttem áll és énekel, én meg vokálozom, tán még azt a dalt is, hogy Indul a nyár! , de valaki mindig hozzám szól, úgyhogy lekésem a részem, pedig olyan szépen, mívesen csavartam volna a hangokat. Az a valaki egy éni, aki ott lakott a Bánomin, mikor még mi is. A végén megöleltem mindkét dödőt és mondtam nekik, mekkora megtiszteltetés, hogy velük énekelhettem.

Azt is álmodtam, hogy iskolában voltam. Kedden. Milyen naprakész álmom van. Ott ültem a 201-es teremben, ahol akkor ültem németen, amikor már kivontam magam a forgalomból, mert nem érettségiztem, és úgy tettem, mintha más órákra tanulnék, pedig füleltem nagyon, vagy szenvedtem, hogy nem akarok következő órán felelni, vagy bekapcsolódtam a beszélgetésbe, az volt a legjobb. Na, kis epikus kitérő. Szóval ott ültem egyedül a padban, Máté eggyel előttem a szélső padsorban, mert nekem nagyon folyott az orrom, nem fért volna el a sok zsebkendőtől. Dupla német volt, utána jött volna egy óra Beaune-val, de addigra felébredtem. Az érdekes az volt ezen a németórán, hogy ott ültek előttem egymás mellett a testvéreim, de én végig attól féltem, nehogy nekem összevesszenek valamin. Aztán ZM megkérdezte tőlük, mikor kezdődik a színdarab, amire mennek.

Ilyenkor mindig azt gondolom, sokat vacsoráztam...

Ki a bunkó?

Tegnap 30 percet kellett várni Leányváron a szembevonatra, vagyis nem egyre, kettőre. Gondoltam ezzel kiváltottam egy időre a felesleges várakozásokat. Persze. Egészen máig. Ma egy órát(!) vártunk Leányváron, mert az a drága "orosz trojka" (Barbara) Csév és Jászfalu között lerobbant, úgy kellett érte egy még ósdibb mozdonyt küldeni. Kíváncsi vagyok, mi van akkor, ha egy ilyen eset miatt mondjuk valaki elkésik az érettségiről. Jó, persze, ha állomáson történik, le lehet szállni, át lehet szállni a buszra. Én is megtehettem volna, de mivel ma vettem azt az átkozott bérletet, valahogy nem volt kedvem. (Amíg ezt írom, szabad kezem négy ujján dörzsölöm a hüvelykujjam.)

Reggel a vonaton, mikor már tudtam, hogy nem érek be az első órámra egy nagypapa és egy unoka szállt fel. Az unoka 5-6 éves lehetett, a nagypapa kora nem számít annyira, vagyis az unokáé sem, csak azt még meg tudtam tippelni. Valami nagyon unalmas dolgot mesélhetett neki a nagyapa, mert állandóan izgett-mozgott a gyerek, bár próbált úgy tenni, mint aki figyel. Egyszer csak Rákosrendezőre értünk, ahol a már említett orosz vonatok is álltak. A nagyapa mutatta az unokának. Az unoka felkiáltott, jé, az orosz vonatok. A nagyapa kijavította, azt mondta neki, azok ruszki vonatok. A kisfiú úgy ismételte, hogy huszki, azt mondta, így mondják a franciák, hogy orosz. A nagyapa elkezdte okítani a kisfiút, hogy régen, mikor itt laktak az oroszok, akkor ők mentek tüntetni, ott meg kiabálták, hogy ruszkik haza. Sokszor elismételte. Az unoka, mint fejlett 5-6 éves, feltette az alapvető kérdést: miért? Azért, ahogy a nagyapa mondta, mert ők idejöttek dirigálni, és mi nem lehettünk rosszak, mert egyszer rosszak voltunk, volt is dádá. De szerencsére hazatakarodtak a ruszkik. Lassan a Nyugatihoz értünk. A nagyapáék mögött egy szőke nő ült, aki most a leszálláshoz készülődött. Ahogy felállt, odaköszönt a nagyapának: szervusz! Az idős férfi visszaköszönt, szervusz, bár nem volt róla meggyőződve, hogy ismerik egymást. A nő ismét megszólalt: dé márádták még itt óroszok... Ném kéll báromságokra tanítni gyerekeket. Mert máradtak még itt óroszok. Ném illik ilyet mondni. A férfi annyit reagált erre, hogy nem illik ismeretlent letegezni sem. Aztán leszálltam.
Most ilyenkor ki a bunkó?

E7

Ezen a héten történik:

Hétfőn délelőtt 11 óra tájt ülök a szobámban a laptopomnál, s próbálok írni valamit, mert már kb. 10 napja nem írtam, olykor kinézek az ablakon, s látom, milyen csúnyán be van borulva. Közben ránézek az [origo]-ra, milyen a magyar idén, sokat nem tudok meg, majd holnap, ha letöltöm, talán akkor. Délután Gát-óra. Főműsoridőtájt minden csatorna új vetélkedőt indít. TV2, RTL Klub, ETV.

Kedden iskola, reggel 9-től 15:30-ig, fogjuk rá, hogy nem rossz. Délután még összeszedem minden tudásom, amit a szerdai előadásomon fogok majd kamatoztatni. A kedd már csak ilyen rohanós.

Szerdán jó korán kelek, de már nem kell sokszor ötkor kelni, remélem. Az első órámon előadást tartok az eKönyvről, már amennyit én tudok róla, meg amennyivel fel tudtam tuningolni PowerPointban. Aztán könyvtár, kicsit utolérem magam. Lesz írásgyakorlat is, ezen a héten ott kell maradnom délután is az egyetemen.

Csütörtökön a műértelmezés beadandómat kell megírnom. Megkötés: mindegy mit írsz, csak kapcsolódjon a komikumhoz.

Pénteken vasutassztrájk, mert már olyan régen volt, aztán Sajtófesztivál, mondjuk vetítésre kéne mennem az SZFE-re, 2-kor meg kiderül, szintén az SZFE-n, hogy lesz-e programom 22-én, 23-án vagy 25-én. Szóval megint izgulok, nagyon. Megint álmodtam vele. Most azt álmodtam, hogy írásbeli felvételi van egy olyasmi teremben, amilyen a régi suliban mondjuk az 1-es terem volt. A második padban ülök kb., írom a felvételit, de közben beszélgetek BA-val, hogy hogy érezheti most magát Gyurcsány.
Délután Akadémia, utolsó péntek.

...

Egy kis alarösers...

Egyesek biztos a hajukat tépik, ha ezt így meglátják. Alarösers. Mindegy is, hogyan vezetem be. Kicsit olyanokról írnék most, amik eszembe jutottak mostanában.

Eszembe jutott a magyar érettségi. Akkor, amikor megkaptam az utolsó ötösöm Gács Annától. Kicsit rosszul éreztem magam utána. Rossz volt, mert egyeztettük a jegyeket, kinek hány írása készült már el, ki mennyivel tartozik még, hogy áll jegy szempontjából. Azt hiszem, második vagyok a névsorban. Hamar eljutottunk hozzám: "Balázs kész, ugye?" Igen, kész vagyok, bár akkor még nem kaptam meg az ötödik írásomért járó jegyemet, szóval egy kicsit tartottam ettől az elszámolástól. Vagyis addig tartottam, míg meg nem láttam a tanárnő félmosolyát, majd oda nem adta a lapomat: ötös. Akkor lett csak igazán lelkifurdalásom, amikor egy-két ember bediktálta kettesét vagy háromnegyedét. Süllyedt alattam a 40-es terem bal sarka. Olyan volt az érzésem azon a szerdai órán, mint amikor kiderült, hogy felvettek az Istvánba, s hirtelen nekem nem kellett azzal törődnöm a Józsefben, hogy milyen könyvből tanulunk majd jövőre. Nekem mindegy volt. Hátradőltem rossz kis zöld lábú székemen, s kinéztem az első emeleti teremből, amely félig az udvarra, félig pedig az utcára nézett. Ilyen érzésem volt akkor is, na, ezt nem szívesen írom le, mert nem régen volt, nem akarok nagyképűnek tűnni, de mivel csak egyszer történt meg, csak leírom azért, olyan jól esik rá visszagondolni. Bár ahogy ezt a mondatot leírtam, eszembe jutott még kettő. Mindegy, ma olyan fáradt vagyok, hogy még nagyképű is lehetek, ha kialudtam magam, majd legfeljebb megbánom, de nem törlöm le akkor sem.

Magyarfaktok. Amikor tizenegyedikben kedden volt, akkor szerettem, mikor pénteken utolsó órában, akkor már nagyon nehezen ültem végig, a legjobb tavaly volt, szerdán az első két órában. Stressz nélküli szerda reggelek, azok kellettek az utolsó évben, mert úgy lehetett óra előtt ülni a büfé előtt, persze lehetett máskor is, csak én mindig olyan hülye voltam, hogy átnéztem az anyagot óra előtt, hátha felelünk. Egyszer, mikor reflektálás volt a házi, akkor nagyon büszke voltam magamra. "Az irodalom teljesen haszontalan, egyetlen haszna, hogy élni segít" /Claude Roy/. Erre kellett reflektálni. Valamiért nem éreztek rá a többiek, mit kéne erről írni. Tanárnő mondta, csak mondta, mit lehetett volna erről írni, fel is adta újra házinak. Én meg ültem, csak ültem, aztán kicsengetés előtt 2 perccel feltettem kezemet, hogy én szívesen felolvasnám. Mivel ha nem kellett beadni a házit, nem írtam túl szépen, nagyon kellett koncentrálnom, hogy el tudjam olvasni az írásomat, szóval nem néztem fel, nem észleltem a reakciókat. Csak a végén láttam, hogy siker van, de talán bele is csengettek, s csak annyi maradt az óra végére, hogy kaptam egy ötöst. Akkor azt mondta a tanárnő, nagyon nagyot. Na, úgy éreztem magam ezután, mint most írásgyakorlaton.

Aztán a héten eszembe jutott az is, amikor megkaptuk az érettségit, nagyon haragudtam magamra, mert a műértelmezésem olyan minősíthetetlenül szar lett, hogy alig kaptam rá pontot. Nagyon ki lehetett írva az arcomra, hogy nem vagyok magamra büszke, mert a tanárnő mondta, hogy menjek haza, vagy menjek strandra, és majd este csetelünk. Olyan jól esett.

Most ilyen ZM-eszembe-jutós hetem volt, biztos lesz majd másmilyen is.

Danke für die Frage

Nos. Magamtól nem nagyon írtam volna a mai napról, mert sok jót nem tudok. Arról nem is szólnék, hogy hogy érzem, mármint, hogy szerintem hogyan sikerült, mert az egyik pillanatban azt mondom, hogy mivel sokkal inkább a lexikális tudásra ment rá nélkülözve szinte minden kreativitást, szóval úgy érzem, hogy nem lesz meg, a másikban meg eszembe jut, hogy a többi kb. 350 ember is ember, ők sem tudnak mindent. Tény, hogy tavaly jobb érzésekkel jöttem ki az első fordulóról.
A legfurcsább dolog a napon az volt, hogy egy csomó évfolyamtársam ott volt az ELTE-ről, szóval ingyiribingyiri találkozó volt kb., úgyhogy elég hamar szép vérnyomásom lett szerintem, bár azt mondják, mostanában igen sűrűn előfordul ez velem. Persze nem tudom megfogalmazni, hogy mi kivetnivalót találok abban, hogy egy-két onnan ismerős arc is ott volt, de komolyan sértve éreztem magam, hogy még ott sem hagynak békén. Na, mindegy, majd ezt is kialszom.
Igen, és volt levitézlett sorozatsztár is, mint minden ilyen helyen, de most már nem mondok senkire semmi rosszat, mert csak megbánom. Vagyis azt bánom meg, hogy nem bánom meg, ami még bonyolultabb. Ma egyébként a Pilóta-reklámban tanítja a kisfiút, hogyan kell férfiasan szétszedni az ex-Győri Danone kekszet.
Akik nem voltak ott: se Máté, se Bárdos, pedig őket szívesen láttam volna megint, remélem lesz még rá alkalmam.
Utolsó bekezdésként pedig megemlékeznék arról, hogy ott volt az a srác, akivel pár szót váltottam a harmadik fordulón, őt felvették végül. Állt mellette egy lány, akire ugyan nem emlékeztem, de tudom, hogy ő is elsős, adott szórólapot, hogy menjek a Gólyabáljukra. Mindenki kapott, de én olyan cikinek éreztem, hogy tőlük kapom, pedig ha minden jól ment volna, én is osztogatnám a lapot. Persze ma nem megyek el, pedig biztos jó lenne, főleg, mert rohadtul lefárasztott szellemileg és fizikailag is ez a nap, meg aztán amikor végre kimenekültem a BME nevű labirintusból, akkor az I Don't Feel Like Dancing ment a rádióban, szóval egyértelmű, hogy nem megyek. Majd a saját gólyaavatómra, ha lesz.

Holnap már holnap

Ez a hét egy kicsit idegbetegen indult a részemről. Már hétfőn fájt belegondolni, hogy ez a hét már az a hét, s hogy megint nem kevés múlik azon, mit produkálok akkor. Tudom, már közhelyessé vált ez a kifejezés, hogy nem kevés múlik azon, de tényleg így van.

Holnap még csak annyi történik majd, hogy visszamegyek újra a tett helyszínére, persze csak filmnézés céljából. Aztán a délután valahogy megint eltelik majd, 5-től pedig Róna utca. Aztán haza, gondolom jó adag gyomorgörccsel, mert holnap már mondhatom, hogy holnap megyek felvételizni.

Nem telik el úgy nap, hogy ne menjek fel a SZFE honlapjára, hogy ne jutna eszembe valami hülyeség, hogy na, ezt biztosan kérdezni fogják, csak az a baj, hogy én ezt nem tudom. Mára azt terveztem, hogy keresgélek a fejemben olyan adatokat, amikről tudom, hogy szerepeltek tavaly, de rájöttem, ehhez nem kell külön nap, egy éve ez pörög az agyamban szinte megállás nélkül. Jó, azért egy-két dolgot kinyomtattam a netről, persze az is lehet, hogy teljesen más dolgokat kérdeznek majd, hiszen lehet, hogy más lesz az egész osztálykoncepció. Vagyis nem tudom. Kicsit csapongok és nagyon félek. A legcsúnyább az lenne, ha már elsőnek elvéreznék, szintén csúnya lenne, ha úgy járnék, mint tavaly. Általában képes vagyok arra, hogy elképzeljem, hogy hol leszek a következő évemben, bár ez lassan kezd működésképtelenné válni, főleg, mivel már arról sincs semmiféle képzetem, hogy a nyáron mit kezdek magammal.

Persze nem akartam a nagy zöld és sárga blogomat ilyen spleen-adaggal nyitni, csak jelenteni akartam, hogy ismét szükségem van egy kis rámgondolásra szombaton előreláthatólag 10-től délig. A szabály pedig változatlan: aki szeret egy kicsit is, gondoljon rám, aki meg nem, az tegye el a rólam készült woodoo-t, ne szúrkáljon, sőt, ő inkább ne is gondoljon rám, ne szúrjon már ki velem ennyire.

Ilyen még nem volt...

Megint redesign. Voltam már kék és narancssárga, lila és kicsit zöld, csak lila, most zöld és kicsit se lila, na meg sárga. Vagyis friss, és savanyú. Fanyar, talán humoros. Reményeim szerint sűrűbb, mindig megújuló.

A hely ismét adott a megújulásra, már csak én kellek hozzá. Most nem is mondok többet, viszont egy nemrég készült irományt közzé teszek.

Bezselézi haját a szél

Már egy hete tavasz van, vagy tán régebb óta, most olyan, mintha nem is lett volna sose tél. Megyek az utcán, s nem csúszkálok ide-oda a fagyos járdán, víz sincs az aszfaltozott, itt-ott javítgatott járdán, csak a hátamon csurog az verejték. Elegáns vagyok, milyen is lennék ilyenkor, a belülről jövő felfokozott érzelmek kivetülnek arcomra, nem tudok mást csinálni arcberendezésemmel, csak felfelé tudom húzni számnál fogva. De hagyjuk már ezt az egoizmust, legalábbis tegyünk úgy, beszéljünk egyes szám harmadik személyben…
Kilépett a Róna utcai stúdióból. Fülében még a hangos nevetések és szignálok keverednek, lelki szemei előtt még a sokszínű díszlet fényei villognak. Lila, rózsaszín, világoskék. Látja maga előtt a stúdió ajtajának csapódását, amit ő csapott be maga után, de egyáltalán nem végleg. Odamegy a kedves idős nénihez, a ruhatároshoz, leakasztja táskáját a fogasról, s végre ő is meg szólal, nem csak a műsorvezető, a szomszédja a közönség soraiban, s nem a közönségrendező.
- Kellemes ünnepeket kívánok! – mondta a ruhatáros hölgynek búcsúzóul.
- Nagyon köszönöm, viszont kívánom, viszontlátásra! – válaszolta ragyogó szemekkel a valószínűleg nyugdíjas néni.
Az udvaron jár, éppen most pillant rá a világ legvidámabb autójára. Az autó egy kis Renault Twingo típusú járgány, mely minden bizonnyal egy nő tulajdona, hiszen fényszórói felső része kis gumicsíkokkal vannak díszítve, mintha szempillái lennének a kicsinek. Ha eddig nem lett volna derűs hősünk, most biztosan elmosolyodott volna, de tudjuk, most senki nem ronthatja el kedvét. Az udvar végén még látott egy ismert riportert, dohányzott. Fejét sárga fény világította meg, hiszen a Nap már igen kis szögből pásztázta a Földet. Kifújta a dohányfüstöt, közben hunyorgott a fénytől.
Már a Róna utcán sétál a zöld ing és világos nyakkendő tulajdonosa. Lassan táskájába nyúlt, megnézte, megvan-e még színházjegye, közben óvatosan körülnézett, nehogy elüssék a Bácskai utca felől jövők. Lassan elért a hetes busz megállójába, s felszállt az éppen odaérő ugrándozó kék-piros buszra. Leült, most már unott képpel. Nézte a plakátokat, az egyikre azt írták, Itthon láss csodát!, a másik egy lakóparkot hirdet, a harmadikra az van nyomva óriási betűkkel: a sztárpár-show. Hősünk kínjában nevetett egyet. A buszon őrült meleg volt. Ahogy leszállt, úgy érezte a szembejövő fuvallat miatt, hogy bezselézi haját a szél, s ettől végtelen magabiztos lett. Felszállt egy másik járműre, most egy sárgára, az jobban ment nyakkendőjéhez. Sok megállót ment a villamossal, leült egy lány mellé, nagy napszemüveget viselt.
- Leülhetek? – kérdezte kissé félszegen. Nehéz volt a helyzet, hiszen a villamos szinte üres volt, ha elutasítják, ugyan nem látják sokan, de biztos lesz, hogy semmi esélye a lánynál.
- Tessék? – kérdezett vissza a vöröses hajú lány, vagyis inkább barna volt, csak az erős fény mutatta másnak a színt.
- Csak azt kérdeztem, szabad-e ez a hely. – válaszolta a zöldinges már egyre visszafogottabban, de még félig mosolyogva.
- Ja, persze, csak nem hallottam, mert zenét hallgattam, persze, ülj le!
A nyakkendős egészen visszanyerte bátorságát, s diadalittasan leült a lány mellé, bár vigyázott, ne fészkelődjön sokáig. A lány egyik füléből kivette a fülhallgatót, hátha a fiú megszólalna megint, de a fiú nem mert, egyelőre ennyi éppen elég volt neki, sok megálló van még, remélte, a lány sem száll le hamarabb. Hirtelen a lány elfordult az ablak felé, mintha észrevett volna valakit az úton. Nem csak ő vette észre, a villamos teljes, immáron kibővült utazóközönsége felfigyelt az úton szinte repülő sportautóra. Nem egy új, győzikés kabrió volt, ha minden igaz, ezt nevezik oldtimernek, hiszen csak régi filmekben láthat ma az ember ilyet. Ahogy a kocsi eltűnt az úton, azon kapták magukat az utasok, hogy a végállomás következik: Lágymányosi híd, pesti hídfő.
- Csaknem színházba mész? – kérdezte a lány, végre valaki megtörte kettejük közül a kínos csendet.
- De, igen! – mosolyodott el a srác, hiszen a lány eközben már nyakkendőjét vizslatta, s igen tetszetősnek találta.
- Micsoda véletlen, én is odamegyek, ha jól tudom, nem lesznek sokan, ha egyedül mész, ülhetünk egymás mellé…
- Ő, persze, oké! – válaszolt jó gyorsan a fiú, nehogy meggondolja magát a lány.
- Azért az előadásig beszélhetsz egy kicsit többet is, már nem hallgatok zenét, kikapcsoltam – rázta meg fülhallgatóját a lány, hogy összekoccant a balos meg a jobbos füles.
Leszálltak, s hirtelen lágy tavaszi szellő érkezett. Elmentek a Művészetek Palotája mellett, s már kezdték látni a Bajor Gizi parkban virágzó fákat, sétáló szerelmeseket, s egyre többet beszéltek, nevettek, s valahogy megfogták egymás kezét. Egyre távolodnak, először lassan, sétálva, majd futni kezdenek, mintha fogócskáznának, s már nem is tudják, volt-e valaha olyan, hogy nem ismerték egymást…
Egyszerre csak befut egy hosszú HÉV, s a tavaszi idill megszűnik a nagy robajjal, elveszítjük szemünk elől a párt…
Vagyis elvesztem én, azt hiszem, csak képzelődtem a szélfúvás óta.

Jól van

Kicsit régen írtam megint, a lustaság, mindegy is. Nem is tudom, hol kéne felvenni a szálat, hogy folytathassam életem élő közvetítését.

Hétfőn Pesten aludtam a Barninál, ugyanezen az éjszakán tettem egy lépést világhírűvé válásom felé. Egy igen szimpatikus szórakozóhelyen karaokeztam egyet igen nagy sikerrel. Carameltől énekeltem a Szállok a dallalt, átjöttem magamnak, bár az lehet, hogy csak a koktélnak köszönhető, amit előtte ittam, finom volt. Másnap iskola volt, de persze hétfőn is voltam iskolában, vagyis mindössze egy darab órán, a Gát-félén, utána láttam elrobogni oldtimer kabrióján. Még mondja nekem valaki, hogy ne legyek tévés... Szóval kedden megjelentem az iskolában kicsit sárgán ugyan az előző este után, de a miénk voltam, ja, és a szám is kicsit savanyú volt, bár részegségig azért sosem iszom magam azokon a ritka alkalmakon, ezt persze főleg annak a pár csepp skót vérnek köszönhetem, melyek vérkeringésem szerves részei. Kedden délután hazaértem, majd megkezdtem a jól megérdemelt (?) tavaszi szünetemet. Ja, ami inkább nyári. Ez valami eszméletlen, hogy múlt héten még azon gondolkodtam, hogyan öltözzek fel jó rétegesen, mint az oviban, erre ezen a héten meg azon problémáztam, hogy hogyan ne főjek meg. Persze ez hálásabb feladat. Szerda, csütörtök: pihenéssel telt itt, aztán meg ott. Készülve a multikulturális péntekre.

Mert a költészet napjának előestéjén Balázs úgy gondolta, keveri a szart a fizikával, avagy egy napon játssza el a fanyalgó és a fanyalgott szerepét, s a Róna utcából átszökken az 1-es villamos támogatásával a Bajor Gizi parkba. A Petőfi által biztosan kedvelt utcában a Mr és Mrs felvételén voltam, amely viszont minden bizonnyal az igazgatók igazgatójának az egyik kedvenc műsora. Látom magam előtt, ahogy Tillát kipiszkálva helyéről vezeti a show-t, hiszen ez volt az álma, s igen, Claudia helyére is talál kedvére valót, EVV lesz az új showwoman. Erről az eseményről, mármint nem a képzeltről, hanem a valósról sajnos többet nem mondhatok, a titok az titok, a szerződés meg szerződés, annál meg nincs is kellemetlenebb, ha a titok és a szerződés házastársakká válnak. Sokat vártam a következő programtól a Nemzetiben, de ez inkább csak olyan Mátyás király-féle kapás volt, inkább csak kaptam is meg nem is. Az Oresztészt néztem meg, leginkább azért, mert még nem voltam a Nemzetiben azóta, hogy Alföldi a góré. Nagyra értékelem a kreativitását, már csak azért is, ahogyan reklámozza a színházat, s bár nagyon nem tartom magam színházértőnek, azt gondolom, nem baj az, ha nem csak olyan színházat kaphat a néző, ahol úgymond csak a szórakoztatás a cél. Persze, arra is szükség van, hiszen a színházi szórakoztatás általában színvonalasabb a televíziósnál, de én nem érzek abban semmi vérpezsdítőt, amikor úgy játszanak el egy darabot, ahogy mindig eljátszották, s az új kornak szánt mondanivaló, egyáltalán az új kor, vagyis a jelen embere egyáltalán nem látszik az egészben. Az ilyen darabra a legjobb példa A Mester és Margarita volt, annak nézése közben éreztem olyat, hogy na, ez már döfi, bár úgy tűnhetett, indokolatlanul kérkedtek megint technikájukkal, de annál a darabnál szerintem nem létezik még olyan technikai vívmány, amely abban a darabban túl sok lett volna. Az Oresztésznél az első ilyen kis pozitív hidegrázásom akkor volt, amikor az előadás előtt a színház minden szintjén előadták fiatal színészek a trójai háború lényegét. Vagyis elreppelték. Lehet fanyalogni, meg lehet szentségtörésnek tartani az ilyet, de szerintem óriási ötlet. A rap visszaköszönt a darabban is, bár szerintem túl kevésszer. Péterfy Bori, Kulka János, Garas Dezső: bevallom, miattuk mentem el a darabra. Kicsit kevesebbet kaptam a darabtól, mint amit vártam, de még így is pozitív a mérleg.

Ma meg húsvét volt, ja meg volt tegnap is nap, de nem lehettem túl tevékeny, két hónapja ez az első szombatom, kihasználtam, aludtam, mint a bunda.
Most ez van, most jól van.

Április

Ó, hát itt van, aztán nem is köszöntem neki. Vagyis köszöntem, hogyne köszöntem volna, csak mostanában eluralkodott rajtam a vissza a katakombákba feeling. Vagyis képes voltam papírra kézzel blogolni, arra viszont már nem, hogy begépeljem és közzétegyem. Mindegy, talán még megtalálom a rendesnek nem mondható mappám valamelyik bugyijában, de ha nem, na az se baj, úgyis csak akkor volt aktuális, amikor írtam, most már mindegy.

Ma arra ébredtem, hogy azt álmodtam, hogy a múltkori ETV-s irományomat lehozta egy esztergomi naponta megjelenő bulvárlap. A címét lehagyták és a nevem se írták oda, csak egy pár fotót közöltek rólam, amint éppen fagyit árulok. Annyira az a kép sem lenne aktuális, de mindegy is. A Schweidel lakóteleppel is álmodtam, egyébként sokszor szoktam azzal álmodni, többet, mint a Bánomival, gondolom azért, mert az nem volt olyan régen az életemben. Azt álmodtam, hogy (mert mi a 2/b-ben laktunk) dsarosiék a 2/a-ban laktak, pedig ez nem igaz, és ugyan már egyikünk sem lakott ott az álomban sem, dsarosiéknak mégis megvolt még az a lakásuk, és ott csinált osztálytalálkozót. Azt hiszem, nem jöttek el túl sokan. Aztán azt is álmodtam a lakóteleppel, hogy ott álltunk az osztállyal, ahol Barsi tanárnőnek szerenádoztunk, és páran az osztályból ott állunk szemben EVV-vel, de hogy miről beszélünk, azt már nem tudom. Ez talán tényleg mindegy is.

Utálom, hogy még tegnap elaludtam a nyakam, és még most is egész felsőtesttel kell forognom, ha jobbra akarok nézni, bár egy kicsit már javult. Annak sem örülök, hogy tüsszögök meg taknyolok pedig nem fáztam meg, ez már az allergia. Várom a levelet, igencsak várom már, hogy elkezdődhessen a SZFElvételi 2.0, bár már kaptam tőlük a múlt héten két levelet is, de ugyanolyat, olyan mostanában induló kurzusokról, amikre biztos nem megyek, mert épp akkor kezdődik, amikor egyszerre lesz vizsgaidőszak, ELTE is meg TV2 is, meg ha minden jól megy még felvételizni is fogok május közepén. Meg különben is, kicsit kiköltekeztem magam ilyen téren.

Kicsit hiányérzetem van, mert ilyenkor szoktam írni írásgyakorlatra, most meg ugye nem lesz szerda, vagyis hivatalosan nem, úgyhogy most nem kell írni, meg különben is megírtam már a múltkori óra után a következő feladatot. Az vicces volt, mert hamarabb vége lett az órának, valljuk be, hogy mindössze 30 percig tartott. Én kimentem utána a Trefort-kertbe, aztán jól megihlettek a madarak meg a hangos és nagyképű bölcsészek, úgyhogy meg is írtam az írnivalót, amit egyébként Márai Idill c. tárcája kellett, hogy ihlessen. Kicsit csúnyán írtam, meg volt benne egy-két áthúzás is, és azzal sem voltam tisztában, hogy hány karakter, ami persze nem számít annyira, de nem lett volna pofám sokkal kevesebbet írni. Szóval megírtam, aztán visszamentem fél 4-re, amikor a következő órám kezdődött, s akkor ment el éppen a tanárnő, Gács Anna, gondoltam, milyen vicces lenne, ha odaadnám neki a kövi házit, de inkább mégsem. Ne legyek már stréber, úgyis aznap kaptam egy ötöst, hogy nézett volna már ki, ha még ez is...

Ma Pesten alszom, holnap délután meg megkezdődik a tavaszi szünet, nem mintha én nem tartanék részben már egy hete valami olyasmit.

Láttam Barbarát, él és virul 4.

Mert a hazai helyzet egyre csak fokozódik...

Innentől kezdve teljesen feleslegessé válik a mentegetőzésem, hogy én nem is gondoltam volna, hogy még valaha találkozunk, meg hogy talán sosem látom már őket. Megint a sors akarta úgy, s már egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami emberfeletti erő akarja folyamatosan, hogy találkozzunk, mert ma is csak a véletlenen múlt az egész, ma is 30 perccel korábban végeztem, s így eggyel korábbi vonatra szállhattam.

A bácsi a Desiro wc-ajtaját próbálja becsukni kisebb sikerrel, nem megy neki, mert rossz a zár. A hecc kedvéért megnézi, működik-e a fűtés, Barbara rászól, minek nézed, már miért fűtenének, meleg van. Miután a férfi lehuppant a székre, Barbara leszidta. Na bumm.

Ez megint csak az előjáték a politikai acsarkodás előtt, ilyen breaking news-os időkben térjünk inkább a lényegre.

Bajnai Gordon a téma természetesen, azt mondják, el kéne távolítani (még ott sincs igazán, könyörgök), jó, azért kivégezni nem kéne. Egye fene. Bajnai Gordon majdnem halálos ítélete után a bácsi a papír kétszázast vizslatja, talán túl közelről. Vajon pár hónap múlva attól zeng majd a vonat, hogy ezek a tolvajok még a kétszázast is fémből csinálják?

- Szervusz, szervusz Anci, nézd, ott az állatkert! - mosolyog a bácsi, s olykor még fütyül is jókedvében. Ma még nyakkendőt is kötött, mellényén ott díszeleg a felirat, amit anno Barbarán láttam: U.S. ARMY.
- Maradj már! - szólt Barbara szelíden. Ma még ő is vidámabb, ezúttal nem az orosz trojka jött, hanem a kényelmes Siemens, a Desiro.

A bácsi ismét feláll, s tudatos szerkesztőként minden kis dialógusuk után végrehajtja ugyanazt a mozdulatsort. A tv-ben ezt wish-nek hívják, nem kétséges a bácsi profiként jár el, amikor újra és újra be akarja csukni a wc-ajtót. Egyszer még a wc-csészébe is belenézett, nem tudom mit keresett.

Újpestnél egészen nekiszomorodtam, rengetegen szálltak fel, alig hallottam, mit beszélnek. Persze néha hallatja hangját a hőnő, hiszen lételeme a kiabálás, mániája a szólás szabadsága. Ez lett a rögeszméje. Nekem meg ő, az sem jobb.

Barbarát egyébként egész úton nem láttam, csak hallottam, csak a férjét láttam. Egyszer csak arra következtettem, hogy telefonál. Mintha egy telket akarna eladni. Ezt vettem ki a szavaiból.

- Mondd mellé, hogy van rajta lakás is, Mátyás utca 45! - egészítette ki Barbarát a férj.
- De csak eoróért adom el! - bötűről bötűre így mondta. Még jó, hogy meglátja a lehetőséget a nehéz helyzetben.

Hamarosan a kalauzzal kezdenek el beszélgetni, a bácsi hellyel kínálja őt, nem érti miért siet annyira. Ő egyébként igazán kedves és kommunikatív, a gyerekekkel is, ma például köszönt két 8-10 évesnek, s elkezdett ugatni, mint a kutya. Később szóba került egy lány, akiről nem tudtam eldönteni, hogy az ő lányuk-e vagy sem, de azt hiszem első találkozásunk alapján, hogy igen. Hazajön Angliából, az a mutogatni való hülye, pedig szeptemberig volt szerződése.

A szappanopera csúcspontjára hagyták az igazi énjüket, következett a Bajnai-bírálat. Nem látom értelmét különösebb tagolásnak innentől kezdve, ők is csak ömlesztették egészen leszállásukig.

- MÁR 4 CSALÁD LETT ÖNGYILKOS A BAJNAI GORDON MIATT!
- AZ EGY GYILKOS AZ A PALI, VIGYÁZNI KELL VELE!
- GAZDAG!
- HOMOSZEXUÁLIS, BEVALLOTTA HOGY AZ, A BAJNAI GORDON – NEM SZÉGYELLI MAGÁT, AKKOR HONNAN VAN 3 GYEREKE? HOGYAN JÖTT LÉTRE, A SZEMÉT, AZ! NEM SZÉGYELLI A NYILVÁNOSSÁG ELŐTT KIMONDANI, HOGY MÁS?!

A bácsi felállt, rá akarta segíteni Barbarára a kabátot.
- Nem kell! Mit képzelsz? - suttogta lágy hangján Barbara.