Tavaszi szél

Már majdnem mondhatjuk, hogy tavaszi szél fúj odakint, persze csak addig, míg ki nem nézünk az ablakon, s meg nem látjuk a hegynyi hókupacokat. Én azért már szeretem azt hinni, hogy a madárcsicsergés, ami ma is felébresztett reggel, már jelent valamit, azt hogy változás jön.

A ma reggel igazi szombat reggel volt, későn ébredős, aztán az ágyban kávét szürcsölős, aztán meg internetes médiafigyelős. Orbán-beszéd megnézős. Részletekben, de találtam érdekesebbet. Megint az indexvideó-nál kötöttem ki, abban ritkán csalódik az ember. Megkérdezték a polgári celebeket (szerintem isteni kifejezés), hogy milyen volt Viktor(uk) évértékelő beszéde. Kudlik Juli, Pataky Attila, Nemcsák Károly, csak néhány húzónév. A legszebb az az egészben, hogy őszinte mosollyal az arcukon győzködték a riportert, s vele együtt a netezőket, hogy az nem baj, ha nincs program, mert ha van, akkor ellopják. És az sem olyan nagy baj egy színésznek, hogy nem esett szó a kultúráról meg az oktatásról sem... Szóval mindenki menjen az utcára, hirdesse az igét, fodrásznál, szomszédoknál, mert eljött a mi megváltónk...

Csak azt mondja meg valaki, hogy ha olyan egyértelműen ő az ország megmentője, miért váltották le 2002-ben, aztán miért nem kellett 2006-ban sem? Kevés volt a polgári celeb, vagy nem mondott elég viccet az évértékelő beszédében, esetleg a facebook hiánya volt a hibás?

Telente

Rájöttem, mi az én legfőbb problémám. Az, hogy már utálom a telet. Nem azért nem megyek ki az utcára, mert egyébként nem szeretek, hanem azért, mert a fülem akkor is lefagy, ha sapkát veszek fel, az orrlukam mindenképpen befagy, mert arra ugye nem vehetek sapkát. A télnek köszönhető az is, hogy blogolni sincs kedvem, mert télen mit írjak le, ha ilyenkor januárban kb. úgy élek a vizsgáim után, mintha téli álmot aludnék. A legjobb az lenne, ha az a kis napsütés ami véletlenül ma létrejött, fogná magát, felolvasztaná a telet, mintha megmikróznánk egy fagyasztott akármit, és szépen tavasz lenne. Tavaszi szellővel, tavaszi illatokkal, meg tavaszi félévvel, amikor el lehet felejteni a téli kabátot, és az ember újra szeret az utcán lenni, és ismét látni kezdi a céljait, s az idő nem csak úgy cammog, hanem esetleg megy.
Olyan tél van, hogy még redizájnolni sincs kedvem.

Hírek kockázás mellé

Igazából 20-án befejeztem a harmadik vizsgaidőszakomat, de még nem teljes az öröm, mert az utolsó jegyem csak 28-án derül ki, addigra bírálják el a beadandómat. Az előző félévben jobb volt az átlagom, de akkor szinte csak szeretem óráim voltak, most meg jutott bőven nemszeretem is. Az első félévinél azért jobb lesz az átlagom, ez megnyugtat. Már rég összeállítottam az új órarendem, pár napon belül kiderül, hogy milyen órákról vágnak ki, elképzelhető, hogy lesz egy pár. Kicsit sok órát vettem fel, de most úgyis ráérek majd, újra lesznek hétvégéim, töltsük már hasznosan az időt! 44 kreditet vettem fel, ez azt jelenti, hogy az utolsó évre a szakirányomon már "csak" a szakdolgozat, a záróvizsga, meg egy-egy szakdolgozati szeminárium marad na meg a szakmai gyakorlat, egyébként már csak a minoros tárgyaim lennének hátra.

Most meg persze megint felvételire készülök, de most nem egyre, inkább kettőre, de a három sincs még kizárva. Az első a szokásos, azt hiszem most lesz az utolsó alkalom, hogy megpróbálom, a második a Kepes-féle mozgóképkultúra és médiaismeret a BKF Művészeti Intézetében, a harmadik meg még nem biztos, de az biztos, hogy jövőre már nem szeretnék csak az ELTE-re járni, ha semmi más nem jön össze, bevetem magam a munkaerőpiacon.

Üres napjaimon mostanában igen ostoba szokásaim alakultak ki a 12:55-ös Szomszédok mellett. A king.com-on dobókockázom, a deezer.com-on tv- és filmzenéket hallgatok. Most meg azt hiszem rendet csinálok. Egyszer majd megint lesz redesign is, de nem sürgős.

Szomszédok nélkülem

Majdnem elmentem én is erre a rendezvényre, csak aztán valamiért mégsem mentem, már bánom. A legszebb az egészben, hogy az esztéta, aki nyilatkozik, a tanárom, és tavaly az Emlékezet és kommunikáció c. óráján pont a Szomszédokról írtam a beadandómat...
Egyébként az indexvideót nagyon szeretem, érdemes nézni, többet mernek mint egy tv-műsor.

Aki tízkor kel csütörtökön

Azt találtuk ki nővérkémmel, hogy mi majd fennmaradunk egy üveg kóla társaságában és tanulni fogunk, de azt hiszem ez részemről nem sikerült, mert egy idő után a king.com-on játszottam olyan játékot, amiben 4-en játszunk 4 bábuval (összesen 16), de mindig kilépett mindenki, csak én maradtam benn, szóval mindig én nyertem, de én végig akartam játszani. Persze, lehet hogy azért léptek ki mert fél egy volt, de amerikaiakkal játszottam, azoknak nem tök mindegy?

Szóval az a lényeg, hogy amikor az ember már látja az alagút végén a fényt, elkezd rohanni, és azt sem veszi észre, hogy olyan kövek hevernek a lába előtt, hogy csak na, csak akkor, amikor pofára esik bennük. Nyugi, ez nem az az alagút és nem az a fény, és csak annyi a bajom, hogy nincs kedvem semmiféle iskolaszerű dologhoz most, de még egy 3 tételes vizsgám, meg egy 2000 szavas beadandóm hátra van. Jó lenne felfújni a pofámat, aztán megcsinálni normálisan...

És azt álmodtam, hogy visszaköltöztünk a Bánomira, csak jóval nagyobb volt a lakás, elfértünk benne öten is, de hogy milyen szép volt a lépcsőháza, biztos nem ilyen a valóságban.

Pótolva

Na, most már senki nem szólhat semmit, azt hiszem részben utolértem magam. Idén már másodszor frissítem a blogomat, tettem rá twittert (nem, ez nem nemi betegség), elérhető innen a vizsgafilmem, és még a zeném is kicseréltem, na jó, bevallom, ez a zene egyszer már volt itt, de csak azért nem töltök fel újat, most ezzel tudok azonosulni.

Egyébként a vizsgaidőszak még tart, de idén úgy néz ki, megúszom kiborulás nélkül, már csak 1,5 vizsgám van, egy szóbeli, meg egy beadandó. Ja, a TV2-s záróvizsgám ötös lett.

Élet, lépek!

Már azt sem tudom, mi hol van a billentyűzeten. Csak úgy leültem. Tegnap ötösre vizsgáztam kultúraelméletből, holnap záróvizsgázom az nagy akadémián. Valahogy mindig így kezdődött minden bejegyzés, persze már csak az érzésre emlékszem, konkrét emlékeim nem nagyon lehetnek, megint elhanyagoltam...

Nincs mostanában kedvem jeleket adni, mert úgy érzem, azzal, hogy jeleket adok, nem csinálok mást, csak azt bizonyítom, hogy nem is csinálok mást, nincs dolgom. Barbaráékat rég nem láttam, szinte nem is járok vonattal mostanában, a vizsgaidőszak egyébként is a blogolás uborkaszezonja. Tanulás helyett nem szeretek bejegyzést írni, mert akkor van bizonyíték arra, hogy éppen nem tanulok, inkább kitöltök pár hülye alkalmazást a facebook-on, aztán azt sem teszem közzé, mert nem tetszik az eredménye. Milyen SZIG-es tanár lennél? Persze nem a mi iskolánkra vonatkozott, de ha arra vonatkozott volna sem lenne ma már értelme.

Nem is álmodom mostanában a gimivel. Jó, ez hazugság, mert tegnap is azzal álmodtam, inkább úgy lenne igaz, hogy az utóbbi bő egy hónapban, inkább az általánossal álmodtam. Persze ahogy ezt így leírom, eszembe is jut, hogy nem is igaz, mert azt is álmodtam, hogy egy memoritert puskából írok le, és észre is veszik, hogy a Dobogókői útra mentünk osztálykirándulásra.

Megpróbáltam az utóbbi időben twitterezni, de nem ment, mert annyira azért nem érdeklem már magamat, hogy egyfolytában breaking news legyek. Az Életképeket nem folytatják, bár már kb. 2 hónapja felé sem néztem, csak a Szomszédok kell. Annak is vége, bár újrakezdték, de nem szeretem, mert Balázs előtti időszak van még, az nem érdekel, éljen az önszemélyi kultusz.

Tavaly ilyenkor idegbeteg voltam vizsgaidőszakban, most meg úgy elfogadtam, és ahhoz képest jobban is teljesítek, bár a tavaszi eredményekhez képest ez még gyenge. Normális ez?

Holnap vizsgázom, lehet szurkolni, ha van itt még egyáltalán valaki. Hahó!

Egy lépés hallatszik a parkettán. Kinéz az ablakon, esik, még mindig. Lemegy, a Sparba, talán lifttel, talán lépcsőn. Lelépett. Vizet vesz magának. Izgi.

Alternatív himnusz

Mostanában annyit dúdolom magamban a régi dalt Koncz Zsuzsától: Ég és Föld között. Ma egyedül maradtam itthon, az m2-t nézem, megnéztem a Zárórát, most meg a Magyar Popot. Furcsa, hogy egy műsorban szerepel, ráadásul egymás után, Király Viktor és Koncz Zsuzsa. Éjfélkor leadták nekem az Ég és Föld közöttet - ezeket a pillanatokat úgy szeretem. Talán éppen azért, mert nem igényelnek hosszasabb magyarázatot. Már így is túlmagyaráztam, csak rögzíteni akartam az emlékeimben, így könnyebb.

Egyébként néha nem értem, hogy engem miért nem értenek - persze én sem értem magam sokszor. Főleg most, tudhatnám, amikor ilyenek jutnak eszembe, aludni kell.

Balázs vagyok, 20 éves...

Már tegnap is eszembe jutott, hogy írnom illene már, csak már néha nem tudom eldönteni, hogy mit érdemes leírni. Mit szabad (Akadémia), és mit érdemes (casting)? Ja, igen, nem vagyok talán túl egyértelmű mindenki számára, nem vertem nagydobra, hogy castingra megyek, azt meg pláne nem, hogy hova.

Az Akadémiáról csak annyit mondanék most, hogy számomra kicsit hihetetlen, hogy elment ez az egy év is, és ha minden jól megy, akkor január végére papírom lesz valamiről, amit ha nem is pont itt és most hasznosítok majd, szerintem mindenképpen hasznos lesz. Manapság már hajlamos vagyok úgy gondolkozni, hogy nem olyan biztos az, hogy megint megpróbálom az SZFE-t, de persze ott motoszkál az is bennem, hogy mi van, ha pont most vennének fel. Aztán eszembe jut az is, hogy és mi van akkor ha felvesznek, mit kezdenék vele... Most, hogy van olyan ismerősöm, aki oda jár, valahogy már nem érzek égető vágyat, hogy kitegyem magam annak a mindennapi stressznek, amivel ez jár. Persze február 15-ig még gondolhatok bármit.

Most egyébként ott tartok akadémiailag, hogy a szinopszisom elfogadták, azt mondták rá, hogy jó ötlet, majd meglátjuk. Egyelőre kameraproblémám van, szóval aki tudna kiskamerát kölcsön adni, az ne titkolja!

És most röviden a castingról: Balázs vagyok, 20 éves, elmentem egy ETV-s castingra. Sokáig gondolkodtam rajta, érdemes-e, aztán úgy döntöttem, kevesebb nem leszek tőle, megpróbálom. 30-an voltunk, már megint én voltam a legfiatalabb, bár nem kérdeztem körbe, de szinte biztos. Az első napon mindannyiunkat meghallgattak, aztán 10 jutott tovább a második napra, nos én már nem. Azt mondták, egyébként alkalmas lennék, csak az általuk felállított szempontrendszer alapján mégsem vagyok tökéletes. Az "ítélet" után kicsit rosszul éreztem magam, főleg azért, mert nagyjából az egész őszi szünetemet arra pazaroltam, hogy lelkileg felkszüljek rá, meg hogy átgondoljam, egyáltalán elmenjek-e. Műsort csinálnak belőle, elvileg látható lesz hamarosan, gondoltam szólok, hogy ne kapjon senki szívrohamot, miközben egész nap az ETV-t nézi, s egyszer csak felbukkanok rajta (benne).

Láttam Barbarát, él és virul 5.

Kicsit úgy érzem, mintha az ég mindig olyankor küldené őket ide, amikor valamilyen politikai apropó van, vagy amikor hosszú idő után megint van időm blogolni. Eszembe sem jutottak mostanában, csak akkor, amikor valahogy előugrott a fájl, amibe "gyűjtöm" őket. Gondoltam is, mostanában úgy sem találkozunk, kevesebbet járok vonattal, s ők sem élnek örökké.

Szegény, szegény Barbara. Nem elég, hogy önmarcangolás az, amit művel, még az is kiderült róla, hogy Anikó.

Az asszony megállt az Esztergom felé közlekedő személyvonat mellett, az első kocsinál, s botját az ég felé emelte, azzal mutatva urának, hova fognak ülni. Megnyomta a vonat ajtaján lévő zöld gombot, azt az MDF-színűt, s a piros vonat hirtelen megnyílt számukra, kezdetét vehette a nagy utazás.
- Nekem már elegem van, ezt csinálom hatvan éve, öreg vagyok és beteg, most kéne abbahagyni!
- Jól van, aranyos vagy Ancikám, kedves vagy!
- Maradj már csöndben, ülj le inkább, mindjárt indul a vonat, aztán majd elesel. A kutya f***a sem fog rajtad segíteni. Ez egy ilyen szemét ország!
Persze, üljön csak le, gondoltam magamban, de eszembe sem jutott, hogy rájuk nézzek, inkább csak haraptam a számat.
- Nyolc kilós ez a táska, egész nap cipeltem. Bezzeg vizet nem hoztunk magunkkal, pedig reggel még itt volt, biztos valahol leraktuk...
- Biztosan ellopták - válaszolt az öreg.
- Hogy lopták volna el, hol élsz te? Kinek kell a vized? Hagyd abba! Jézusom, itt őrült hideg van, jeges a térdem! Érzed?
- Jaj, cseréljünk helyet, kedves?
- Minek ott sem lesz jobb! Az állomáson is lelopták a csapokat, nem lehet inni sem, szétlopják az országot.
- Igen, szörnyű, szörnyű - válaszolt az öreg, de az utolsó hangokat már csak motyogta, botjára támaszkodva elbóbiskolt. (Ennek a botnak egyébként igen nagy szerepe volt a színre lépésükkor, Barbara egy hanyag mozdulattal az előttem lévő két székre hajította a fadarabot, ezzel jelölve ki területüket.)

Az öreg lassan felébredt, bár jobb szemét akkor sem mindig tudta kinyitni, amikor ébren volt.
- Nézd meg, itt nem is fűtenek, hanem fújják a hideget! Ez a MÁV! Az állomáson szóltam az egyik kalauznak, hogy elhagyta a táskáját, erre még ő volt megsértődve, hogy segíteni akartam neki, nem szabad belefolyni semmibe. Ennyi idősen csak az a dolgod, hogy otthon maradj és meghalj!
- Jól van, na.
- Ne csitítgass!
- Jaj, Ancika. Lesz ma valami műsor?
- Persze, Mónika Show lesz, kultúrműsor. Meg Vacsoracsata. Felháborító, amikor ezrek éheznek az országban, ilyen hülye műsort adni!
(Sajnálom, hogy nem jutottak tovább a tv-műsorban, nemsokára eljutottak volna a Fábry műsoráig, az biztosan elnyerte volna tetszésüket.)
- Igen Ancika, igazad van.

Hát persze, Ancikának mindig igaza van, igaza és nagy hangja, belezeng az egész szerelvény, az is lehet, hogy ilyenkor a hangja hajtja a vonatot. Valóban hűvös volt a vonaton, köhögnöm kellett. Ancika egy idő után megelégelte köhögésemet, s ezúttal suttogva mondott neki valamit, csak az utána történtek alapján tudom rekonstruálni a párbeszédet, pontosan nem hallottam:

- Te, ez itt köhög, biztosan H1N1-es, köszönjük Bajnai! Mi lesz, ha elkapjuk?
- Ugyan már, épp csak köhögött kettőt. Nem jönne az utcára, ha elkapta volna.
- Te aztán tudod, azért én vigyázok, még akarok élni egy darabig...

Ezzel a lendülettel Barbara megfogta kendőjét, s háromszöget hajtott belőle. A kendőt szájához kötötte. Így megszabadult pusztító vírusaimtól, s az utasok is fellélegezhettek, egy darabig csendben volt. Mindenki hálás lehet nekem!

Ezután persze már nagyon vigyáztam, nehogy köhögjek, jobb félni, mint megijedni, főleg úgy, hogy itt ül a tövemben. Ennek köszönhetően egyszer csak levette a kendőt, de az előadás még korántsem ért véget, messze még Pázmáneum...

- Legalább haszna volt annak a zokninak...
- Jaj, tényleg, igazad van, Ancika.
- Nem volt lába annak az embernek az aluljáróban, az ilyet a Kádár-korban eltartották, akkoriban még megbecsülték az embert.(...) Most meg olcsóbb lesz a távfűtés. Mesélte egy nő, hogy 45 000 Forintot fizet a távhőért. Miből esznek? Most csökken 10 százalékkal. Ilyen rossz kormány még nem volt az országban!
- Igen, biztosan felháborodtak az emberek, s annak hatására a vezetők belátták, hogy...
- Ugyan már, el vagy te tájolva. Milyen naiv vagy?! Hol élsz te? Hagyd is abba! Még mindig fázom. Mondtam, hogy ne üljünk ide, nem véletlen, hogy senki nem ült itt senki, ez egy szar hely!

(Köszönöm, köszönöm, én sem ültem ott, még jó, hogy nem ültek az ölembe nagy senkiségem miatt..)

Az ember ilyenkor már azt hinné, teljes csönd lesz, hiszen egyetlen viszonylag aktív beszélgetőpartnerét csendre utasította. Ám Barbarát nem csak szavakkal lehet kihozni sodrából: egyszer csak felállt a vele szemben ülő nő, miután már nagyon megunta a monológot, s látványosan a vonat elejébe ült. Erre Barbara:

- Mi van, MSZP-s vagy? Láttad, hogy elült.
- Vannak ilyenek, előfordul - szólt hozzá bölcsen az öreg.
- Na, lassan leszállunk, induljunk el, muszáj most elindulnunk. A kutya f***a sem segít nekünk. Gyere már, indulunk!
- Jól van, jól, megyek, kedves vagy, Anikó.

Én inkább becsuktam a szemem, úgy tettem, mintha elaludtam volna, bár akkor hangzavarban nehéz lett volna. Most kicsit haragszom rá. Nem is adtam nekik oda a Fidesz-szórólapomat, pedig gondoltam rá.

Koszos

Megint rájöttem, hogy egy bejegyzéssel még nem tudom leporolni a blogom, olyan ez inkább, mint amikor valaki megy az utcán, lát egy piszkos autót, s a már ráégett porrétegbe beleírja ujjával, hogy KOSZOS!

Most egyedül vagyok itthon, megy a tévé, szinte nem is hallom. Délután olvastam egy csütörtöki órámra, azelőtt egy holnapira, most meg azon kattog az agyam, hogy hogyan fogom megvalósítani a vizsgafilmemet. Nem tudom eldönteni, hogy szinopszissal kezdjem vagy forgatókönyvvel, mert a szinopszis már a fejemben van, a forgatókönyv meg csak arra lenne jó, hogy annyi ötletem összegyűlne, hogy aztán azon mesterkedhetnék, hogy mit húzzak ki belőle. Legszívesebben már csak azzal foglalkoznék, de nem lehet csak úgy belecsapni, na. Tervezzük meg, ahogy mindig mindent szoktam. Lehet, hogy felírom kis papírdarabokra az egyes jeleneteket, aztán puzzleként teszem ide meg oda.

Egyébként meg mindig eszembe jut egy téma, amit meg kéne írnom ide, de az első mondat kigondolásán kívül sajnos nincs rá időm. Tudom, lassan teljesen belepi a por az egészet. És az hogy lehet, hogy a héten indul az őszi szünet? Nagyon szalad minden. Még az a szerencse, hogy nem felejtettem el karácsonyi dalokat hallgatni egy kicsit. Ha ezt is elmulasztottam volna, komolyan kezdhetnék aggódni.

Jó lesz az, ha nem lesz rossz

Az igazán jó az lenne, ha nemcsak akkor tudnék írni, vagy nemcsak akkor akarnék, amikor rossz kedvem van. Amikor kapar a torkom, amikor nem tudom, hogy mihez kapjak, amikor legszívesebben aludnék egész nap, úgy talán hamarabb vége lenne egy napnak. Az is jó lenne, ha most, miután megmutatta magát a tél, lenne egy kicsit ősz, vagy ha már ennyire úgy néz ki, hogy ezen a szélességi körön nincs négy évszak, akkor nem ámítanánk magunkat. Mondjuk csak azt, hogy tél van, meg nyár. Ha nyár, akkor 35 fok, ha tél akkor jó hideg, arról a két hétről meg ne is vegyünk tudomást, amikor a régi elnevezés szerint ősz van, tehát nem 35, hanem csak 25 fok van, vagy amikor tavasz címén ugyanez, annyi különbséggel, hogy akkor azt várjuk, hogy nyár legyen, előző esetben meg azt, hogy karácsony. Arról viszont tényleg ne is essen szó, hogy mi van akkor, amikor beköszönt januárban a klasszikus tél, mert akkor csak arra várunk, hogy majd várhassunk a nyárra, és azt nem akarom, az nagyon rossz. Kis "könnyítésnek" még ott van az is, hogy éppen a vizsgaidőszak főműsoridejéről beszélünk.

Tanulj inkább, vagy mosogass el, aztán irány a Róna utca! Ne feledd, ott már majdnem finis van, furcsa lesz nélküle...

A cím egy régi padtársam szavajárása. (PM)

Világok határán

Most kicsit pihenek, így az éjjel elején. Most fejeztem be részben az egyik tárgyamra való tanulást, most kicsit írok, mert megint eltelt egy hét, mióta írtam. Látszik is a látogatottságomon, de hát munka vár a kertben, vagy mi, sajnos nem tudok annyit agynyomtatni, mint szeretnék. Meg talán nem is kell mindig mindent kinyomtatni, mert akkor még jobban idegesítenek a dolgok, ha kimondom őket. Ha nem mondom ki, azt remélem, talán elfelejtem őket. Ha leírom, s esetleg később elfelejteném, akkor mindig ott lesz az írás arra, hogy emlékeztessen régi hülyeségeimre. Ez is egy olyan írás lesz, bár ki tudja, meddig tart.

Az a baj, hogy utálom, hogy mindig csak világok határán állok, de nem vagyok képes az egyik széléről átugrani a másikra, mert olyan döntésképtelen vagyok. Ez is milyen vicces már, hogy hétfőtől csütörtökig bölcsész vagyok, pénteken meg szombaton meg bölcsészromboló, ezenkívül arra vágyom, hogy egyszer teljes munkaidőben bölcsészromboló legyek, s milyen édes is lesz majd, amikor önmagam marcangolom, rombolom. Csak azt nem értem, miért nem kötött be engem rendesen a jó ég: miért van az, hogy egyszer pozitív részecskék rohannak bennem, másszor meg negatívak? Miért nem lehetek kicsit egyértelműbb, legalább magamnak? Miért tartok mindig ugyanott, bármennyit is haladjak előre? Miért hiszem azt, hogy nekem más elvárásai szerint kell élnem, miért harcolok az ellen, hogy mások elvárjanak tőlem bármit is, és miért hiányzik, ha úgy érzem, senki nem vár el semmit? Miért hiszem azt, hogy vannak az életben idolok, akiknek igazához kétség nem fér, és miért kell az idolok ledőlése után új idolokat keresnem, miért nem én vagyok az idol? Azt kérdeztem, miért!!!

Jó, elég, elég volt ebből, megint olyan lett, de ne is csodálkozzunk rajta. Itt a tél a nyár után, kéne már az őszi szünet. Azt sem tudom, hol áll a fejem, csak azt, hogy minden a feje tetejére áll estére, aztán reggel megint mindent olyan reálisan látok, vagyis pesszimistán. Régen bezzeg megkérdeztem az óvónénitől, hogy miért van az, hogy ha hétvégén felkelek, fehérnek látom a szobát, de ha hétköznap, minden olyan szürke. Hol vannak azok a Vasvári Pál utcai fehér falak!? S ki gondolta volna, hogy egyszer azok a dohos falak jutnak majd eszembe, azt meg végképp ki, hogy egyszer majd pont ebből a fotelből egy laptopon emlékszem majd vissza?

Találkozások

Nem, nincs kedvem ahhoz, hogy 50 oldalas angol nyelvű szöveget olvassak, fordítsak, jegyzeteljek, magyarul összefoglaljak. Még jó, hogy vannak benne képek. Miért folyt
el a mai délutánom? Miért aludtam magam butára? Megint csak ennék, mert én mindig addig ennék, amíg üres nem lesz a hűtő, akkor megnyugszom. Most meg itt kattogok, és megint sikerült kiakasztanom magam, pedig tegnap olyan vicces dolgok történetek velem, hogy nincs is okom a panaszra, mert ilyeneket még szélessávú fantáziám sem fabrikál.

Reggel a mozgólépcsőn a metróban láttam azt a kubai embert, aki a szombati capoeira-előadáson dobolt a színpadon. Ez eddig megtörténhet, egy emberrel simán összefut az ember akkor, ha először Esztergomban látta, és miért is ne járhatna arra Pesten is, amerre ő. Amikor felértem a mozgólépcsőn, végre megtaláltam, hogy melyik lyukon kell kijönnöm (igen, egy hónapja lakom itt, már sikerült megjegyeznem a lyukat), akkor pedig az az ember jön velem szembe, aki az információs pultnál kérdezősködött elavult szemüvegében inglisül, hogy mégis what kind of concert is this, and it is just today, or will it be tomorrow, too. Ez már a második esztergomi-ferencvárosi figura egy nap alatt, de most jön csak a hab a tortán.

Késő délután, mondhatni este a Jókai téren sétáltam éppen, amikor egy ismerős esztergomi politikust véltem felfedezni. Nem tudom, hogy milyen politikus, csak azt hogy narancssárga, de ez még nem jelent semmit, nincsenek előítéleteim, szimpatikus ember, talán a keresztneve miatt, szóval ő jött szembe az utcán, de szerintem ő nem tudja, hogy ki vagyok. Ez eddig még mindig semmi, a legszebb csak most jön. A narancssárga lovon jövő szőke herceg után kettes sorban jöttek a tévések, mintha egy középkori felvonulás résztvevőiként éltetnék a herceget. Tévések voltak, ETV-sek, kettesével. Egyikükkel köszönőviszonyban vagyok, ráköszöntem, meglepve köszönt vissza, s ahogy elhaladtam mellettük, úgy néztek rám, mintha én nem is lehetnék Pesten, de én is így néztem rájuk, azt hiszem. Mikor már mögöttem voltak, hallottam, hogy visszaköszönt a főszerkesztő-helyettes is. Hahaha.

Régen azt hittem, ha Pestre költözöm, nem lesznek majd ismerőseim az utcán, akikre örömmel ismernék rá, vagy akiknek tudnék köszönni. Kezdem belakni a várost.

Jut eszembe:
1. premissza: Máté Krisztinától és Bárdos Andrástól megvált a TV2.
2. premissza: Az ETV gyakorlattal rendelkező hírolvasót keres a Hídlapban.
Konklúzió? :-)

Csak a szokásos

Az a baj, hogy mást sem tudok, mint önmagamat ismételni. Pedig azt nagyon utálom, mikor valaki előadja, hogy ő milyen fontos, aztán kiderül, hogy egy dolgot tud, mindig azt szajkózza, csak más körítésben. Szóval leginkább azt tudnám leírni, hogy egyfolytában rohanok, fáradt vagyok, mégis úgy érzem, hogy nem csinálok igazán semmit. A megoldás az lenne, hogy ritkábban megyek haza, mert bár tavaly még több idő elment utazással, de sajnos pont nincs semmi értelme annak, hogy csütörtökön hazamegyek, pénteken vissza, szombaton haza, vasárnap vissza. Nem baj, úgyis mindjárt zh(-k), könyvtár nonstop, szóval egy-két hétig csak szombatonként járok majd haza. Hiányomat majd valahogy feldolgozzák, úgyis október 22-én délutántól őszi szünet lesz, s bár nem töltöm otthon az egészet, mert akkor már dolgozatokat kell írnom, de mondjuk annak hosszabb időnek már lesz értelme otthon. Vicces, hogy már október van, hogy majdnem eltelt az egyharmada a félévnek. Meg jó az is, hogy egy kicsit kezd hűvös lenni, itt van már az ideje. Hullanak a falevelek is, lassan fűtenek, levágattam a hajam, karamelles Milkát ennék, holnap dolgozom - csak a szokásos.

Ez meg új, ez a médiaelmélet órához kapcsolódó blogunk, most már én is írtam rá. Jé, én minden blogot úgy kezdek, hogy In memoriam?

Röviden

Hú, már megint régen írtam, de valahogy nincs mindig arra időm, hogy belépjek ide, aztán leírjam, mi van velem, pedig jobb lenne, ha venném a fáradságot, de ez van. Ha még valaki nem tudná, részben megoldódott a problémám a telefonnal. Bár szeretett Nokiám az otthoni asztalomon pihen, a benne lévő memóriakártyát egy Motorolába tettem, amit Anyával cseréltem, ő megkapta a régi Sony Ericssonomat. Szóval most kinyithatós telefonom van, új meg majd egyszer lesz, mondjuk akkor, ha végre kiderül, hogy mennyi az ösztöndíjam, esetleg még át is utalják még ebben az évezredben, de szerintem akkor is megvárom vele minimum a karácsonyt, mert most egy telefon sem izgatja annyira a fantáziámat, hogy még pénzt is adjak érte.

Szombaton meg dolgoztam, de csak 10-ig, szóval a nap eseményéről lemaradtam. Tényleg, az ETV szerint ennek nincs elég hírértéke ahhoz, hogy csináljanak róla egy Nap eseményét?

Ja, meg megszűnt a Nap-kelte, majd egyszer megemlékszem róla, ha ráérek, azt hiszem.

Verses mese

Megint olyat álmodtam, amiről nem tudtam eldönteni álmodás közben, hogy álom. Pedig mindig tudom, hogy álmodom, úgyhogy a rosszakat nem is veszem magamra. Kivéve, ha tanulásról, vagy maximalizmusról van szó, azoknak mindig bedőlök. Azt álmodtam, hogy vasárnap volt, valami nagy körfolyosós házban voltunk, arról beszéltünk, hogy szerdára kell elolvasni a könyvet, meg szerdán lesz a versmondóverseny is. ZM megkérdezte, hogy állok a verssel, de én nem mertem válaszolni, mert sehogy sem álltam. Le is akartam mondani az egészet. A jó része az volt az álomnak, hogy az is volt benne, hogy minden kirúgást visszavontak. Bár nem is tudom, hogy jó lenne-e, meg ez nem egy olyan visszavonós város, ország.

Most inkább nem ülök

Tegnap nem volt időm írni, csak offline. Megint beleírtam a füzetem hétfői részének hátuljára, hogy mi van velem, mit gondolok. Most nem tartanám túl okos dolognak, ha egy az egyben leírnám azt, mert azt akkor gondoltam úgy, elmúlt már. Nagy vonalakban arról írtam, hogy hogyan telnek életem napjai, hogy melyik napokat szeretem, melyikeket nem, meg hogy úgy érzem, hogy egész héten csak pörgök, mint a körhinta, de igazából sehol sem vagyok soha.

Ma is csak most lett időm írni, mert délután házit csináltam. Olyat ráadásul, amit jó volt csinálni. Azt persze nem tudom, hogy ilyenre gondolt-e a tanár, de a McLuhan-mű alapján nekem ezek jöttek. Nem is írni kellett róla, hanem képet kellett alkotni, hát így sikerültek, köszönöm a BKV-nek, hogy ilyen mértékű önkritikával ragasztják a reklámokat a kombinóra.

Ülök

Ülök a gólyavári kávémat kortyolgatva az A épület árnyékában. Velem szemben autók állnak öntudatlan üzenőfalként. Két autó rendszámában is felfedeztem a 76-osomat, két másikéban meg a 99-esemet. A levegőben érzem a felnőttség terhes illatát. Lábamon még papucs van, de már felvettem bölcsészmellényemet, az aszfalton megjelentek az okkerszínű falevelek. Kicsit fúj a szél, pont ideális a helyzet. Szögletes szemüvegek néznek rám, mégis mit írogathat ez a félőrült, félig bölcsésznek, félig meg öntelt médiamunkásnak készülő figura. Csak írok, mert jól esik, mert eszembe jutott, hogy írnom kéne, csak így a semmiről, vagyis inkább majdnem mindenről, ami ezekben a percekben körülvesz.

A nap felirata pedig a B épület elé állított padokon volt olvasható. Így volt leírva minden karakter: "NE ÜLJENEK RÁ FRISSEN BETONOZVA!" Én ráültem, engem tegnap betonoztak.

MZ/X ZM-nek

Íme a padlizsánkrém. Tettem a kenyérre egy levél bazsalikomot is, mostanában mindenhez ezt eszem, nem lehet megunni. MZ/X így tudta megoldani, még jó, hogy a fényképezőgépem nálam van.


Jó szájberétvágyat!