Szigmédia

Ezerszer mondtam már magamban, hogy kész, vége, le kell zárni, mert nincs már tovább mi után áhítozni, amire szívesen emlékszem vissza, sajnos már a múlté, és nem csak az én szemszögemből, nem csak arról van szó, hogy én kinőttem, hanem arról, hogy sokan vannak olyanok, akik még bele sem tudtak nőni igazán, és vége lett. Nem létező iskolának nincs szüksége egyetlen médiumra se, azon most ne kezdjünk el gondolkozni, hogy kell-e egyáltalán médium egy iskolának, vagy ha el is kezdenénk, akkor én azt mondanám, kell. Kell, ha vannak olyan diákok, akik időt szánnak rá a szabadidejükből, akik lelkiismeretesen csinálják anélkül, hogy bárki kérte volna, s akik úgy tudják csinálni, hogy egy külső szemlélőnek fel sem tűnik, hogy csak diákok hozták létre.

Már nekem is unalmas folyton arra gondolni, hogy milyen szép idők voltak azok, amikor a Bástya parkolónál fél nyolc táján három fura figura összetalálkozott, majd a Kis-Duna sétányon végighaladva elért az iskolába, letette a táskát, ment frissíteni... Képújságot, rádiót, olyan dolgokat, amiket a többiek nem vártak el, de meg tudták szokni, meg-megálltak egy melegszendviccsel a képújság előtt, hallgatták a Sulirádiót, s ha valami miatt egy nap nem volt valamelyik, azért csak hiányolták. Aztán jött a honlap, mellette persze a nem könnyű életű újság. A honlap pedig tv-műsorokban szerepelt (hol idézetként, hol pedig teljesen bemásolva), igaz, azokban az időkben, amikor én már csak névlegesen vettem részt a szerkesztésben, hiszen már egyetemista voltam.

Most ennek is vége lett, már tényleg vége lett, mert sajnos már nincs tovább értelme. Ahogy írás közben felnézek a falra a tablónk kis méretű változatára, olyan, mintha egy olyan világ utolsó emberei lennénk, amire már senki sem emlékszik. Mintha megéreztük volna, hogy nem is olyan soká ez egy letűnt kis világ leképezése lesz, ezért csináltuk szépiára a tablót. Ahogy most ránézek, olyan, mintha egy századfordulós képeslapot látnék...

És tényleg most múlik...

Tőzsde

Mióta ismét nekiálltam ennek az egész blogolásnak, annak ellenére, hogy azt írtam, nem érdekel mennyien nézik, azért csak rá-rápillantok az Analytics-re, és nini, ezt kellett látnom...

Posztálytalálkozó

Kicsit sűrű volt a tegnap délutántól mostanáig terjedő időszak. Tegnap fodrász, ami nekem azért nagy procedúra mindig, mert túl sok idő telik el míg, hogy rájövök, hogy már elviselhetetlenül hosszú a hajam, aztán még meg is kell szervezni azt hajvágást, a nagy napon pedig szinte mindig még inkább elegem van, hiszen akkor döbbenek csak rá igazán, hogy nem elég, hogy hosszú, de percről percre sűrűbb is. Miután a fodrász elvégezte a munkáját, akkor kezdődik a posztfodrászat-szindróma, mert akkor meg tiszta haj mindenem, és most még haza sem tudtam menni, mert ugye szinte rögtön utána vette kezdetét a kvázi osztálytalálkozónk, amely szervezés szempontjából nekem az első és egyben utolsó is volt a túlzott érdeklődés miatt. A már-már kellemetlenné váló találkozás után (nem a megjelentek, hanem a nem megjelentek miatt azzá váló) megnéztük a tűzijátékot, amit évről évre egyre alacsonyabbról lőnek, lassan már fel kell mászni a Kuckländer-re, hogy látni lehessen valamit az egészből, bár pont tegnap fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy ugyan minek van erre az egészre szükség, aztán rá is jöttem, hogy ugyan, milyen vagyok már, hát ha sose ünnepel/emlékezik az ember, akkor milyen hazafiatlan ősbunkó lesz belőle. Miután a majd' negyedórás késéssel kezdődő tűzijáték lezajlott, átverekedtük magunkat a főút kellős közepén a térre, s miután a téren találtunk magunknak egy olyan helyet, ahol kevésbé éreztük magunkat heringnek, letáboroztunk Demjén hallgatni. Nos, vannak, akik tudni vélik, hogy playback volt a koncert, szerintem nem, annyira mondjuk nem vagyok oda Rózsi bácsi művészetéért, arról csak a popkultúra tehet, hogy majd' minden dalát felismertem az első pár hang felcsendülése után, s ezek közül jónéhánynak tudtam a szövegét is. A szövegekről pedig annyit, hogy azért csak van valami haszna annak, hogy már két éve bölcsülök, hiszen olyan elemzések pörögtek bennem egy-egy szám hallatán, hogy lassan érdemes lenne egy kurzust indítani az egyetemen mondjuk A magyar popdalok szövegeinek elemzése, avagy hogyan írjunk 25 szó felhasználásával 25 lemezre való nótát címmel, én biztosan felvenném az órarendembe, na jó, ha pénteken lenne, nem biztos, a jó egyetemista pénteken nem megy iskolába, és hogy ne kelljen lógnia, inkább nem vesz fel péntekre semmit, csak a tiszta lelkiismerete miatt.
Ez még csak a tegnapi nap volt, következzen a mai, hajnali egykor közepes sült krumplit ettem a Belfrit-ben belga fűszersóval vagy mivel, aztán valamikor haza is kerültem, s ismét nagy filozofálást tartottam hazafelé, ilyenkor, amikor éjfél után hazafelé gyaloglok általában igen magvas gondolatok kerülnek elő agyam girbegurba tekervényeiből, s mire az Aldi parkolójába érek, általában rájövök, hogy én aztán vagyok valaki, nekem aztán vannak elveim, én mindent jól csinálok, csak a világ gyomra nem veszi be ezt elég jól. 10 körül már felkeltem, megkaptam a reggeli kávémat, aztán átmentünk Párkányba a vásárlásmániás nővéremékkel a Billába ojrót költeni, láttunk Dots névre keresztelt Pöttyös Túró Rudit igen drágán, meg Fekete Laci bát a hídon, most nem integettem neki, pedig állítólag szereti. Ezek után Lábatlanra mentem füvet nyírni, hogy lássák az emberek, mennyire fájt, hogy eddig nem bontakoztathattam ki (most is létező allergiám miatt) a művészet eme válfajában tehetségemet, egy szívet nyírtam a kert egyik részére.
Most pedig mindjárt vége ennek a napnak is, és a szobámban még mindig rend van és még mindig blogolok is. Ebben a pillanatban még talán jól is érzem magam. Ez meg akár lehetne egy Nyári élményem c. fogalmazás az általános iskolában. Már csak egy rész van a Skins-ből, mi lesz velem?!

Ez pedig egy pontosan két évvel ezelőtt készült kép, az akkori augusztus huszadika, akkor minden más volt még...

Nem hozott, vinne

Pár perce csöngettek be hozzánk, itt, ahol a madár se jár, csak akkor, ha pénzt költeni támadt kedve, azt is a városhoz közelebb intézi, mint ahol mi vagyunk. Csengettek, kétszer is, azt hittem már megint a húgom nem vitt magával kulcsot, s ahogy a kerítés rései között kinéztem, egy alacsony napszemüvegest láttam, tehát a húgom nem lehetett, a postásunk meg múltkor még férfi volt, ilyen korán még ide se ér, és ő nem is olyan fajta, aki kétszer csenget. Kidugom fejemet a kapu felett, most, ahogy visszagondolok és elképzelem magam a kívülálló nézőpontjából, igen vicces lehetett egy fej a kerítés tetején, főleg így kócosan, nem tudva önmagáról. Kedvesen köszönt, elmondta, hogy kopogtatószelvényeket gyűjt, én meg meg se kérdeztem hogy ugyan kinek, mondtam, hogy mi már odaadtuk másnak. Erre visszakérdez, hogy akkor már elvitték? Mondtam, hogy igen, s közben rá is jöttem, hogy ez így valóban pontosabb megfogalmazás, hiszen nem tudhatom, hogy másnak adtam-e, hiszen azt sem tudom, ő kinek viszi...

Hát így zajlanak életem napjai ezen izgalmas időkben, mikor - most viccen kívül - talán van rá reális esély, hogy azok számára is új időszámítás veheti kezdetét, (hiszen sokak számára mát tavasszal eljött) akik tovább látnak az esztergomi médiumok által közvetített (alig manipulált) idillnél...

Emlékeztetőül

Ezt szokták mondani a sorozatokban, amikor új évad kezdődik, csak az a különbség, hogy akkor azért mondják, mert a nézőt akarják emlékeztetni arra, hogy mi történt az előző évad végén, tehát olyanra utal, amiről tud a befogadó, én meg olyanra utalok, amit csak én tudok.

Szóval kimaradt fél év. Ezalatt a fél év alatt akárhányszor nekiálltam újra írni ide (persze ennek látható eredménye nem lett), mindig le akartam írni mindent, ami addig történt velem, de ugye nem írtam róla, és valahogy mindig ez vetett véget a próbálkozásaimnak. Így most úgy gondolom, nem akarom görcsösen leírni, mi is volt meg hogy is volt, majd ha előkerülnek, majd leírom, ha meg nem, akkor lehet, hogy nem is voltak olyan fontosak.

Na jó, azt még elmondom, hogy úgy terveztem, hogy egy frappáns elköszönő posztot fogok írni, amivel lezárom az életem egy szakaszát, a blogolást, és azt, amivel a blogolás összekapcsolódott az életemben, a felvételizést. Akkor még úgy terveztem, hogy azért hagyom majd abba a blogolást, mert annak az időszaknak vége lesz, aminek az elején elkezdtem ide írni, de rá kellett jönnöm, hogy annak a korszaknak másképp lett vége, mint ahogy vártam, de nem nem másképp, mint ahogy szokott. Így maradtam itt, maradtam ilyen, amilyen vagyok, azt meg már nem bánom, hogy nem vettek fel, mert sokkal közelebbről láttam sokkal furcsábbakat, mint azt bárki képzeli, csak már annyira unom magam is ezt a témát, hogy nem akarok nekiállni most itt fröcsögni, hogy ez meg az a hibás, meg ez meg az a protekciós satöbbi.

Tulajdonképpen nem történt csoda, hiszen eddig bármilyen tv-vel kapcsolatos dologba kezdtem, mindig meghallgathattam egy-egy példabeszédet az aktuális megmondóembertől, amikkel arra utaltak, hogy ha nem azt kapod itt, amit elképzeltél, akkor nem mi vagyunk a hibásak, hanem te, nem nekünk kell hozzád idomulni, hanem vagy neked hozzánk, vagy neked kell más helyet keresni magadnak. És értették ők ezt a szentenciát a kereskedelmi televíziózásra, és kezdem megérteni, kezdem látni, hogy igazuk volt, csak valahogy nem jó csalódni.

Csalódni persze sose jó, se valamiben, sem pedig valakiben, azt meg ugye végképp nem szeretni az ember, ha egyszer csalódott valamiben és valakiben. Nem baj, ezek az időszakok jók az újrakezdésre, főleg akkor, ha az ember 21 éves, és mint tudjuk 7 évente lecserélődnek a sejtjeink, szinte újjászületünk...

Szóval innen folytatódik az új évad. Nem lesznek kereskedelmi céljaim most se, nézik ahányan nézik.

Ezt meg azt hiszem, újrakezdem...

Múltkor, egészen pontosan emlékszem, augusztus 6-án, megpróbáltam feléleszteni a blogomat, vagyis új helyen újrakezdeni, de hülye voltam hozzá, úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy itt kell folytatni. Nem újrakezdeni. És nem ígérem, hogy akkora lelkesedéssel állok majd neki, mert magamat sem akarom becsapni meg mást se, az tény, hogy hiányzott, az is tény, hogy mindig van miről írni. Augusztus 6-án volt fél éve, hogy nem blogoltam, azért akartam akkor újrakezdeni. Nem sikerült. Már nem ragaszkodom a dátumokhoz, már nem hiszem, hogy minden jár mindenkinek.

És azért írok mostantól, mert fájt, hogy lekerültem a listáról, bár jogosan...

Tavaszi szél

Már majdnem mondhatjuk, hogy tavaszi szél fúj odakint, persze csak addig, míg ki nem nézünk az ablakon, s meg nem látjuk a hegynyi hókupacokat. Én azért már szeretem azt hinni, hogy a madárcsicsergés, ami ma is felébresztett reggel, már jelent valamit, azt hogy változás jön.

A ma reggel igazi szombat reggel volt, későn ébredős, aztán az ágyban kávét szürcsölős, aztán meg internetes médiafigyelős. Orbán-beszéd megnézős. Részletekben, de találtam érdekesebbet. Megint az indexvideó-nál kötöttem ki, abban ritkán csalódik az ember. Megkérdezték a polgári celebeket (szerintem isteni kifejezés), hogy milyen volt Viktor(uk) évértékelő beszéde. Kudlik Juli, Pataky Attila, Nemcsák Károly, csak néhány húzónév. A legszebb az az egészben, hogy őszinte mosollyal az arcukon győzködték a riportert, s vele együtt a netezőket, hogy az nem baj, ha nincs program, mert ha van, akkor ellopják. És az sem olyan nagy baj egy színésznek, hogy nem esett szó a kultúráról meg az oktatásról sem... Szóval mindenki menjen az utcára, hirdesse az igét, fodrásznál, szomszédoknál, mert eljött a mi megváltónk...

Csak azt mondja meg valaki, hogy ha olyan egyértelműen ő az ország megmentője, miért váltották le 2002-ben, aztán miért nem kellett 2006-ban sem? Kevés volt a polgári celeb, vagy nem mondott elég viccet az évértékelő beszédében, esetleg a facebook hiánya volt a hibás?

Telente

Rájöttem, mi az én legfőbb problémám. Az, hogy már utálom a telet. Nem azért nem megyek ki az utcára, mert egyébként nem szeretek, hanem azért, mert a fülem akkor is lefagy, ha sapkát veszek fel, az orrlukam mindenképpen befagy, mert arra ugye nem vehetek sapkát. A télnek köszönhető az is, hogy blogolni sincs kedvem, mert télen mit írjak le, ha ilyenkor januárban kb. úgy élek a vizsgáim után, mintha téli álmot aludnék. A legjobb az lenne, ha az a kis napsütés ami véletlenül ma létrejött, fogná magát, felolvasztaná a telet, mintha megmikróznánk egy fagyasztott akármit, és szépen tavasz lenne. Tavaszi szellővel, tavaszi illatokkal, meg tavaszi félévvel, amikor el lehet felejteni a téli kabátot, és az ember újra szeret az utcán lenni, és ismét látni kezdi a céljait, s az idő nem csak úgy cammog, hanem esetleg megy.
Olyan tél van, hogy még redizájnolni sincs kedvem.

Hírek kockázás mellé

Igazából 20-án befejeztem a harmadik vizsgaidőszakomat, de még nem teljes az öröm, mert az utolsó jegyem csak 28-án derül ki, addigra bírálják el a beadandómat. Az előző félévben jobb volt az átlagom, de akkor szinte csak szeretem óráim voltak, most meg jutott bőven nemszeretem is. Az első félévinél azért jobb lesz az átlagom, ez megnyugtat. Már rég összeállítottam az új órarendem, pár napon belül kiderül, hogy milyen órákról vágnak ki, elképzelhető, hogy lesz egy pár. Kicsit sok órát vettem fel, de most úgyis ráérek majd, újra lesznek hétvégéim, töltsük már hasznosan az időt! 44 kreditet vettem fel, ez azt jelenti, hogy az utolsó évre a szakirányomon már "csak" a szakdolgozat, a záróvizsga, meg egy-egy szakdolgozati szeminárium marad na meg a szakmai gyakorlat, egyébként már csak a minoros tárgyaim lennének hátra.

Most meg persze megint felvételire készülök, de most nem egyre, inkább kettőre, de a három sincs még kizárva. Az első a szokásos, azt hiszem most lesz az utolsó alkalom, hogy megpróbálom, a második a Kepes-féle mozgóképkultúra és médiaismeret a BKF Művészeti Intézetében, a harmadik meg még nem biztos, de az biztos, hogy jövőre már nem szeretnék csak az ELTE-re járni, ha semmi más nem jön össze, bevetem magam a munkaerőpiacon.

Üres napjaimon mostanában igen ostoba szokásaim alakultak ki a 12:55-ös Szomszédok mellett. A king.com-on dobókockázom, a deezer.com-on tv- és filmzenéket hallgatok. Most meg azt hiszem rendet csinálok. Egyszer majd megint lesz redesign is, de nem sürgős.

Szomszédok nélkülem

Majdnem elmentem én is erre a rendezvényre, csak aztán valamiért mégsem mentem, már bánom. A legszebb az egészben, hogy az esztéta, aki nyilatkozik, a tanárom, és tavaly az Emlékezet és kommunikáció c. óráján pont a Szomszédokról írtam a beadandómat...
Egyébként az indexvideót nagyon szeretem, érdemes nézni, többet mernek mint egy tv-műsor.

Aki tízkor kel csütörtökön

Azt találtuk ki nővérkémmel, hogy mi majd fennmaradunk egy üveg kóla társaságában és tanulni fogunk, de azt hiszem ez részemről nem sikerült, mert egy idő után a king.com-on játszottam olyan játékot, amiben 4-en játszunk 4 bábuval (összesen 16), de mindig kilépett mindenki, csak én maradtam benn, szóval mindig én nyertem, de én végig akartam játszani. Persze, lehet hogy azért léptek ki mert fél egy volt, de amerikaiakkal játszottam, azoknak nem tök mindegy?

Szóval az a lényeg, hogy amikor az ember már látja az alagút végén a fényt, elkezd rohanni, és azt sem veszi észre, hogy olyan kövek hevernek a lába előtt, hogy csak na, csak akkor, amikor pofára esik bennük. Nyugi, ez nem az az alagút és nem az a fény, és csak annyi a bajom, hogy nincs kedvem semmiféle iskolaszerű dologhoz most, de még egy 3 tételes vizsgám, meg egy 2000 szavas beadandóm hátra van. Jó lenne felfújni a pofámat, aztán megcsinálni normálisan...

És azt álmodtam, hogy visszaköltöztünk a Bánomira, csak jóval nagyobb volt a lakás, elfértünk benne öten is, de hogy milyen szép volt a lépcsőháza, biztos nem ilyen a valóságban.

Pótolva

Na, most már senki nem szólhat semmit, azt hiszem részben utolértem magam. Idén már másodszor frissítem a blogomat, tettem rá twittert (nem, ez nem nemi betegség), elérhető innen a vizsgafilmem, és még a zeném is kicseréltem, na jó, bevallom, ez a zene egyszer már volt itt, de csak azért nem töltök fel újat, most ezzel tudok azonosulni.

Egyébként a vizsgaidőszak még tart, de idén úgy néz ki, megúszom kiborulás nélkül, már csak 1,5 vizsgám van, egy szóbeli, meg egy beadandó. Ja, a TV2-s záróvizsgám ötös lett.

Élet, lépek!

Már azt sem tudom, mi hol van a billentyűzeten. Csak úgy leültem. Tegnap ötösre vizsgáztam kultúraelméletből, holnap záróvizsgázom az nagy akadémián. Valahogy mindig így kezdődött minden bejegyzés, persze már csak az érzésre emlékszem, konkrét emlékeim nem nagyon lehetnek, megint elhanyagoltam...

Nincs mostanában kedvem jeleket adni, mert úgy érzem, azzal, hogy jeleket adok, nem csinálok mást, csak azt bizonyítom, hogy nem is csinálok mást, nincs dolgom. Barbaráékat rég nem láttam, szinte nem is járok vonattal mostanában, a vizsgaidőszak egyébként is a blogolás uborkaszezonja. Tanulás helyett nem szeretek bejegyzést írni, mert akkor van bizonyíték arra, hogy éppen nem tanulok, inkább kitöltök pár hülye alkalmazást a facebook-on, aztán azt sem teszem közzé, mert nem tetszik az eredménye. Milyen SZIG-es tanár lennél? Persze nem a mi iskolánkra vonatkozott, de ha arra vonatkozott volna sem lenne ma már értelme.

Nem is álmodom mostanában a gimivel. Jó, ez hazugság, mert tegnap is azzal álmodtam, inkább úgy lenne igaz, hogy az utóbbi bő egy hónapban, inkább az általánossal álmodtam. Persze ahogy ezt így leírom, eszembe is jut, hogy nem is igaz, mert azt is álmodtam, hogy egy memoritert puskából írok le, és észre is veszik, hogy a Dobogókői útra mentünk osztálykirándulásra.

Megpróbáltam az utóbbi időben twitterezni, de nem ment, mert annyira azért nem érdeklem már magamat, hogy egyfolytában breaking news legyek. Az Életképeket nem folytatják, bár már kb. 2 hónapja felé sem néztem, csak a Szomszédok kell. Annak is vége, bár újrakezdték, de nem szeretem, mert Balázs előtti időszak van még, az nem érdekel, éljen az önszemélyi kultusz.

Tavaly ilyenkor idegbeteg voltam vizsgaidőszakban, most meg úgy elfogadtam, és ahhoz képest jobban is teljesítek, bár a tavaszi eredményekhez képest ez még gyenge. Normális ez?

Holnap vizsgázom, lehet szurkolni, ha van itt még egyáltalán valaki. Hahó!

Egy lépés hallatszik a parkettán. Kinéz az ablakon, esik, még mindig. Lemegy, a Sparba, talán lifttel, talán lépcsőn. Lelépett. Vizet vesz magának. Izgi.

Alternatív himnusz

Mostanában annyit dúdolom magamban a régi dalt Koncz Zsuzsától: Ég és Föld között. Ma egyedül maradtam itthon, az m2-t nézem, megnéztem a Zárórát, most meg a Magyar Popot. Furcsa, hogy egy műsorban szerepel, ráadásul egymás után, Király Viktor és Koncz Zsuzsa. Éjfélkor leadták nekem az Ég és Föld közöttet - ezeket a pillanatokat úgy szeretem. Talán éppen azért, mert nem igényelnek hosszasabb magyarázatot. Már így is túlmagyaráztam, csak rögzíteni akartam az emlékeimben, így könnyebb.

Egyébként néha nem értem, hogy engem miért nem értenek - persze én sem értem magam sokszor. Főleg most, tudhatnám, amikor ilyenek jutnak eszembe, aludni kell.

Balázs vagyok, 20 éves...

Már tegnap is eszembe jutott, hogy írnom illene már, csak már néha nem tudom eldönteni, hogy mit érdemes leírni. Mit szabad (Akadémia), és mit érdemes (casting)? Ja, igen, nem vagyok talán túl egyértelmű mindenki számára, nem vertem nagydobra, hogy castingra megyek, azt meg pláne nem, hogy hova.

Az Akadémiáról csak annyit mondanék most, hogy számomra kicsit hihetetlen, hogy elment ez az egy év is, és ha minden jól megy, akkor január végére papírom lesz valamiről, amit ha nem is pont itt és most hasznosítok majd, szerintem mindenképpen hasznos lesz. Manapság már hajlamos vagyok úgy gondolkozni, hogy nem olyan biztos az, hogy megint megpróbálom az SZFE-t, de persze ott motoszkál az is bennem, hogy mi van, ha pont most vennének fel. Aztán eszembe jut az is, hogy és mi van akkor ha felvesznek, mit kezdenék vele... Most, hogy van olyan ismerősöm, aki oda jár, valahogy már nem érzek égető vágyat, hogy kitegyem magam annak a mindennapi stressznek, amivel ez jár. Persze február 15-ig még gondolhatok bármit.

Most egyébként ott tartok akadémiailag, hogy a szinopszisom elfogadták, azt mondták rá, hogy jó ötlet, majd meglátjuk. Egyelőre kameraproblémám van, szóval aki tudna kiskamerát kölcsön adni, az ne titkolja!

És most röviden a castingról: Balázs vagyok, 20 éves, elmentem egy ETV-s castingra. Sokáig gondolkodtam rajta, érdemes-e, aztán úgy döntöttem, kevesebb nem leszek tőle, megpróbálom. 30-an voltunk, már megint én voltam a legfiatalabb, bár nem kérdeztem körbe, de szinte biztos. Az első napon mindannyiunkat meghallgattak, aztán 10 jutott tovább a második napra, nos én már nem. Azt mondták, egyébként alkalmas lennék, csak az általuk felállított szempontrendszer alapján mégsem vagyok tökéletes. Az "ítélet" után kicsit rosszul éreztem magam, főleg azért, mert nagyjából az egész őszi szünetemet arra pazaroltam, hogy lelkileg felkszüljek rá, meg hogy átgondoljam, egyáltalán elmenjek-e. Műsort csinálnak belőle, elvileg látható lesz hamarosan, gondoltam szólok, hogy ne kapjon senki szívrohamot, miközben egész nap az ETV-t nézi, s egyszer csak felbukkanok rajta (benne).

Láttam Barbarát, él és virul 5.

Kicsit úgy érzem, mintha az ég mindig olyankor küldené őket ide, amikor valamilyen politikai apropó van, vagy amikor hosszú idő után megint van időm blogolni. Eszembe sem jutottak mostanában, csak akkor, amikor valahogy előugrott a fájl, amibe "gyűjtöm" őket. Gondoltam is, mostanában úgy sem találkozunk, kevesebbet járok vonattal, s ők sem élnek örökké.

Szegény, szegény Barbara. Nem elég, hogy önmarcangolás az, amit művel, még az is kiderült róla, hogy Anikó.

Az asszony megállt az Esztergom felé közlekedő személyvonat mellett, az első kocsinál, s botját az ég felé emelte, azzal mutatva urának, hova fognak ülni. Megnyomta a vonat ajtaján lévő zöld gombot, azt az MDF-színűt, s a piros vonat hirtelen megnyílt számukra, kezdetét vehette a nagy utazás.
- Nekem már elegem van, ezt csinálom hatvan éve, öreg vagyok és beteg, most kéne abbahagyni!
- Jól van, aranyos vagy Ancikám, kedves vagy!
- Maradj már csöndben, ülj le inkább, mindjárt indul a vonat, aztán majd elesel. A kutya f***a sem fog rajtad segíteni. Ez egy ilyen szemét ország!
Persze, üljön csak le, gondoltam magamban, de eszembe sem jutott, hogy rájuk nézzek, inkább csak haraptam a számat.
- Nyolc kilós ez a táska, egész nap cipeltem. Bezzeg vizet nem hoztunk magunkkal, pedig reggel még itt volt, biztos valahol leraktuk...
- Biztosan ellopták - válaszolt az öreg.
- Hogy lopták volna el, hol élsz te? Kinek kell a vized? Hagyd abba! Jézusom, itt őrült hideg van, jeges a térdem! Érzed?
- Jaj, cseréljünk helyet, kedves?
- Minek ott sem lesz jobb! Az állomáson is lelopták a csapokat, nem lehet inni sem, szétlopják az országot.
- Igen, szörnyű, szörnyű - válaszolt az öreg, de az utolsó hangokat már csak motyogta, botjára támaszkodva elbóbiskolt. (Ennek a botnak egyébként igen nagy szerepe volt a színre lépésükkor, Barbara egy hanyag mozdulattal az előttem lévő két székre hajította a fadarabot, ezzel jelölve ki területüket.)

Az öreg lassan felébredt, bár jobb szemét akkor sem mindig tudta kinyitni, amikor ébren volt.
- Nézd meg, itt nem is fűtenek, hanem fújják a hideget! Ez a MÁV! Az állomáson szóltam az egyik kalauznak, hogy elhagyta a táskáját, erre még ő volt megsértődve, hogy segíteni akartam neki, nem szabad belefolyni semmibe. Ennyi idősen csak az a dolgod, hogy otthon maradj és meghalj!
- Jól van, na.
- Ne csitítgass!
- Jaj, Ancika. Lesz ma valami műsor?
- Persze, Mónika Show lesz, kultúrműsor. Meg Vacsoracsata. Felháborító, amikor ezrek éheznek az országban, ilyen hülye műsort adni!
(Sajnálom, hogy nem jutottak tovább a tv-műsorban, nemsokára eljutottak volna a Fábry műsoráig, az biztosan elnyerte volna tetszésüket.)
- Igen Ancika, igazad van.

Hát persze, Ancikának mindig igaza van, igaza és nagy hangja, belezeng az egész szerelvény, az is lehet, hogy ilyenkor a hangja hajtja a vonatot. Valóban hűvös volt a vonaton, köhögnöm kellett. Ancika egy idő után megelégelte köhögésemet, s ezúttal suttogva mondott neki valamit, csak az utána történtek alapján tudom rekonstruálni a párbeszédet, pontosan nem hallottam:

- Te, ez itt köhög, biztosan H1N1-es, köszönjük Bajnai! Mi lesz, ha elkapjuk?
- Ugyan már, épp csak köhögött kettőt. Nem jönne az utcára, ha elkapta volna.
- Te aztán tudod, azért én vigyázok, még akarok élni egy darabig...

Ezzel a lendülettel Barbara megfogta kendőjét, s háromszöget hajtott belőle. A kendőt szájához kötötte. Így megszabadult pusztító vírusaimtól, s az utasok is fellélegezhettek, egy darabig csendben volt. Mindenki hálás lehet nekem!

Ezután persze már nagyon vigyáztam, nehogy köhögjek, jobb félni, mint megijedni, főleg úgy, hogy itt ül a tövemben. Ennek köszönhetően egyszer csak levette a kendőt, de az előadás még korántsem ért véget, messze még Pázmáneum...

- Legalább haszna volt annak a zokninak...
- Jaj, tényleg, igazad van, Ancika.
- Nem volt lába annak az embernek az aluljáróban, az ilyet a Kádár-korban eltartották, akkoriban még megbecsülték az embert.(...) Most meg olcsóbb lesz a távfűtés. Mesélte egy nő, hogy 45 000 Forintot fizet a távhőért. Miből esznek? Most csökken 10 százalékkal. Ilyen rossz kormány még nem volt az országban!
- Igen, biztosan felháborodtak az emberek, s annak hatására a vezetők belátták, hogy...
- Ugyan már, el vagy te tájolva. Milyen naiv vagy?! Hol élsz te? Hagyd is abba! Még mindig fázom. Mondtam, hogy ne üljünk ide, nem véletlen, hogy senki nem ült itt senki, ez egy szar hely!

(Köszönöm, köszönöm, én sem ültem ott, még jó, hogy nem ültek az ölembe nagy senkiségem miatt..)

Az ember ilyenkor már azt hinné, teljes csönd lesz, hiszen egyetlen viszonylag aktív beszélgetőpartnerét csendre utasította. Ám Barbarát nem csak szavakkal lehet kihozni sodrából: egyszer csak felállt a vele szemben ülő nő, miután már nagyon megunta a monológot, s látványosan a vonat elejébe ült. Erre Barbara:

- Mi van, MSZP-s vagy? Láttad, hogy elült.
- Vannak ilyenek, előfordul - szólt hozzá bölcsen az öreg.
- Na, lassan leszállunk, induljunk el, muszáj most elindulnunk. A kutya f***a sem segít nekünk. Gyere már, indulunk!
- Jól van, jól, megyek, kedves vagy, Anikó.

Én inkább becsuktam a szemem, úgy tettem, mintha elaludtam volna, bár akkor hangzavarban nehéz lett volna. Most kicsit haragszom rá. Nem is adtam nekik oda a Fidesz-szórólapomat, pedig gondoltam rá.

Koszos

Megint rájöttem, hogy egy bejegyzéssel még nem tudom leporolni a blogom, olyan ez inkább, mint amikor valaki megy az utcán, lát egy piszkos autót, s a már ráégett porrétegbe beleírja ujjával, hogy KOSZOS!

Most egyedül vagyok itthon, megy a tévé, szinte nem is hallom. Délután olvastam egy csütörtöki órámra, azelőtt egy holnapira, most meg azon kattog az agyam, hogy hogyan fogom megvalósítani a vizsgafilmemet. Nem tudom eldönteni, hogy szinopszissal kezdjem vagy forgatókönyvvel, mert a szinopszis már a fejemben van, a forgatókönyv meg csak arra lenne jó, hogy annyi ötletem összegyűlne, hogy aztán azon mesterkedhetnék, hogy mit húzzak ki belőle. Legszívesebben már csak azzal foglalkoznék, de nem lehet csak úgy belecsapni, na. Tervezzük meg, ahogy mindig mindent szoktam. Lehet, hogy felírom kis papírdarabokra az egyes jeleneteket, aztán puzzleként teszem ide meg oda.

Egyébként meg mindig eszembe jut egy téma, amit meg kéne írnom ide, de az első mondat kigondolásán kívül sajnos nincs rá időm. Tudom, lassan teljesen belepi a por az egészet. És az hogy lehet, hogy a héten indul az őszi szünet? Nagyon szalad minden. Még az a szerencse, hogy nem felejtettem el karácsonyi dalokat hallgatni egy kicsit. Ha ezt is elmulasztottam volna, komolyan kezdhetnék aggódni.

Jó lesz az, ha nem lesz rossz

Az igazán jó az lenne, ha nemcsak akkor tudnék írni, vagy nemcsak akkor akarnék, amikor rossz kedvem van. Amikor kapar a torkom, amikor nem tudom, hogy mihez kapjak, amikor legszívesebben aludnék egész nap, úgy talán hamarabb vége lenne egy napnak. Az is jó lenne, ha most, miután megmutatta magát a tél, lenne egy kicsit ősz, vagy ha már ennyire úgy néz ki, hogy ezen a szélességi körön nincs négy évszak, akkor nem ámítanánk magunkat. Mondjuk csak azt, hogy tél van, meg nyár. Ha nyár, akkor 35 fok, ha tél akkor jó hideg, arról a két hétről meg ne is vegyünk tudomást, amikor a régi elnevezés szerint ősz van, tehát nem 35, hanem csak 25 fok van, vagy amikor tavasz címén ugyanez, annyi különbséggel, hogy akkor azt várjuk, hogy nyár legyen, előző esetben meg azt, hogy karácsony. Arról viszont tényleg ne is essen szó, hogy mi van akkor, amikor beköszönt januárban a klasszikus tél, mert akkor csak arra várunk, hogy majd várhassunk a nyárra, és azt nem akarom, az nagyon rossz. Kis "könnyítésnek" még ott van az is, hogy éppen a vizsgaidőszak főműsoridejéről beszélünk.

Tanulj inkább, vagy mosogass el, aztán irány a Róna utca! Ne feledd, ott már majdnem finis van, furcsa lesz nélküle...

A cím egy régi padtársam szavajárása. (PM)

Világok határán

Most kicsit pihenek, így az éjjel elején. Most fejeztem be részben az egyik tárgyamra való tanulást, most kicsit írok, mert megint eltelt egy hét, mióta írtam. Látszik is a látogatottságomon, de hát munka vár a kertben, vagy mi, sajnos nem tudok annyit agynyomtatni, mint szeretnék. Meg talán nem is kell mindig mindent kinyomtatni, mert akkor még jobban idegesítenek a dolgok, ha kimondom őket. Ha nem mondom ki, azt remélem, talán elfelejtem őket. Ha leírom, s esetleg később elfelejteném, akkor mindig ott lesz az írás arra, hogy emlékeztessen régi hülyeségeimre. Ez is egy olyan írás lesz, bár ki tudja, meddig tart.

Az a baj, hogy utálom, hogy mindig csak világok határán állok, de nem vagyok képes az egyik széléről átugrani a másikra, mert olyan döntésképtelen vagyok. Ez is milyen vicces már, hogy hétfőtől csütörtökig bölcsész vagyok, pénteken meg szombaton meg bölcsészromboló, ezenkívül arra vágyom, hogy egyszer teljes munkaidőben bölcsészromboló legyek, s milyen édes is lesz majd, amikor önmagam marcangolom, rombolom. Csak azt nem értem, miért nem kötött be engem rendesen a jó ég: miért van az, hogy egyszer pozitív részecskék rohannak bennem, másszor meg negatívak? Miért nem lehetek kicsit egyértelműbb, legalább magamnak? Miért tartok mindig ugyanott, bármennyit is haladjak előre? Miért hiszem azt, hogy nekem más elvárásai szerint kell élnem, miért harcolok az ellen, hogy mások elvárjanak tőlem bármit is, és miért hiányzik, ha úgy érzem, senki nem vár el semmit? Miért hiszem azt, hogy vannak az életben idolok, akiknek igazához kétség nem fér, és miért kell az idolok ledőlése után új idolokat keresnem, miért nem én vagyok az idol? Azt kérdeztem, miért!!!

Jó, elég, elég volt ebből, megint olyan lett, de ne is csodálkozzunk rajta. Itt a tél a nyár után, kéne már az őszi szünet. Azt sem tudom, hol áll a fejem, csak azt, hogy minden a feje tetejére áll estére, aztán reggel megint mindent olyan reálisan látok, vagyis pesszimistán. Régen bezzeg megkérdeztem az óvónénitől, hogy miért van az, hogy ha hétvégén felkelek, fehérnek látom a szobát, de ha hétköznap, minden olyan szürke. Hol vannak azok a Vasvári Pál utcai fehér falak!? S ki gondolta volna, hogy egyszer azok a dohos falak jutnak majd eszembe, azt meg végképp ki, hogy egyszer majd pont ebből a fotelből egy laptopon emlékszem majd vissza?

Találkozások

Nem, nincs kedvem ahhoz, hogy 50 oldalas angol nyelvű szöveget olvassak, fordítsak, jegyzeteljek, magyarul összefoglaljak. Még jó, hogy vannak benne képek. Miért folyt
el a mai délutánom? Miért aludtam magam butára? Megint csak ennék, mert én mindig addig ennék, amíg üres nem lesz a hűtő, akkor megnyugszom. Most meg itt kattogok, és megint sikerült kiakasztanom magam, pedig tegnap olyan vicces dolgok történetek velem, hogy nincs is okom a panaszra, mert ilyeneket még szélessávú fantáziám sem fabrikál.

Reggel a mozgólépcsőn a metróban láttam azt a kubai embert, aki a szombati capoeira-előadáson dobolt a színpadon. Ez eddig megtörténhet, egy emberrel simán összefut az ember akkor, ha először Esztergomban látta, és miért is ne járhatna arra Pesten is, amerre ő. Amikor felértem a mozgólépcsőn, végre megtaláltam, hogy melyik lyukon kell kijönnöm (igen, egy hónapja lakom itt, már sikerült megjegyeznem a lyukat), akkor pedig az az ember jön velem szembe, aki az információs pultnál kérdezősködött elavult szemüvegében inglisül, hogy mégis what kind of concert is this, and it is just today, or will it be tomorrow, too. Ez már a második esztergomi-ferencvárosi figura egy nap alatt, de most jön csak a hab a tortán.

Késő délután, mondhatni este a Jókai téren sétáltam éppen, amikor egy ismerős esztergomi politikust véltem felfedezni. Nem tudom, hogy milyen politikus, csak azt hogy narancssárga, de ez még nem jelent semmit, nincsenek előítéleteim, szimpatikus ember, talán a keresztneve miatt, szóval ő jött szembe az utcán, de szerintem ő nem tudja, hogy ki vagyok. Ez eddig még mindig semmi, a legszebb csak most jön. A narancssárga lovon jövő szőke herceg után kettes sorban jöttek a tévések, mintha egy középkori felvonulás résztvevőiként éltetnék a herceget. Tévések voltak, ETV-sek, kettesével. Egyikükkel köszönőviszonyban vagyok, ráköszöntem, meglepve köszönt vissza, s ahogy elhaladtam mellettük, úgy néztek rám, mintha én nem is lehetnék Pesten, de én is így néztem rájuk, azt hiszem. Mikor már mögöttem voltak, hallottam, hogy visszaköszönt a főszerkesztő-helyettes is. Hahaha.

Régen azt hittem, ha Pestre költözöm, nem lesznek majd ismerőseim az utcán, akikre örömmel ismernék rá, vagy akiknek tudnék köszönni. Kezdem belakni a várost.

Jut eszembe:
1. premissza: Máté Krisztinától és Bárdos Andrástól megvált a TV2.
2. premissza: Az ETV gyakorlattal rendelkező hírolvasót keres a Hídlapban.
Konklúzió? :-)