...neki kellene futni!

Igen, kicsit megint megfeledkeztem arról, hogy van egy blogom is, nem tudom, miért. Most, hogy rájöttem, hogy 4-én voltam képes utoljára írni, kicsit el kellett gondolkoznom, hogy mégis mi a fészkes fenét csináltam az elmúlt majdnem 3 hétben, de aztán rájöttem, hogy ezen már tök fölösleges gondolkozni, mert megint csak az lenne a válasz, hogy éltem, és miközben éltem nem volt velem olyan eszköz, amivel rögzíteni tudtam/akartam volna, hogy mi történt. Most már van, és minden eddiginél szebb. Én nem is kerestem igazából, rám talált, ezzel sokkal módosabban tudok majd beadandókat, szakdolgozatot, meg esetleg blogot is írni, bár kicsit tartok ettől a sok dologtól, mert kicsit olyan, mintha nem lenne mostanában ihletem, de lehet, hogy csak kicsit jobban oda kéne figyelnem, és akkor lenne.

Jut eszembe, történt velem azért érdekes, de én inkább felháborítónak nevezném. Az egyik tanárom, aki egy gyakorlatot tart nekem/nekünk, minden héten kér egy házi feladatot, fel kell tölteni az elearning-re, aztán pár nap múlva mail-ben kapja meg az ember az értékelését. Tegnapelőtt, amikor egyébként pont arra az órára nem mentem fel, mert nem volt erőm, mivel két napig kb. 4 órát aludtam éjszakánként, nappal meg turnéztam egész nap, szóval pont arra az egyre nem mentem fel, erre a feltöltősre, amikor reggel arra lettem figyelmes (még a másik gépem képernyőjén a gmail-ben), hogy levelet kaptam attól a tanártól. Megnyitottam, még egyszer meg kellett nyitni, mert word-fájl volt, és azt láttam, na szóval a következőt: "Kedves Balázs, ennek újra neki kellene futni! Elég figyelmetlennek tűnik a feladatmegoldás…" 

Na most ezzel annyi a problémám, hogy én ehhez nem vagyok hozzászokva, és nem is leszek. Én ha megcsinálok valamit, akkor az olyan, amilyennek lennie kell, legfeljebb akkor nem, ha félreértem a feladatot, de az azért ritkán van. Szóval ha valamit szarul tudnék csak megcsinálni, akkor vagy nem csinálnám meg, vagy (és inkább ez igaz rám) addig próbálkozom, míg nem sikerül. És ami a legjobban fáj: fussak neki még egyszer, igen? Hát ezen voltam a legjobban kiakadva, ezt én szoktam másoknak mondani...

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy félreismert, és valóban tudok én is hibázni, akkor gyorsan elmondom a történet csattanóját: természetesen végül tőlem kértek bocsánatot, mert mint kiderült, azért látta rossznak a feladatmegoldásomat, mert én pdf-ben küldtem át, ő átmásolta Word-be, eltűnt pár formázás, és már írta is a levelet, én meg kaptam az idegbajt.

Na, most ennyi jutott az eszembe, legközelebb majd elmesélem, hogy hogyan szidja két polgári hölgy a vonaton Tétényi Évát, véletlenül jegyzeteltem. 

Pedig igaz

Másoknak alig jelent valamit egy önkormányzati választás. Jó esetben egyébként talán nem is kéne, hogy bármit is jelentsen. Én már tegnap reggel tudtam, mikor felébredtem, meg persze korábban is, hogy nekem most sokat fog jelenteni, pedig eddig én sem foglalkoztam vele túlzottan: tudtam, hogy vagy nagyon fog fájni, szinte fizikailag a felismerés, hogy kisebbségként kell élni tovább, vagy pedig annyira jó lesz, hogy sokáig el sem hiszem majd, fel sem merem fogni, és tényleg minden másképpen lesz. Nagy szavak ezek, de igazak, felemelő volt olvasni az eredményeket, először 3,7 %-os feldolgozottságnál, 14, 33, 59, 66, 88, 96,3... És tényleg Tétényi Éva nyert.

Mások fel sem foghatják, miért gondolom, hogy ez megér egy bejegyzést, pedig meg ér, sőt, sokkal többet ér.

Nagy levegő...

Nem unatkozom

Reggel megyek el itthonról és este jövök haza. Igazából eléggé fárasztó, de én mégis jobban szeretem ezt a tempót, mint azt, amit a nyáron műveltem. Utólag már akár az is kimondom, hogy nyári álmot aludtam szerintem, de vége. Hétfőtől csütörtökig suli, nekilátok a szakdolgozatnak, elkezdődött a szakmai gyakorlat, ha kicsit megrugdosom magam, még ezen felül is lesz valami, és imádom, hogy csak úgy peregnek a hetek, hogy már október van, meg hogy megint tágul egy kicsit a látóköröm azzal, hogy egy kicsi pedagógiát és pszichológiát is tanulok, és hogy végre kezdem azt érezni, így a BA 2/3-án túl, hogy talán ennek az iskolának az életében is részt fogok venni végre már, mint az előzőében.

Imádom, hogy a szakmai gyakorlaton tulajdonképpen grafikusi munkát kaptam, hogy az egyik vezetője a gyakorlatnak az a filmrendező, akinek a filmjéről írtam egy elég jónak mondott szemináriumi dolgozatot, akinek a filmjéről beszéltem a legutóbbi felvételin, és akivel éppen azért volt furcsa találkozni, mert olyan volt, mintha ez a találkozás is a filmje igazát támasztaná alá, vagyis milyen érdekes, hogy itt élünk egymás mellett, esetleg már többször kereszteztük egymás útját, de valahogy nem tűnünk fel egymásnak, csak úgy vagyunk, egymástól teljesen függetlenül.

Most a háromnapos hétvégém leginkább a tanulásról szól majd, de azt sem szabad elfelejteni, hogy vasárnap választunk, remélem végre kikászálódunk a mocsárból...

Egy elképzelt városi tévéről

Gondolatébresztő volt az, amit Tétényi Éva szórólapján olvastam.

Közszolgálati városi tv és újság megteremtésén fáradozom.

Meg akarják majd főzni a nézőt?

Nem, ez így nem igaz, nem ennek hatására ébredt bennem a gondolat, már régóta motoszkált bennem. Mi a feladata egy városi televíziónak? Van egyáltalán a mai világban létjogosultsága? Mi az, hogy egy városi televízió nem közszolgálati?

Egyszerűnek tűnő kérdések ezek, hiszen nagyon egyszerűen felelhetünk ezekre, eszünkbe jut az ETV, s nyomban azt mondhatjuk, hogy az a feladata egy városi televíziónak, hogy olyan legyen, mint az ETV, mert abban van minden, aminek a tévében lennie kell, hírek, beszélgetések, szórakozás, még az utca emberét is megkérdezik, és még Bambi is kapható... Tényleg olyannak kell lennie egy városi tévének, mint egy országosnak? Olyan viszonyban kell lennie egy városi tévének az országos tévékkel, mint a társasjátékokban lévő játékpénzeknek a valódiakkal? A kérdések feltevése talán elegendő, nem kell őket megválaszolni.

A médiának három alapvető funkciója van: informálás, ismeretterjesztés (nevelés), szórakoztatás. Attól függően változik ezek aránya egy-egy médiatermék esetében, hogy ki a célközönség. A kereskedelmiek nyilván szórakoztatni próbálnak, amennyire csak tudnak, hiszen attól lesz sok nézőjük (maradjunk a tévéknél). Persze muszáj nekik informálni is, ezt is megteszik: szórakoztatva. Előfordul, hogy még az ismeretterjesztésre is rá vannak kényszerítve, hát eleget tesznek ennek a feladatnak is, persze tudjuk hogyan. Szeretjük ezeket a csatornákat szidni ezért, csak elfelejtjük azt, hogy mi azért egy forintot nem vagyunk kötelesek fizetni, mert megtehetjük, hogy egyáltalán nem fizetünk elő semmilyen csatornára, s ingyen kapjuk az m1-et, az RTL-t, meg a Tv2-t (az utolsó kettőt még így sem kell nézni), dekóderesek előnyben, ők akár hetet is kaphatnak ingyen. Egyetlen esetben fizetünk ezekért a csatornákért: ha nézzük őket. Így már fizetünk értük, s innentől nincs igazán jogunk ahhoz, hogy szidjuk őket. Egészen más a helyzet a közszolgálati tévéknél: azokat szidhatjuk, adófizetők előnyben! Szidhatjuk, ha nem informál eléggé, ha az ismeretterjesztés már eszünkbe sem jut, ha az örökös ismétléseket látjuk csak, és ha azt hiszi, hogy a szórakoztatást így műveli. Szidhatjuk, csak felmerülhet a kérdés, hogy ugyan minek. Mondhatjuk, hogy mi nagyon kicsik vagyunk ahhoz, hogy ebbe beleszóljunk, meg aztán ha nem tetszik a műsor, a közszolgálatit sem kötelező nézni (még).

És milyen funkciói vannak egy városi tévének? Mit csinál az ETV? Informál, hiszen van híradója, van riportmagazinja, politikai háttérmagazinja is van, egy szavunk sem lehet. És ezt kéne aláhúzni: egy szavunk sem lehet. Ismeretterjesztés is előfordul, hiszen egy-két műsorára mondhatjuk, hogy ismeretterjesztő, ha nagyon akarjuk, de inkább a nevelő funkció érezhető, az pedig egy demokráciában ebben a formában veszélyes. Szórakoztatva nem vagyunk? Dehogynem! Az egy másik kérdés, hogy ki min szórakozik, van aki az utca emberén szórakozik, hogy nocsak, hülye kérdésre hülye a válasz, van, aki pedig azon neveti magát könnyesre, hogy a riporternek fogalma sincs arról, hogy mások mit értenek függetlenségen. Kérdem én: ilyen formában kinek van szüksége arra, hogy ez így tovább működjön? A választ persze tudom, annak nagyon nagy szüksége van erre, aki így kampányol, csak az a gond, hogy ez a tévé, ez közös. Hogy ne menjünk messzire, ez a tévé úgy közös, ahogy a tévé-készülék a nappaliban: egyszer híradó megy rajta, egyszer Szomszédok, attól függ, ki akarja éppen nézni a családból, de tovább is mehetnék, egyszer HírTV megy rajta, egyszer meg ATV. Mert közös. Elnyomva érezném magam, ha valamiért nem nézhetném valamelyiket. Ha valaki felülről megmondaná nekem, hogy te most csak ezt nézheted. Remélem érthető, mire gondolok.

Egy városi tévébe nem kellenek celebek, sem olyanok, akiket már kitermeltek, de újakat termelni végképp nem kell. Egy városi tévének függetlennek kell lennie a városvezetéstől, nem az éppen aktuális polgármester szócsövének kell lennie, mert elképzelhető, hogy a polgár nem arra voksolt, aki a polgármester, azt viszont nagyobb biztonsággal állíthatjuk, hogy valamelyik politikai erőre szavazott, valamelyik választókerületben él, tehát minden bizonnyal van olyan, akire kíváncsi. Akinek a munkájára kíváncsi, viszont nem ülhet ott mindig a testületi üléseken, nem lehet mindig ott egyik városi politikussal sem, hogy mindig figyelje, de arra kíváncsi lehet, hogy mi történik a városában, mi történik a városával. S lehet, hogy meglesz a kedves néző anélkül, hogy valamelyik, a jó oldalról származó honatyánk vacsorát főzzön neki, vagy beavassa életének kezdeti stádiumaiba, avagy választ adjon arra a fel nem tett, de érezhető kérdésre, hogy mi minden lehettél volna azelőtt, mielőtt senkivé lettél?

Nem akarom jobban elragadtatni magam, inkább megpróbálok így a bejegyzés végén röviden válaszolni a feltett három kérdésre.

1. Mi a feladata egy városi televíziónak? 
Mivel a városi televíziót a városban élők politikai hovatartozástól függetlenül tartják el, ezért úgy kell tájékoztatnia egy városi tévének, hogy a néző úgy érezze, az ő (akár ellenzéki) nézőpontja is képviselve van akár a kérdések, de a válaszok szintjén is, tehát a kérdéseket felteszik jobb- és baloldalon is, a kapott válaszokat pedig úgy szerkesztik műsorba, hogy ha egyszerűsítésre is kerülne sor, akkor sem válnának a hangharapás technikájának áldozatává, tehát ugyan nem az kerülne adásba, hogy (6-2):4=1, hanem az, hogy 4:4=1, de legalább 1 egyenlő maradna 1-gyel.
Röviden: Pártatlan, alapos tájékoztatás. Esetleg ismeretterjesztés, szórakoztatás.

2. Van egyáltalán a mai világban létjogosultsága? 
 Ha az anyagiak lehetővé teszik, miért ne elégíthetné ki egy televízió a városi lakosság azon igényét, hogy a csak a városban élőket érintő eseményekről is értesülhessenek, amelyek az országos televíziók híradóinak nem tartoznak a fontos és/vagy érdekes kategóriáiba. Ha az anyagiak azt is lehetővé teszik, hogy a tájékoztatás mellett még ismeretterjesztés is beleférjen a városi tévé profiljába, ám legyen, de mivel tudjuk, hogy a városi tévé hivatalosan nem közszolgálati, ne essünk bele abba a csapdába, hogy nem gondolunk bele, hogy kinek készül a műsor, és az, hogy akinek készül, mire kíváncsi, ha úgy tetszik, milyen kérdést tesz fel magában tudat alatt, amikor a városi tévére kapcsol. Felteszi például azt a kérdést, hogy mely növénnyel rokon a kétlevelű sarkvirág? Nem biztos, de nehogy bárki azt gondolja, hogy mindenbe beleakarok kötni a mostani ETV-vel kapcsolatban, mert szerintem erre a kérdésre éppen megfelelő terjedelemben válaszoltak.
Röviden: Van, kell lennie, kijelölve határokat, mindvégig szem előtt tartva azt, hogy ki(k)nek készül a műsor.

3. Mi az, hogy egy városi televízió nem közszolgálati?
Tudjuk, látjuk. Ha nem kérdezik meg, hogy mire kíváncsi az ember, hanem minden eszközzel azon dolgoznak a tévé munkatársai, hogy arra legyen kíváncsi a néző, amiről lehet úgy beszélni, hogy a városvezetés hibátlannak tűnjön, a város pedig egy olyan szigetnek, ahol mindig jó idő van, ahol mindenre van pénz, s ahol csak olyan emberek élnek, akik a fenti állításokkal teljesen egyet is értenek.
Röviden: Ne arról beszéljünk, hogy jogilag mit értünk közszolgálatiság alatt, hanem hogy egyáltalán mit jelent maga a szó.

Helyzetjelentés

Legszívesebben minden nap írtam volna valamit, mert ugye lett volna mit, de tegnapelőtt is és tegnap is este értem haza, éppen arra volt időm, hogy elalváshoz készülődjek, vagyis éppen arra, hogy megpróbáljak egy kicsit lelassulni. Ma korábban értem haza, már csak holnap lesznek óráim, aztán itt lesz az első hétvége, amit annak ellenére, hogy nagyon vártam már, hogy elkezdődjön ez a félév, azért egy kicsit már várok, mert jó lenne kialudni magam. Nem mintha nem aludnék eleget, csak az utóbbi időben még többet aludtam, kicsit most hiányzik is az alvás, de azt sem bánnám, ha átszoknék a kevesebb alvásra, mert az alvást úgyis feleslegesnek tartom.

Egyébként elég jó órákat vettem fel, ezúttal pedagógiai és pszichológiai óráim is vannak, de inkább csak bevezető órák, főleg azért vettem fel, mert azért érdekelnek is, de azért is, mert mivel eddig minden félévben 30 kredit felett teljesítettem, ezért nem ártott erre a félévre egy-két plusz tárgy, mivel a kommunikáció szakirány nagy részét már elvégeztem, így 180 helyett 200 kreditet veszek majd fel a BA-képzés során. Vannak ugye szerkesztői minoros óráim is, meg egy-két filmes is azért, például egy dokumentumfilmes, ami holnap lesz először, meg egy A film hangkultúrája című, ami annyira jó az első óra alapján, hogy azt le se lehet írni: úgy kell elképzelni, hogy ülök a teremben és vigyorgok, mint a vadalma. Egy végzett színész tartja, van kommunikációs diplomája is, meg Angliában is végzett iskolát, és az egyik legnagyobb szinkronstúdió alapítója, tucatnyi tv-csatornához van/volt köze, és az egyik legjobb tulajdonsága, hogy egyszer szerepelt a Szomszédokban.

Egyébként ma elég ideges voltam, vagyis lehettem volna, de végül  nem hagytam magam, mivel a 7.04-es vonat ma kb. 9.45-re ért a Nyugatiba. Még jó, hogy csak előadásom lett volna 9-től és nem gyakorlatom.

Az igazságról

Mióta egyáltalán felmerül bennem, hogy az igazságot keresni kell, azon gondolkodom, hogy azt vajon hogyan lehet. Nem keresni, mert keresni azt lehet, lehet egy elveszett kulcscsomót is, az nem nagy művészet. Megtalálni, na az már valami. Kereshetem magamban, s maradjunk az elveszett kulcscsomónál, belegondolhatok, hogy hova tehettem, merre jártam vele, egyáltalán találkoztam-e vele mostanában. Aztán egyszer csak megtalálom. Az igazságot is kereshetem magamban, csak ez egy kicsit bonyolultabb. Mert ugye anélkül, hogy az ember skizofrén lenne, azért minimum kétféle igazság lakik benne, akiben több, hát, annak nem lehet könnyű, egyszerűsítsük most le a kérdést, feltételezzük, hogy csak kettőről van szó.

Ha az ember a kulcscsomóját keresi, hagyatkozhat a szemére, tapogatózhat a kezével, ha nagyobb rendetlenségben keresi, rugdoshatja a szemetet a földön. Mivel keresi az ember az igazságot? A szívével? Nem túl jó ötlet, az igazság annál sokkal komolyabb dolog, minthogy szeressük vagy ne szeressük. Ha azt mondanám, hogy az eszünkkel kell keresni az igazságot, akkor elmondhatom magamról, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. És azt ki mondhatja meg, hogy akkor, amikor azt hisszük, hogy eszünket használjuk, nem a szívünket használjuk véletlenül?

Még a végén azt kell mondani, hogy tényleg úgy kell keresni az igazságot, mint a kulcscsomónkat: szemmel, kézzel és lábbal. Mint amikor egy képet akasztunk a falra és nem tudjuk eldönteni, hogy egyenes-e. Ilyenkor kell valaki, aki tartja a képet a kezével, és kell valaki, aki a lábát használva hátrébb lép párat, s megnézi, egyenes-e. Nos, azt hiszem, ezt kell tennünk akkor, amikor az igazságot keressük, csak egyedül. És az sem mindegy, mihez képest egyenes az a kép...

Egy elképzelt brainstorming

Történik egy magyar városi televízió megbeszélésén 2010-ben. A színen egy sokszínű főszerkesztő és egy titokzatos ötletgazda...

- Figyelj, csináljuk azt, odaállítjuk a díszletbe, majd felteszem neki a kellemetlen kérdéseket, aztán majd jól sarokba szorítjuk!
- Ja, ez jó ötlet, mert ugye múltkor kint voltunk a téren, kellemes, kedélyes beszélgetés volt, kinn az emberek között a főtéren, ahol zajlik az élet, az az élet, amit ő teremtett nekünk, ez meg akkor olyan lesz, mint egy vallatás.
- Olyan lesz mint egy vallatás, mert folyamatosan azzal jövök majd, hogy hogy mondhatja azt, hogy független, mikor szerintem/szerintünk nem is az...
- Megkérdezed, hogy hogy mondhatja azt, hogy független, és ő bárhogy is érvel, mert arra azért készülj, hogy fog, te majd megint rákérdezel, újra és újra, hátha kifogy az érvekből.
- Érvekből? Nem értem, na mindegy, folytassuk. Hozok majd személyes élményt is, az olyan hiteles vagy mi. Majd jól elmondom, hogy nálam voltak MSZP-sek, pedig nálam olyan még sose járt, és azt mondták, hogy Tétényi Évának gyűjtik a kopogtatócédulákat...
- Jól van, nem véletlen, hogy te vagy itt a főszerkesztő, van neked eszed, tudod te mitől döglik a légy! Mosolyogj is hozzá, mert akkor úgy néz ki, mintha hihetetlen lenne ez az egész, abszurd!
- Abszurd?
- Mindegy, folytassuk. Ha valamit nem értesz, volt már olyan, akkor ne kezdj el dadogni, vagy ha véletlenül elkezdenél, mondd azt, hogy káosz, tudod, hogy kaotikusnak érzed az egész helyzetet, azért nem tudod, mit is kérdezz...
-...mit is kérdezz, pont. Megvan, leírtam.
- Jó is, hogy mondod! Az oké, hogy annak a végét megismétled, amit én mondok, persze, hiszen azzal egyet értesz. Az elő ne forduljon, hogy annak is megismétled a végét, amit ő mond...
- Tudom, mit csinálok, nem ma kezdtem!
- Jó, jó...
- Meg fogom például kérdezni, ez tetszeni fog, hogy miért van narancssárga sál a nyakában. Na?
- Mondom én, hogy a kisujjadban van a szakma! De vigyázz, lehet, hogy megint érvelni fog...
- ???
- Mondom másképp... Lehet, hogy azt fogja mondani, hogy semmi köze a politikához a kendőjének. Nehezen tudom elképzelni, mert miért ne lehetne köze hozzá, de készüljünk arra, hogy mondja!
- Jó, majd azt mondom, hogy csak érdekesség volt. Az érdekességek jók.

"Műsorunkat feljelenthetik az ORTT-nél..."

- Jól van, legyenek érdekességek, vagyis legyen ez, de tőle ne kérdezd meg, hogy hány kilences van egytől százig, mert azt már én is unom. Inkább kérdezz rá a szeretgomra meg a facebook-ra...
- A facebook-ot majd ki kell sípolni, de majd azt mondom, hogy egy népszerű közösségi oldal. Jó?
- Sípold, ha jól esik, de hol van már a tavalyi ORTT... Inkább arra figyelj, hogy a szeretgomról megint úgy beszélj, mint valami hadjáratról!
- Jó. Ha meg valami olyat mond, akkor majd azt mondom, hogy nem ez volt a kérdés.
- Rendben van. Arra viszont nagyon figyelj oda, légy résen, fog használni egy olyan kifejezést, ezt tanuld meg, hogy ne érjen váratlanul, hogy demokrácia.
- Nézd, nem ismerjük őt még annyira, nem tudjuk, hogyan kommunikál majd, de ha minden  kötél szakad, mondd azt, hogy te televíziós vagy, sok emberrel beszélsz, kerekedj felül! Bízunk benned, rajtad a város szeme!
- Odateszem magam megint, tudod, ahogy szoktam!

Évnyitó

Szeptember elseje van, de az iskola még jó messze van. Én már mennék, már kezdeném, már szeretném látni, hogy melyik óra lesz a kedvencem, szeretném már látni, hogy jó lesz-e megint feljárni, és azt is szeretném, hogy azért legyen pesti életem is, de máshogy mint eddig, mert abból elég volt. Kezdődjön el szépen az a tanév, megint felvételizni akarok, vagyis akar a fene, de kell, azért is kell, mert anélkül nem lehet mesterképzésre menni, és azért is mert nekem kell. Tudnom kell, hogy hol tartok.

Hasonlítanak

Ez és az

Most, amikor elkezdtem feltámasztani a másik blogomat is (de csak elkezdtem, mert technikai okok miatt sajnos még nem tudtam teljesen újragondolni), rá kellett jönnöm, hogy, szóval úgy néz ki, elég hasonlóra sikerült a régi agynyomtató-fejléc a mostani GbZ-view-éhoz, pedig nem volt a koncepció része, mivel az agynyomtatóra a mostani fellángolás előtt hónapokig rá sem hederítettem. Szinte csak annyi a különbség, hogy az egyik fénykép, a másik rajz, és most jövök rá, az egyik a valóságomról szól, a másik meg inkább fikció. Ha ennyire egyértelműen el lehetne mondani, mi a mai különbség az m1 és az m2 között...

Promó 2.

- Jajj, ne legyél már izé, 10 éve láttuk utoljára egymást élőben, csak van rád egy-két órám.
- Helyes, akkor kávézunk egyet?
- Naná, de egy valamit tisztázzunk!

Ha érdekel, mi lesz ebből...

Promó 1.

És most, mint egy jóféle Jóban Rosszban epizódban, jön egy vérmentes ám mégis vérengző nagy leszámolás, vagy egy Dallas-hoz hasonló mindent csak álmodtunk, hát persze, hogy semmi rossz nem történt, és játsszuk azt, hogy amit eddig a kedves olvasó olvashatott, az meg sem történt, az csak arra volt alkalmas, hogy mindenkit jól összekeverjünk. Hogy senki ne akarja továbbolvasni, hogy még a szerzőnek is el kelljen gondolkodnia, hogy akkor én most mit is akartam leírni, és különben is, jó az, ha van egy kis káosz egy írásban, akkor már lehet rá mondani, hogy fú, te, ez remekmű.

Csak egy gyors skicc, hogy legyen valami vizualitás is a dologban... (Sztoribordnak készült, vagyis egy képkockának)

Itt folytatódik... 

...pedig mentél tévé 1.

Igazából azon is gondolkodnom kell, hogy érdemes-e ezen gondolkodni, de ha már felmerült bennem, akkor már teljesen mindegy.

Kapcsolgattam a tv-t, először Havas Henrik műsorának, a Hőmérőnek az ismétlését láttam az atv-n, a téma az volt, hogy érdemes-e, lehet-e ma gyereket vállalni a fiataloknak Magyarországon. Ez még le is kötött, úgy láttam, hozzáértő szakértőket hívtak a műsorba, s bár ahogy láttam, egymással nem teljes mértékben egyetértő szakemberek szólaltak meg, mégsem veszekedtek, hanem valóban vitáztak, mi több, érveltek, ez manapság azért ritka. Ez a műsor egyébként csak ismétlés volt, már nem készül több belőle. Egy műsor volt, ahol az emberek elemzéseket láthattak és hallhattak, olyan témákkal kapcsolatban szerezhettek információkat, amelyekről elképzelhető, hogy maguktól nem tudnak sokat, még akkor sem, ha éppen ők is érintettek.

...és íme a nagy magyar valóság a Duna Tv-n

Miután az atv-n vége lett a műsornak, átkapcsoltam a Duna Tv-re, hátha van valami, amit érdemes nézni, erre azt látom, hogy a már agyonhirdetett Diplomatavadász c. vadonatúj magyar műremek látható a nemzet televíziójában. Aki esetleg nem lett volna ilyen szerencsés, mint én, s elképzelése sem lenne arról, mit takar ez a cím, annak segítek, ne abból induljon ki, hogy a nemzet televíziójáról beszélünk, hanem készüljön fel a legrosszabbra. Én nem szeretem ha valaki rögtön fanyalogni kezd akkor, ha azt hallja, hogy magyar sorozat vagy magyar film, főleg akkor, ha olyanokat is látni a populárisabbak közül, mint a Pánik c. film, ami nekem kellemes csalódás volt, de amikor ilyet látok, mint ez, elveszítem minden reményemet, s belegondolok abba, hogy minek ide ilyen színvonalas képzés filmes területen, ha ez minden, amire szellemileg futja. Én nem várom el a Duna Tv-től, hogy reggeltől estig magyarkodjon a szó pejoratív értelmében, de szerintem ennél értelmesebb dolgokra is költhetné azt a pénzt, minthogy ilyen Született feleségekre és Szex és New York-ra hajazó gagyit gyárt, ami bármennyire is fáj, mondanivalóját tekintve semmiben sem különbözik egyik kereskedelmi tévé napi sorozatától sem, legfeljebb a kivitelezése igényesebb, de ennyi, nem több.

Miért írom le ezt a két dolgot egymás után? Egyrészt azért, mert engem érdekel, másrészt pedig azért, hogy bebizonyítsam azt, amit ma már nem is nagyon kell bizonygatni, a bulvár beette magát a közszolgálati tévékbe is, azt is mondhatnánk, hogy a kereskedelmi megfertőzte a közszolgálati tévét. Tudom, ez nem újdonság, de azért nem szeretek szó nélkül elmenni emellett, főleg azért, mert látom azt, szerintem mindenki látja, hogy az MTV nem csinál mást, csak önmagát ismétli, mert semmire nincs pénze, a Duna Tv meg szinglisorozatot csinál, nyilván ezzel pótolva azt az űrt, amit az MTV megszűnt műsorai hagytak, vagy hagyhattak volna maguk után, ha azok nagyrészéről nem lehetne ugyanezt elmondani.

Ennyi, már hiányzott egy kis tévés okoskodás.

(Tudom, hogy az atv kereskedelmi tévé, és még véletlenül sem érzem úgy, hogy az egyik elvette a másiktól a helyet, csak ilyen sorrendeben láttam a két műsort, és érdemesnek gondoltam megjegyezni.)
 
(A cím a Kispál és Borz Hang és fény c. számából való idézet.)

Jaj, de

Én pedig már azt hittem, idén megúsztam az allergiát a májusi szenvedéssel, de tegnap este óta olyan rosszul vagyok, hogy csak itt fekszem, megerőltető volt átmenni a szomszédba boltba. Hallgatom az új zenéimet, azok legalább megnyugtatnak valamelyest, főleg azok, amikben sok a fúvós, azokkal most rokonlélek vagyok, én is egész nap fújom, csak én az orrom. A szomszédban természetesen egész nap nyírják a füvet, csak azért, hogy örüljek, nehogy legyen egy olyan negyedóra, amikor nem csak a számon kapok levegőt.

Tegnap este elhatároztam, hogy lassan nem ártana éjfél előtt elaludni, mert nagyon kellemetlen lesz így a tanévkezdés, ha most egykor fekszem és tízkor kelek, mert akkor sajnos nem lesz elég tízkor kelni, csak azt nem számoltam bele a tervbe, hogy mivel majd szétrobban a fejem az allergia miatt, nem lesz olyan könnyű elaludni. Fél 1-kor fel is adtam a dolgot, inkább elkezdtem nézni a 23-as szám c. filmet, arra sikerült elaludnom, 4 körül keltem,, hogy kikapcsoljam a laptopot, de csak annyi energiám volt, hogy lecsukjam. Azt hittem reggelre jobban leszek, de végül nem így lett, most, hogy belegondolok, tavaly pont ilyenkor voltam ilyen rosszul, talán csak pár nap különbséggel, én meg még azt hittem az elmúlt pár évben, hogy én augusztusban nem is vagyok allergiás...

Tavaly kb. ilyenkor

Olyan érdekes egyébként, tegnap voltunk páran a Széchenyi téren a Negrában, észrevettem, hogy ismerős a pincérlány, rá is jöttem, hogy ő is józsefes volt, eggyel alattam, és olyan furcsa volt azt hallani tőle, amikor a kollegájának mondta, hogy fizetni szeretnék, hogy a fiatalember fizetni szeretne. Na mindegy, ebből azt akartam kihozni, hogy milyen furcsa dolog az öregség, de aztán inkább csak felröhögtem magamban, hogy ilyenek jutnak eszembe. Aztán meg elmentünk a téren lévő kínai büfébe, ott meg egy volt józsefes évfolyamtársam dolgozik. Na, szép, idén nyáron csak én voltam munkanélküli.

Váratlan

Nekem mondhatja bárki, hogy a tévésorozatok az élet felesleges dolgai, és hogy azok néznek ilyeneket, akiknek nincs saját életük, igazából nem érdekel, mert szinte biztos vagyok benne, hogy azok is, akik ezt mondják, csinálnak néha olyat, amit mások feleslegesnek tartanak, már-már kényszeresnek, de őket sem érdekli igazán ez a vélemény. Szóval igazságot tenni nem fogok, nem is akarok, inkább csak bejelentem, hogy micsoda örömhírt kaptam egy hírlevélben, amit ugyan megkaptam már százszor, de mindezidáig számomra hasznos információval nem szolgált, de ma, igen ma, végre megtört a jég. A hír a lényeg, nem is a körülmények, augusztus 30-tól a StoryTV ismét műsorra tűzi (igaz, ez a csatorna eddig sose tette) a Váratlan utazás c. sorozatot, amiről már lehet, hogy írtam is régebben a blogomban, de mindegy. A lényeg az, hogy azért szeretem ezt a sorozatot, mert arra emlékeztet, amikor 6 éves koromban vagy mikor egy epizódja után beültünk a piros (kicsit foltos) kispolszkinkba, amit én totominak neveztem, s elsuhanva a Vasvári Pál utca 15. előtt elmentünk kimért Pilóta kekszért, hogy mi is teázni tudjunk, mint Avonlea lakói.

Azt persze nem állítom, hogy minden hétköznap 15.40-kor ott ülök majd a tévé előtt, mint valami megszállott, remélem lassan már nem is lesz rá mindig alkalmam, meg tudom, hogy manapság az interneten már minden fenn van, csak keresni kell, de ez is olyan, mint olyan sok dolog az életben, hogy már az is megnyugtatja az embert, hogy tudja hogy ott van, még ha nem is látja mindig, de ha épp látni szeretné, láthatja.


Ő Hetty King, vagyis Jackie Burroughs, Schubert Éva hangjával zseniális

Szigmédia

Ezerszer mondtam már magamban, hogy kész, vége, le kell zárni, mert nincs már tovább mi után áhítozni, amire szívesen emlékszem vissza, sajnos már a múlté, és nem csak az én szemszögemből, nem csak arról van szó, hogy én kinőttem, hanem arról, hogy sokan vannak olyanok, akik még bele sem tudtak nőni igazán, és vége lett. Nem létező iskolának nincs szüksége egyetlen médiumra se, azon most ne kezdjünk el gondolkozni, hogy kell-e egyáltalán médium egy iskolának, vagy ha el is kezdenénk, akkor én azt mondanám, kell. Kell, ha vannak olyan diákok, akik időt szánnak rá a szabadidejükből, akik lelkiismeretesen csinálják anélkül, hogy bárki kérte volna, s akik úgy tudják csinálni, hogy egy külső szemlélőnek fel sem tűnik, hogy csak diákok hozták létre.

Már nekem is unalmas folyton arra gondolni, hogy milyen szép idők voltak azok, amikor a Bástya parkolónál fél nyolc táján három fura figura összetalálkozott, majd a Kis-Duna sétányon végighaladva elért az iskolába, letette a táskát, ment frissíteni... Képújságot, rádiót, olyan dolgokat, amiket a többiek nem vártak el, de meg tudták szokni, meg-megálltak egy melegszendviccsel a képújság előtt, hallgatták a Sulirádiót, s ha valami miatt egy nap nem volt valamelyik, azért csak hiányolták. Aztán jött a honlap, mellette persze a nem könnyű életű újság. A honlap pedig tv-műsorokban szerepelt (hol idézetként, hol pedig teljesen bemásolva), igaz, azokban az időkben, amikor én már csak névlegesen vettem részt a szerkesztésben, hiszen már egyetemista voltam.

Most ennek is vége lett, már tényleg vége lett, mert sajnos már nincs tovább értelme. Ahogy írás közben felnézek a falra a tablónk kis méretű változatára, olyan, mintha egy olyan világ utolsó emberei lennénk, amire már senki sem emlékszik. Mintha megéreztük volna, hogy nem is olyan soká ez egy letűnt kis világ leképezése lesz, ezért csináltuk szépiára a tablót. Ahogy most ránézek, olyan, mintha egy századfordulós képeslapot látnék...

És tényleg most múlik...

Tőzsde

Mióta ismét nekiálltam ennek az egész blogolásnak, annak ellenére, hogy azt írtam, nem érdekel mennyien nézik, azért csak rá-rápillantok az Analytics-re, és nini, ezt kellett látnom...

Posztálytalálkozó

Kicsit sűrű volt a tegnap délutántól mostanáig terjedő időszak. Tegnap fodrász, ami nekem azért nagy procedúra mindig, mert túl sok idő telik el míg, hogy rájövök, hogy már elviselhetetlenül hosszú a hajam, aztán még meg is kell szervezni azt hajvágást, a nagy napon pedig szinte mindig még inkább elegem van, hiszen akkor döbbenek csak rá igazán, hogy nem elég, hogy hosszú, de percről percre sűrűbb is. Miután a fodrász elvégezte a munkáját, akkor kezdődik a posztfodrászat-szindróma, mert akkor meg tiszta haj mindenem, és most még haza sem tudtam menni, mert ugye szinte rögtön utána vette kezdetét a kvázi osztálytalálkozónk, amely szervezés szempontjából nekem az első és egyben utolsó is volt a túlzott érdeklődés miatt. A már-már kellemetlenné váló találkozás után (nem a megjelentek, hanem a nem megjelentek miatt azzá váló) megnéztük a tűzijátékot, amit évről évre egyre alacsonyabbról lőnek, lassan már fel kell mászni a Kuckländer-re, hogy látni lehessen valamit az egészből, bár pont tegnap fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy ugyan minek van erre az egészre szükség, aztán rá is jöttem, hogy ugyan, milyen vagyok már, hát ha sose ünnepel/emlékezik az ember, akkor milyen hazafiatlan ősbunkó lesz belőle. Miután a majd' negyedórás késéssel kezdődő tűzijáték lezajlott, átverekedtük magunkat a főút kellős közepén a térre, s miután a téren találtunk magunknak egy olyan helyet, ahol kevésbé éreztük magunkat heringnek, letáboroztunk Demjén hallgatni. Nos, vannak, akik tudni vélik, hogy playback volt a koncert, szerintem nem, annyira mondjuk nem vagyok oda Rózsi bácsi művészetéért, arról csak a popkultúra tehet, hogy majd' minden dalát felismertem az első pár hang felcsendülése után, s ezek közül jónéhánynak tudtam a szövegét is. A szövegekről pedig annyit, hogy azért csak van valami haszna annak, hogy már két éve bölcsülök, hiszen olyan elemzések pörögtek bennem egy-egy szám hallatán, hogy lassan érdemes lenne egy kurzust indítani az egyetemen mondjuk A magyar popdalok szövegeinek elemzése, avagy hogyan írjunk 25 szó felhasználásával 25 lemezre való nótát címmel, én biztosan felvenném az órarendembe, na jó, ha pénteken lenne, nem biztos, a jó egyetemista pénteken nem megy iskolába, és hogy ne kelljen lógnia, inkább nem vesz fel péntekre semmit, csak a tiszta lelkiismerete miatt.
Ez még csak a tegnapi nap volt, következzen a mai, hajnali egykor közepes sült krumplit ettem a Belfrit-ben belga fűszersóval vagy mivel, aztán valamikor haza is kerültem, s ismét nagy filozofálást tartottam hazafelé, ilyenkor, amikor éjfél után hazafelé gyaloglok általában igen magvas gondolatok kerülnek elő agyam girbegurba tekervényeiből, s mire az Aldi parkolójába érek, általában rájövök, hogy én aztán vagyok valaki, nekem aztán vannak elveim, én mindent jól csinálok, csak a világ gyomra nem veszi be ezt elég jól. 10 körül már felkeltem, megkaptam a reggeli kávémat, aztán átmentünk Párkányba a vásárlásmániás nővéremékkel a Billába ojrót költeni, láttunk Dots névre keresztelt Pöttyös Túró Rudit igen drágán, meg Fekete Laci bát a hídon, most nem integettem neki, pedig állítólag szereti. Ezek után Lábatlanra mentem füvet nyírni, hogy lássák az emberek, mennyire fájt, hogy eddig nem bontakoztathattam ki (most is létező allergiám miatt) a művészet eme válfajában tehetségemet, egy szívet nyírtam a kert egyik részére.
Most pedig mindjárt vége ennek a napnak is, és a szobámban még mindig rend van és még mindig blogolok is. Ebben a pillanatban még talán jól is érzem magam. Ez meg akár lehetne egy Nyári élményem c. fogalmazás az általános iskolában. Már csak egy rész van a Skins-ből, mi lesz velem?!

Ez pedig egy pontosan két évvel ezelőtt készült kép, az akkori augusztus huszadika, akkor minden más volt még...

Nem hozott, vinne

Pár perce csöngettek be hozzánk, itt, ahol a madár se jár, csak akkor, ha pénzt költeni támadt kedve, azt is a városhoz közelebb intézi, mint ahol mi vagyunk. Csengettek, kétszer is, azt hittem már megint a húgom nem vitt magával kulcsot, s ahogy a kerítés rései között kinéztem, egy alacsony napszemüvegest láttam, tehát a húgom nem lehetett, a postásunk meg múltkor még férfi volt, ilyen korán még ide se ér, és ő nem is olyan fajta, aki kétszer csenget. Kidugom fejemet a kapu felett, most, ahogy visszagondolok és elképzelem magam a kívülálló nézőpontjából, igen vicces lehetett egy fej a kerítés tetején, főleg így kócosan, nem tudva önmagáról. Kedvesen köszönt, elmondta, hogy kopogtatószelvényeket gyűjt, én meg meg se kérdeztem hogy ugyan kinek, mondtam, hogy mi már odaadtuk másnak. Erre visszakérdez, hogy akkor már elvitték? Mondtam, hogy igen, s közben rá is jöttem, hogy ez így valóban pontosabb megfogalmazás, hiszen nem tudhatom, hogy másnak adtam-e, hiszen azt sem tudom, ő kinek viszi...

Hát így zajlanak életem napjai ezen izgalmas időkben, mikor - most viccen kívül - talán van rá reális esély, hogy azok számára is új időszámítás veheti kezdetét, (hiszen sokak számára mát tavasszal eljött) akik tovább látnak az esztergomi médiumok által közvetített (alig manipulált) idillnél...

Emlékeztetőül

Ezt szokták mondani a sorozatokban, amikor új évad kezdődik, csak az a különbség, hogy akkor azért mondják, mert a nézőt akarják emlékeztetni arra, hogy mi történt az előző évad végén, tehát olyanra utal, amiről tud a befogadó, én meg olyanra utalok, amit csak én tudok.

Szóval kimaradt fél év. Ezalatt a fél év alatt akárhányszor nekiálltam újra írni ide (persze ennek látható eredménye nem lett), mindig le akartam írni mindent, ami addig történt velem, de ugye nem írtam róla, és valahogy mindig ez vetett véget a próbálkozásaimnak. Így most úgy gondolom, nem akarom görcsösen leírni, mi is volt meg hogy is volt, majd ha előkerülnek, majd leírom, ha meg nem, akkor lehet, hogy nem is voltak olyan fontosak.

Na jó, azt még elmondom, hogy úgy terveztem, hogy egy frappáns elköszönő posztot fogok írni, amivel lezárom az életem egy szakaszát, a blogolást, és azt, amivel a blogolás összekapcsolódott az életemben, a felvételizést. Akkor még úgy terveztem, hogy azért hagyom majd abba a blogolást, mert annak az időszaknak vége lesz, aminek az elején elkezdtem ide írni, de rá kellett jönnöm, hogy annak a korszaknak másképp lett vége, mint ahogy vártam, de nem nem másképp, mint ahogy szokott. Így maradtam itt, maradtam ilyen, amilyen vagyok, azt meg már nem bánom, hogy nem vettek fel, mert sokkal közelebbről láttam sokkal furcsábbakat, mint azt bárki képzeli, csak már annyira unom magam is ezt a témát, hogy nem akarok nekiállni most itt fröcsögni, hogy ez meg az a hibás, meg ez meg az a protekciós satöbbi.

Tulajdonképpen nem történt csoda, hiszen eddig bármilyen tv-vel kapcsolatos dologba kezdtem, mindig meghallgathattam egy-egy példabeszédet az aktuális megmondóembertől, amikkel arra utaltak, hogy ha nem azt kapod itt, amit elképzeltél, akkor nem mi vagyunk a hibásak, hanem te, nem nekünk kell hozzád idomulni, hanem vagy neked hozzánk, vagy neked kell más helyet keresni magadnak. És értették ők ezt a szentenciát a kereskedelmi televíziózásra, és kezdem megérteni, kezdem látni, hogy igazuk volt, csak valahogy nem jó csalódni.

Csalódni persze sose jó, se valamiben, sem pedig valakiben, azt meg ugye végképp nem szeretni az ember, ha egyszer csalódott valamiben és valakiben. Nem baj, ezek az időszakok jók az újrakezdésre, főleg akkor, ha az ember 21 éves, és mint tudjuk 7 évente lecserélődnek a sejtjeink, szinte újjászületünk...

Szóval innen folytatódik az új évad. Nem lesznek kereskedelmi céljaim most se, nézik ahányan nézik.

Ezt meg azt hiszem, újrakezdem...

Múltkor, egészen pontosan emlékszem, augusztus 6-án, megpróbáltam feléleszteni a blogomat, vagyis új helyen újrakezdeni, de hülye voltam hozzá, úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy itt kell folytatni. Nem újrakezdeni. És nem ígérem, hogy akkora lelkesedéssel állok majd neki, mert magamat sem akarom becsapni meg mást se, az tény, hogy hiányzott, az is tény, hogy mindig van miről írni. Augusztus 6-án volt fél éve, hogy nem blogoltam, azért akartam akkor újrakezdeni. Nem sikerült. Már nem ragaszkodom a dátumokhoz, már nem hiszem, hogy minden jár mindenkinek.

És azért írok mostantól, mert fájt, hogy lekerültem a listáról, bár jogosan...

Tavaszi szél

Már majdnem mondhatjuk, hogy tavaszi szél fúj odakint, persze csak addig, míg ki nem nézünk az ablakon, s meg nem látjuk a hegynyi hókupacokat. Én azért már szeretem azt hinni, hogy a madárcsicsergés, ami ma is felébresztett reggel, már jelent valamit, azt hogy változás jön.

A ma reggel igazi szombat reggel volt, későn ébredős, aztán az ágyban kávét szürcsölős, aztán meg internetes médiafigyelős. Orbán-beszéd megnézős. Részletekben, de találtam érdekesebbet. Megint az indexvideó-nál kötöttem ki, abban ritkán csalódik az ember. Megkérdezték a polgári celebeket (szerintem isteni kifejezés), hogy milyen volt Viktor(uk) évértékelő beszéde. Kudlik Juli, Pataky Attila, Nemcsák Károly, csak néhány húzónév. A legszebb az az egészben, hogy őszinte mosollyal az arcukon győzködték a riportert, s vele együtt a netezőket, hogy az nem baj, ha nincs program, mert ha van, akkor ellopják. És az sem olyan nagy baj egy színésznek, hogy nem esett szó a kultúráról meg az oktatásról sem... Szóval mindenki menjen az utcára, hirdesse az igét, fodrásznál, szomszédoknál, mert eljött a mi megváltónk...

Csak azt mondja meg valaki, hogy ha olyan egyértelműen ő az ország megmentője, miért váltották le 2002-ben, aztán miért nem kellett 2006-ban sem? Kevés volt a polgári celeb, vagy nem mondott elég viccet az évértékelő beszédében, esetleg a facebook hiánya volt a hibás?

Telente

Rájöttem, mi az én legfőbb problémám. Az, hogy már utálom a telet. Nem azért nem megyek ki az utcára, mert egyébként nem szeretek, hanem azért, mert a fülem akkor is lefagy, ha sapkát veszek fel, az orrlukam mindenképpen befagy, mert arra ugye nem vehetek sapkát. A télnek köszönhető az is, hogy blogolni sincs kedvem, mert télen mit írjak le, ha ilyenkor januárban kb. úgy élek a vizsgáim után, mintha téli álmot aludnék. A legjobb az lenne, ha az a kis napsütés ami véletlenül ma létrejött, fogná magát, felolvasztaná a telet, mintha megmikróznánk egy fagyasztott akármit, és szépen tavasz lenne. Tavaszi szellővel, tavaszi illatokkal, meg tavaszi félévvel, amikor el lehet felejteni a téli kabátot, és az ember újra szeret az utcán lenni, és ismét látni kezdi a céljait, s az idő nem csak úgy cammog, hanem esetleg megy.
Olyan tél van, hogy még redizájnolni sincs kedvem.

Hírek kockázás mellé

Igazából 20-án befejeztem a harmadik vizsgaidőszakomat, de még nem teljes az öröm, mert az utolsó jegyem csak 28-án derül ki, addigra bírálják el a beadandómat. Az előző félévben jobb volt az átlagom, de akkor szinte csak szeretem óráim voltak, most meg jutott bőven nemszeretem is. Az első félévinél azért jobb lesz az átlagom, ez megnyugtat. Már rég összeállítottam az új órarendem, pár napon belül kiderül, hogy milyen órákról vágnak ki, elképzelhető, hogy lesz egy pár. Kicsit sok órát vettem fel, de most úgyis ráérek majd, újra lesznek hétvégéim, töltsük már hasznosan az időt! 44 kreditet vettem fel, ez azt jelenti, hogy az utolsó évre a szakirányomon már "csak" a szakdolgozat, a záróvizsga, meg egy-egy szakdolgozati szeminárium marad na meg a szakmai gyakorlat, egyébként már csak a minoros tárgyaim lennének hátra.

Most meg persze megint felvételire készülök, de most nem egyre, inkább kettőre, de a három sincs még kizárva. Az első a szokásos, azt hiszem most lesz az utolsó alkalom, hogy megpróbálom, a második a Kepes-féle mozgóképkultúra és médiaismeret a BKF Művészeti Intézetében, a harmadik meg még nem biztos, de az biztos, hogy jövőre már nem szeretnék csak az ELTE-re járni, ha semmi más nem jön össze, bevetem magam a munkaerőpiacon.

Üres napjaimon mostanában igen ostoba szokásaim alakultak ki a 12:55-ös Szomszédok mellett. A king.com-on dobókockázom, a deezer.com-on tv- és filmzenéket hallgatok. Most meg azt hiszem rendet csinálok. Egyszer majd megint lesz redesign is, de nem sürgős.

Szomszédok nélkülem

Majdnem elmentem én is erre a rendezvényre, csak aztán valamiért mégsem mentem, már bánom. A legszebb az egészben, hogy az esztéta, aki nyilatkozik, a tanárom, és tavaly az Emlékezet és kommunikáció c. óráján pont a Szomszédokról írtam a beadandómat...
Egyébként az indexvideót nagyon szeretem, érdemes nézni, többet mernek mint egy tv-műsor.

Aki tízkor kel csütörtökön

Azt találtuk ki nővérkémmel, hogy mi majd fennmaradunk egy üveg kóla társaságában és tanulni fogunk, de azt hiszem ez részemről nem sikerült, mert egy idő után a king.com-on játszottam olyan játékot, amiben 4-en játszunk 4 bábuval (összesen 16), de mindig kilépett mindenki, csak én maradtam benn, szóval mindig én nyertem, de én végig akartam játszani. Persze, lehet hogy azért léptek ki mert fél egy volt, de amerikaiakkal játszottam, azoknak nem tök mindegy?

Szóval az a lényeg, hogy amikor az ember már látja az alagút végén a fényt, elkezd rohanni, és azt sem veszi észre, hogy olyan kövek hevernek a lába előtt, hogy csak na, csak akkor, amikor pofára esik bennük. Nyugi, ez nem az az alagút és nem az a fény, és csak annyi a bajom, hogy nincs kedvem semmiféle iskolaszerű dologhoz most, de még egy 3 tételes vizsgám, meg egy 2000 szavas beadandóm hátra van. Jó lenne felfújni a pofámat, aztán megcsinálni normálisan...

És azt álmodtam, hogy visszaköltöztünk a Bánomira, csak jóval nagyobb volt a lakás, elfértünk benne öten is, de hogy milyen szép volt a lépcsőháza, biztos nem ilyen a valóságban.

Pótolva

Na, most már senki nem szólhat semmit, azt hiszem részben utolértem magam. Idén már másodszor frissítem a blogomat, tettem rá twittert (nem, ez nem nemi betegség), elérhető innen a vizsgafilmem, és még a zeném is kicseréltem, na jó, bevallom, ez a zene egyszer már volt itt, de csak azért nem töltök fel újat, most ezzel tudok azonosulni.

Egyébként a vizsgaidőszak még tart, de idén úgy néz ki, megúszom kiborulás nélkül, már csak 1,5 vizsgám van, egy szóbeli, meg egy beadandó. Ja, a TV2-s záróvizsgám ötös lett.

Élet, lépek!

Már azt sem tudom, mi hol van a billentyűzeten. Csak úgy leültem. Tegnap ötösre vizsgáztam kultúraelméletből, holnap záróvizsgázom az nagy akadémián. Valahogy mindig így kezdődött minden bejegyzés, persze már csak az érzésre emlékszem, konkrét emlékeim nem nagyon lehetnek, megint elhanyagoltam...

Nincs mostanában kedvem jeleket adni, mert úgy érzem, azzal, hogy jeleket adok, nem csinálok mást, csak azt bizonyítom, hogy nem is csinálok mást, nincs dolgom. Barbaráékat rég nem láttam, szinte nem is járok vonattal mostanában, a vizsgaidőszak egyébként is a blogolás uborkaszezonja. Tanulás helyett nem szeretek bejegyzést írni, mert akkor van bizonyíték arra, hogy éppen nem tanulok, inkább kitöltök pár hülye alkalmazást a facebook-on, aztán azt sem teszem közzé, mert nem tetszik az eredménye. Milyen SZIG-es tanár lennél? Persze nem a mi iskolánkra vonatkozott, de ha arra vonatkozott volna sem lenne ma már értelme.

Nem is álmodom mostanában a gimivel. Jó, ez hazugság, mert tegnap is azzal álmodtam, inkább úgy lenne igaz, hogy az utóbbi bő egy hónapban, inkább az általánossal álmodtam. Persze ahogy ezt így leírom, eszembe is jut, hogy nem is igaz, mert azt is álmodtam, hogy egy memoritert puskából írok le, és észre is veszik, hogy a Dobogókői útra mentünk osztálykirándulásra.

Megpróbáltam az utóbbi időben twitterezni, de nem ment, mert annyira azért nem érdeklem már magamat, hogy egyfolytában breaking news legyek. Az Életképeket nem folytatják, bár már kb. 2 hónapja felé sem néztem, csak a Szomszédok kell. Annak is vége, bár újrakezdték, de nem szeretem, mert Balázs előtti időszak van még, az nem érdekel, éljen az önszemélyi kultusz.

Tavaly ilyenkor idegbeteg voltam vizsgaidőszakban, most meg úgy elfogadtam, és ahhoz képest jobban is teljesítek, bár a tavaszi eredményekhez képest ez még gyenge. Normális ez?

Holnap vizsgázom, lehet szurkolni, ha van itt még egyáltalán valaki. Hahó!

Egy lépés hallatszik a parkettán. Kinéz az ablakon, esik, még mindig. Lemegy, a Sparba, talán lifttel, talán lépcsőn. Lelépett. Vizet vesz magának. Izgi.