Gőzölt a vonat Szabadságliget és Pázmáneum között

Isten őrizz, hogy paródiát csináljak egy régebbi írásomból. Nem azért, mert nem lenne elég öniróniám, ha azon múlik, már most írok egy önparódiát, inkább a téma miatt nem. A múltkori eset megtanított arra, hogy mielőtt helyet foglalok a vonaton, aláírjak magamban egy szerződést, amiben benne foglaltatik, hogy csak és kizárólag a saját felelősségemre tartózkodom a szerelvényen, már csak azért is, mert nem biztos, hogy szívesen bíznám magam akárkire, aki a vonatot vezeti, vagy kalauzként a vonat házigazdájaként viselkedik. Az a baj, hogy az utóbbi véleményem szerint nagyobb veszélyt jelenthet az egyszeri utas számára, ha arra gondolok, hogyan viselkednek a különböző krízishelyzetekben, így a vonatvezetők előbbi bírálatát tekintsük semmisnek.

Történt ugyanis, hogy miközben az általam szellemi felüdülés netovábbjaként értékelt rendezvényen voltam (Csukás István 75. születésnapja a PIM-ben), arra vetemedtem, hogy hazafelé a vonaton nekiálltam Árpa Attila Valótlan Világtalan című könyvének, csupán azért, hogy az emelkedett hangulatból visszarázódjak a holnap folytatódó szakdolgozat munkacímen futó projektbe. Ebben a bejegyzésben nem közlöm a mű félig már (legalábbis a fejemben megszületett) recenzióját, ha a szerzőt és a mű címét olvassuk vagy halljuk, már tudhatjuk, hogy Csukás István gondolataitól és puszta lényétől nagyban különbözik a könyv... (Próbáltam normálisan megfogalmazni az előző mondatot, így sikerült...) Mivel a bekezdés, nem kis nagyképűségemet bizonyítva, azzal kezdődik, hogy történt ugyanis, jó lenne elmondani, hogy mi történt. Egyszer csak azt vettem észre Szabadságliget után, hogy a villany hirtelen lekapcsolódott. Tekintve, hogy olvastam és mindez a 20.20-as vonaton történt, ez az apróság igen nagy problémává nőtte ki magát, főleg, hogy ezután pár másodperccel ilyeneket hallottam, hogy folyik valami kék, aztán azt, hogy ez füstöl is... Nem gondoltam, hogy a gázoláson túl még bármi is történhet egy vonaton, ami ekkora pánikot idéz elő, s ha a pánik időbeli kiterjedését vizsgáljuk, kijelenthetjük, hogy nem tehető egyenlőségjel a két pánik közé, azt mégis elismerhetjük, hogy a pánik kiterjedésének tekintetében ez a pánik vitte el a pálmát a kettő közül. A vonat gőzölhet is. Mint kiderült, kifolyott valahonnan a fagyálló, ami kék volt, s valamiért elkezdett füstölni, helyesebben gőzölni a fűtőberendezés. Lerövidített híradásban csak úgy adtam volna tovább az esetet, hogy kifolyott a piros csiga vére... A terjengő bűz hatására ismét bizonyítást nyert a szerkesztői minor kapcsán kimondott tételem, miszerint ha valamit közösen utálunk, annak van a legnagyobb közösségformáló ereje. Itt most a szagot kezdtük együtt utálni, így már nem csak annyit szóltak egymáshoz az emberek, hogy szabad-e ez a hely, mivel ez az egy szerencsétlen szerelvény közlekedett ekkor, hanem megjelent egy új kommunikációs eszköz is, a szemkontaktus. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az átlósan velem szemben ülő rám nézett, s mielőtt még megszólalt volna, az ablakhoz nyúltam, majd kimondta, hogy nyissuk ki az ablakot, s mire az egész utasítás elhagyta volna a száját, a velem pontosan szemben ülőre néztem, aki szintén felemelte az ablaknyitóhoz a kezét, s egy újabb tekintetcsere segítségével kinyitottuk az ablakot. Mindezt azelőtt, hogy beértünk volna az alagútba. Az alagúttól félt a legtöbb utas, nem tudták elképzelni, mi lesz majd velük, ha bekerülnek abba a légüres térbe...

Túléltük az alagutat, a kék folyadékot, vélhetően azért, mert a kalauzok gyöngye, akit ezúton szeretnék áthelyeztetni stewardnak, olyan leleménnyel nyugtatta az embereket, hogy öröm volt hallgatni. Sajnos pontosan nem tudom idézni, csak arra emlékszem, hogy azt mondta, hogy a ... is füstöl, mégse lesz tőle baja... Ez a mondat egy repülőn mégis szebben hangozna.

FelELTE Balázs...

A műsorszámban önünneplés található!

Miután rájöttem, hogy megint elloptak tőlem egy órát, visszajött az az érzés, amit kb. 3 éve is éreztem. Aztán arra is rájöttem, hogyha ma, vagyis vasárnap nem írom meg az ünnepi, tehát 3. blogszülinapi bejegyzést, akkor soha, mert holnap nem lesz rá időm, utána egy nappal pedig már nem aktuális. Nosztalgikus elő-konzervműsor következik, lassan én is kinevezek egy intendánst a blogban, ha már egyedül nem megy, akárcsak az m1.

Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valami rossz történik az emberrel, azt mindig jó követi, és az a rossz is csak azért következett be, mert túl jó dolgunk volt azelőtt. Nos ezért merem azt remélni, hogy ez az internetes napló majd beválik, mert éppen egy pofon után állok. Egy olyan nagyobb után. (2008.03.28.)

Ha tudta volna a szerző, hogy hány, a fent említettnél nagyobb pofon vár még rá, eszébe nem jutott volna attól a kis suhintástól szenvedni. A szerző ma már tudja, nincsenek jó és rossz történések, ha a történelem szemüvegével nézzük az eseményeket, csak események vannak, amelyek így vagy úgy befolyásolták a dolgok menetét. Mivel nem tudjuk, hogy hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem így alakultak volna, nem tudhatjuk, hogy most jó vagy éppen rossz dolgunk van-e.

Egész egyszerűen az történt, hogy elvették tőlem azt, amire olyan nagyon büszke voltam. Büszke voltam rá, mert annyi embernek nincs olyan: volt egy álmom. (...) Az volt az álmom, hogy a gimnázium után olyan egyetemre megyek, ahol végre azt tanulhatom, amit igazán szeretek. Valami olyat, amit úgy hívnak, művészet, keverve valami olyannal, ami érdekel, de kicsit félve kezdenék bele, azt meg úgy hívják, hogy média.(...) (2008.03.28.)

A szerzőnek ekkor még fogalma sem volt arról, hogy amit álmaként definiál, azt szóról szóra eléri, még annál is jobban, mint ahogy azt várta. Tudniillik média design szakra szeretett volna menni, később televíziós műsorkészítő szakra, majd az ELTE kommunikáció szakjára vágyott, végül szabad bölcsésznek vették fel, ahol a szakiránya kommunikáció lett. A legszebb az egészben az, hogy szerzőnk az elmúlt 3 évben a felsorolt szakok mindegyikét tanulta, hiszen tanult egy kis művészettörténetet, esztétikát, tipográfiát, elvégzett egy tévés akadémiát, rengeteg kommunikációval és médiával kapcsolatos órája volt, s ami a legszebb az egészben, hogy napra pontosan 3 évvel e sorok jegyzése után, vagyis 2011.03.28-án 11.30-tól 13.00-ig Művészet és média című óráján fog buzgón jegyzetelni.

In a nutshell, ahogy akkor mondtam volna, amikor még angolul is tudtam, el lettem utasítva (...), és ha ez nem lett volna elég, még csalódnom is kellett 1-2 emberben.

Igen, angolul majd megint meg kell tanulnia a szerzőnek, meg németül is, úgyis kell még egy nyelvvizsga az MA-diplomájához. Igen, most ez a nagy rejtély, hogy BCE vagy ELTE, szerzőnk legnagyobb problémája az, hogy bár szívesebben folytatná a BCE-n tanulmányait, a BCE-ből nem lehet olyan jó anagrammákat készíteni, mint az ELTE-ből: TELE, ETEL stb. Most érkezett azonban a hír, hogy a kettő szóból együtt, tehát a BA és MA képzés segítségével a következő anagramma hozható ki: TE CELEB.

De most valami új kezdődik, hiszen még blogot is nyitottam, érzem, Most múlik pontosan. Remélem, panaszáradatom nem lesz rossz hatással naplóm jövőjére, hiszen, ha minden jó, ha jó a vége, akkor legyen má' jó akkor is, ha rossz az eleje, és akkor még a végére is sikerült benyomorítanom egy közhelyet. (2008.03.28.)

Szerzőnk akkor még más fogalmakkal rendelkezett arról, ki az a GYP, volt informatikatanárának tartotta, nem intézetvezetőjének, s azt sem sejtette, hogy az idézett sorokról 3 évvel később is az jut majd eszébe, ami egy éve II. GYP-nek egyik dolgozata végéről, hogy „ezt hívják úgy, hogy közhely.” Az egyetlen eredetiségre utaló mozzanat, hogy a Most múlik pontosan című számmal azonosulni tudott már akkor is, s annak fényében, hogy akkor mit jelentett neki ez a dalszöveg, mondhatjuk, az élet mégsem olyan kemény.

UI.: Aki nem értené a címet: intertextualitás! (2008.03.28)

Aki pedig még nem értené, hogy mi is az, ami igazán érdekli szerzőnket: autoreferencialitás!

Aki pedig azt nem értené, mire válaszol az intendáns, akkor katt!