Rend a lelke

Ma reggel, ahhoz képest, hogy igazából semmi dolgom nem volt, felkeltem fél nyolckor, mert elhatároztam, hogy rendet csinálok a szobámban, mert nem elég, hogy kupleráj volt már a szétdobált jegyzetek miatt, minősíthetetlen kosz is volt. Most a vizsgák után, mindenféle tudásmorzsával a fejemben, mondhatnám azt, hogy a Társas jelenségek pszichológiája c. órán tanultak miatt változtattam meg a környezetem, de ezen már nekem is röhögnöm kéne. Egyébként annál jobban semmit nem utálok, hogyha valamilyen tárgyra tanulok, akkor a világban csak olyan dolgok jönnek szembe velem, amik a tárggyal kapcsolatosak. Ez egy filmes tárgynál még csak elviselhető, ha egy riportműsorban Sándor Pált látom nyilatkozni, és még mielőtt megszólalna, mondom magamban, hogy Ragályi Elemérrel dolgozott együtt, de az már nem vicces, hogy az utcán állva azt gondolom magamban, hogy ezek Hideg napok, vagy hogy a Zsófiék órájára nézve Megáll az idő. A legrosszabb mégis az, amikor lexikológiára tanul az ember (több szempontból is), de akkor nem filmek hatására jutnak eszembe kellemetlen dolgok, hanem szavakkal kapcsolatban. Így az ember az őrület határára tud kerülni.

Szobámban és fejemben rend (egyelőre, remélem a szobámban lesz előbb kupi, azon könnyebben tudok segíteni), a földrengésből pedig semmit nem éreztem, ami eléggé idegesít, mert legutóbb óvodáskoromban volt földrengés itt a környéken emlékeim szerint, akkor sem éreztem, mert az óvodai játszótéren voltunk, talán hintáztam. Most azért nem éreztem, mert a székemen hintáztam.

5-ről a 6-ra?

Azt hittem, ez lesz a legkönnyebb félévem, mert ugye utolsó év, már mindent kiismertem az egyetemen, semmi nem lephet meg, de mégsem az utolsó félévről van szó, amikor már olyan közel a vég, olyan nyomasztó a szakdolgozat, meg az államvizsga. Hát, majdnem így is lett, mert azért megszenvedtem ezt a vizsgaidőszakot.

Szeptemberben még azt sem tudtam, főleg az elején, hova megyek majd szakmai gyakorlatra, főleg úgy, hogy már azt is bele kell számolni, hogy feljárós leszek, aztán egy csoda folytán mégis lett helyem, igaz, az egyetemen, és azt is belátom, hogy túl nagy eredménnyel nem végződött, de most az volt az elsődleges szempont, hogy meglegyen. Nyáron úgyis szeretnék elmenni egy komolyabb helyre, mert arra nem vagyok hajlandó, hogy ez a nyaram is semmittevéssel teljen, na meg ugye nyáron nekem már, ha minden igaz, lesz egy diplomám.

Ebben a félévben puszta mazochizmusból elvégeztem az ELTE PPK pszichológiai és pedagógiai modulját, aminek persze főleg a pszichológiai részét élveztem, de a pedagógiai sem volt haszontalan. Más emberszabásúak azt több féléven át végzik, lassanként veszik be, mint a kevés édességet, na én egyszerre nyeltem le, mint az orvosságot. Most iszom rá a vizet. A hat tárgyból négy 5-ös lett, egy 4-es, egy meg kiválóan megfelelt.

A szerkesztői minor, na az meg a szívem csücske. Érdekes módon számomra ott alakult ki olyan hangulat, amiért szeretek erre az egyetemre járni, ahol szeretek összenevetni emberekkel, ahol van összetartás (nem abban a túlzó értelemben), meg ahol jó a hangulat. Néha azért jó, mert jó az, amit tanulunk, néha meg azért, mert kínunkban már csak nevetni tudunk azon, hogy mennyire nem jó az, amit tanulunk. Az utolsó félév következik ebből is.

De mi lesz jövőre? Mi lett ezzel a három évvel? Mondjuk az már mindegy is, de mi lesz a következő kettővel? Éppen azért, amiért szerkesztői minoron érzem jól magam igazán, nem pedig a főszakomon, amit ugyan néha önmagam nyugtatása miatt szívesen hívok kommunikáció szaknak, talán az is, de ez akkor is szabad bölcsészet. Én meg a szabad bölcsészet színhelyétől szeretnék jövőre szabadulni. Ezért mennék a Corvinusra, bár azért az ELTE-t is megjelölöm valószínűleg. Van még 2 hetem, hogy eldöntsem. Ja, és idén valószínűleg nem felvételizem az SZFE-re, valahogy nincs félévenként 360 000 Ft-om rá... Meg talán kicsit ki is ábrándultam belőle. Talán.

Ha pedig az utolsó eredményem is ötös lesz (lekopogom, annak kell lennie), akkor a felvett 37 kredit miatt 6 lesz az átlagom, a hagyományos meg 4,84.

Láttam Barbarát, kezd meghasonulni...

Ez lenne a hatodik rész.

2011. január 10. Délután van, egy hosszú nap után hazafelé indultam Pestről. Elfoglaltam a helyemet a vonaton, szeretek a lenti részre ülni, ott több az esemény, most is odaültem, érdekes, ha Pestre megyek, inkább az első osztálynak nevezett részen szeretek utazni - rituálék, így strukturáljuk életünket. Fáradt voltam, főleg agyilag, aznap két írásbeli vizsgám volt, csak néztem ki a fejemből. Az, hogy odataláltam a megfelelő vonathoz, maga a csoda, csak a megszokásnak köszönhető. Nem könnyű odatalálni a vonathoz, nem csak nekem, másnak sem, főleg épségben...

- Most mit csináljak, hívjak mentőt? - szólt, mit szólt, üvöltött egy nő, egy eleinte ismeretlennek tűnő nő, aki félmásodperc múlva a helyére került a fejemben, elfoglalta az őt megillető helyet, én pedig boldog voltam, mint mindig, amikor őt látom. Mire feleszméltem, hogy igen, ő az, már el is suhant, leültette a férjét, majd tovább robogott.
- Bo-csá-nat, nem tud-tam (...) el-es-tem, még jó, ho-ogy... - mondta a férj, aki láthatóan nagyon zaklatott volt. Nekem mondta, így még nem szólt hozzám. Szemében ott volt egyszerre a tudás és a tudatlanság. Tudás, mert tudta, hogy mi történt vele, hogy hol van, de tudatlanság, mert nem tudta magát kifejezni, nem tudta magát kiszabadítani abból a burokból, ami az évek során ráfeszült. Ült, támasztotta botját, szeme a szégyent és a kétségbeesést is mutatta, kellemetlen volt belenézni.
- 4 éve lejárt a garancia a Siemens-nél, nem tudnak vele mit csinálni, az egyiken a fűtés nem működik, a másikon a lépcső, az ember meg dögöljön meg! - ordította Barbara, aki látszólag semmit nem változott, látszólag.

Leült, felakasztotta kabátját, közben hangosan fortyogott. Fantasztikus tehetsége van ahhoz, hogy mindenki ráfigyeljen. Mintha egyszer azt mondta volna, újságíró volt, mielőtt nyugdíjba ment. Óriási színésznő lehetett volna...

- Megszédültél, vagy mi történt? Vedd már le a kabátod, nem lehet veled sehova menni, elegem van!
- Na, Ancika, nincs melegem, jó ez így, ne kiabálj, kérlek!
- Nem kiabálok, tőlem akár meztelenül is lehetsz, engem nem érdekel, megmondta már a lányod, hogy nem szabadna téged az utcára vinni, nem vagy már beszámítható, 86 éves vagy! Háromszor mondtad nekem, hogy meg fogsz ölni, én nem felejtem ám el!
- Micsoda, én nem mondtam ilyet neked soha!
- Ne hazudj!
- Jó, ha mondtam is, nem kell rá figyelni... Szervusz, Ancika, szervusz - s megsimogatta Barbara térdét, ahogy mindig is szokta.
- Hagyjál már! - reagált Barbara szeretetteljesen.
- Elestem, nem is tudom, hogyan történhetett, egy óvatlan pillanat, egy pillanat volt az egész...
- ...és már kiabáltál is, hogy segítség! Kinek kiabáltál? Nekem, én hogyan segítettelek volna fel? Persze, mert 2 kilométert kell sétálni a vágány mellett, mire az ember felszállhat a vonatra! Milyen kocsirendezés ez? A Kádár-korszakban ezért akasztás járt volna, akkor még volt rend!
- Hagyd már ezt abba, kérlek! Mindenki minket néz!
- Ne csitítgass! Megsérültél?
- Azt hiszem nem... Vagyis de, vérzik a kezem!
- Jó, és most mit csináljak vele, fertőtlenítsem le? Nem hordok magamnál fertőtlenítőszert, de úgy látszik kéne, mert akkora züllés van, hol van a katolikus egyház, hol van? Hagyják, hogy az utcán feküdjenek az emberek...
- Igen, az veszélyes, igazad van, Ancika... Lenyalom a kezem, jó?
- Maradj már csöndben, nem érdekel, mit csinálsz, hülyeségeket beszélsz! Hiába szóltam az egyháznál, hogy figyeljenek ránk oda, mert nem tudjuk ellátni magunkat, ránk se nyitják az ajtót, ott dögölhetünk meg, ahol vagyunk! Hol van ilyenkor az Orsós Orbán?
- Igen, Ancika?
- Igen, ez sem jobb, mint az előzőek voltak, hiába írom nekik az ötleteimet, szarul valósítják meg, azt is én javasoltam, hogy a nők nyugdíjba mehessenek 40 év után, azt sem jól csinálták... Egyik se jobb! De annyi erőm még van, hogy odabasszak nekik!

Mint kiderült a többi utas párbeszéde alapján, a férfi elesett, nem tudni, pontosan hogyan. Elcsúszhatott talán. Kettejük párbeszéde alapján azt gondolhatná az ember, hogy Barbara segíteni akart a férjének. Nem. Egyesek szerint azt mondta férjének, maradj ott, dögölj meg, ahol vagy!

Ők végül a mellettem lévő ülésekre ültek, velem szemben egy fiatal lány ült, aki beszélgetni kezdett Barbaráékkal. A lány rekreációra járt az  ELTE-n, úszni is tanulnak. Ennek az öreg megörült, ő régen híres úszómester volt, vidáman kérdezgette a lányt arról, melyik a kedvenc úszásneme. Körülbelül 5 percenként, egészen addig, amíg Barbara rá nem szólt. Barbara a lánynak el akarta adni pesti lakásukat, de klotildligeti villájuktól is jobb volna megszabadulni, ahogy kivettem szavaiból. Pontosan tudom, melyik az a villa. Tudom, hány gyermekük van előző házasságaikból, hogy gyerekeik, unokáik mikor voltak külföldön, mikor jöttek onnan haza, s mennyire hülyének tartja azokat, akik hazajönnek. A kalauz már jól ismeri őket, 18 óve, amióta ő a MÁV-nál dolgozik, állandó szereplői a Budapest és Esztergom között közlekedő vonat eseményeinek. Szereplői? Inkább alakítói, főleg Barbara, aki ha tehetné, odaadná a villa üres szobáját a kalauznak, hiszen ő az ő mentőangyaluk, mert lesegíti őket a vonatról.

Ha ő lenne a szociális miniszter, nem lenne senki az utcán, sátrakban laknának a hajléktalanok. Miniszter. Inkább miniszterelnök. Diktatúra? Na, akkor lenne csak igazán...

 

Hova tovább, Barbara?

Most csak narancssárga

Nem, nem azért narancssárga, csak úgy.
Pedig annyi narancssárgát látni, például ma a vonaton. Már a Nyugatiban feltűnt nekem két, egymáshoz nagyon hasonló nő, akik hangosan, kacagva keresték a vágányt, ahonnan a vonat indul majd. Mindketten úgy néztek ki, mintha Erős Antónia klónjai lettek volna, az egyiknek még volt is piros a hajában, mondjuk ő pont háttal ült nekem, csak akkor láttam, amikor Esztergom felé már meg is néztem magamnak, mert sokszor hallottam a szájából, még ha háttal is ült nekem, hogy szerkesztő. Tényleg hangosak voltak, úgy beszélgettek, mintha azt akarték volna, hogy mindenki hallja, hogy miről beszélnek, valami díjról, amit az egyik kapott, a másik meg nem győzi dicsérni. Később kinyomoztam, hogy kiről van szó.

Ő az.
És erről beszéltek. Én meg hallgatózom újabban.

A többit majd akkor írom le, amikor elolvastam az új médiatörvényt, most, hogy végre van rá időm, mert végre vége az ötödik vizsgaidőszakomnak. Elég jól sikerült, bár még 1-2 eredmény folyamatban van, nem kéne elkiabálni. Nem tudom, milyen gyakran írok majd, szeretnék, de ma rájöttem, hogy lusta vagyok kicsit. A második félévi fogadalmam az, hogy blogolok megint, majd meglátjuk, mennyire leszek kitartó, következetes. Ja, és január 10-én ismét láttam valakit, aki általában él és virul, igen, Barbarát, sajnos nincs jól... Hamarosan jön a legújabb rész, ezt meg promónak hívják.

...neki kellene futni!

Igen, kicsit megint megfeledkeztem arról, hogy van egy blogom is, nem tudom, miért. Most, hogy rájöttem, hogy 4-én voltam képes utoljára írni, kicsit el kellett gondolkoznom, hogy mégis mi a fészkes fenét csináltam az elmúlt majdnem 3 hétben, de aztán rájöttem, hogy ezen már tök fölösleges gondolkozni, mert megint csak az lenne a válasz, hogy éltem, és miközben éltem nem volt velem olyan eszköz, amivel rögzíteni tudtam/akartam volna, hogy mi történt. Most már van, és minden eddiginél szebb. Én nem is kerestem igazából, rám talált, ezzel sokkal módosabban tudok majd beadandókat, szakdolgozatot, meg esetleg blogot is írni, bár kicsit tartok ettől a sok dologtól, mert kicsit olyan, mintha nem lenne mostanában ihletem, de lehet, hogy csak kicsit jobban oda kéne figyelnem, és akkor lenne.

Jut eszembe, történt velem azért érdekes, de én inkább felháborítónak nevezném. Az egyik tanárom, aki egy gyakorlatot tart nekem/nekünk, minden héten kér egy házi feladatot, fel kell tölteni az elearning-re, aztán pár nap múlva mail-ben kapja meg az ember az értékelését. Tegnapelőtt, amikor egyébként pont arra az órára nem mentem fel, mert nem volt erőm, mivel két napig kb. 4 órát aludtam éjszakánként, nappal meg turnéztam egész nap, szóval pont arra az egyre nem mentem fel, erre a feltöltősre, amikor reggel arra lettem figyelmes (még a másik gépem képernyőjén a gmail-ben), hogy levelet kaptam attól a tanártól. Megnyitottam, még egyszer meg kellett nyitni, mert word-fájl volt, és azt láttam, na szóval a következőt: "Kedves Balázs, ennek újra neki kellene futni! Elég figyelmetlennek tűnik a feladatmegoldás…" 

Na most ezzel annyi a problémám, hogy én ehhez nem vagyok hozzászokva, és nem is leszek. Én ha megcsinálok valamit, akkor az olyan, amilyennek lennie kell, legfeljebb akkor nem, ha félreértem a feladatot, de az azért ritkán van. Szóval ha valamit szarul tudnék csak megcsinálni, akkor vagy nem csinálnám meg, vagy (és inkább ez igaz rám) addig próbálkozom, míg nem sikerül. És ami a legjobban fáj: fussak neki még egyszer, igen? Hát ezen voltam a legjobban kiakadva, ezt én szoktam másoknak mondani...

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy félreismert, és valóban tudok én is hibázni, akkor gyorsan elmondom a történet csattanóját: természetesen végül tőlem kértek bocsánatot, mert mint kiderült, azért látta rossznak a feladatmegoldásomat, mert én pdf-ben küldtem át, ő átmásolta Word-be, eltűnt pár formázás, és már írta is a levelet, én meg kaptam az idegbajt.

Na, most ennyi jutott az eszembe, legközelebb majd elmesélem, hogy hogyan szidja két polgári hölgy a vonaton Tétényi Évát, véletlenül jegyzeteltem. 

Pedig igaz

Másoknak alig jelent valamit egy önkormányzati választás. Jó esetben egyébként talán nem is kéne, hogy bármit is jelentsen. Én már tegnap reggel tudtam, mikor felébredtem, meg persze korábban is, hogy nekem most sokat fog jelenteni, pedig eddig én sem foglalkoztam vele túlzottan: tudtam, hogy vagy nagyon fog fájni, szinte fizikailag a felismerés, hogy kisebbségként kell élni tovább, vagy pedig annyira jó lesz, hogy sokáig el sem hiszem majd, fel sem merem fogni, és tényleg minden másképpen lesz. Nagy szavak ezek, de igazak, felemelő volt olvasni az eredményeket, először 3,7 %-os feldolgozottságnál, 14, 33, 59, 66, 88, 96,3... És tényleg Tétényi Éva nyert.

Mások fel sem foghatják, miért gondolom, hogy ez megér egy bejegyzést, pedig meg ér, sőt, sokkal többet ér.

Nagy levegő...

Nem unatkozom

Reggel megyek el itthonról és este jövök haza. Igazából eléggé fárasztó, de én mégis jobban szeretem ezt a tempót, mint azt, amit a nyáron műveltem. Utólag már akár az is kimondom, hogy nyári álmot aludtam szerintem, de vége. Hétfőtől csütörtökig suli, nekilátok a szakdolgozatnak, elkezdődött a szakmai gyakorlat, ha kicsit megrugdosom magam, még ezen felül is lesz valami, és imádom, hogy csak úgy peregnek a hetek, hogy már október van, meg hogy megint tágul egy kicsit a látóköröm azzal, hogy egy kicsi pedagógiát és pszichológiát is tanulok, és hogy végre kezdem azt érezni, így a BA 2/3-án túl, hogy talán ennek az iskolának az életében is részt fogok venni végre már, mint az előzőében.

Imádom, hogy a szakmai gyakorlaton tulajdonképpen grafikusi munkát kaptam, hogy az egyik vezetője a gyakorlatnak az a filmrendező, akinek a filmjéről írtam egy elég jónak mondott szemináriumi dolgozatot, akinek a filmjéről beszéltem a legutóbbi felvételin, és akivel éppen azért volt furcsa találkozni, mert olyan volt, mintha ez a találkozás is a filmje igazát támasztaná alá, vagyis milyen érdekes, hogy itt élünk egymás mellett, esetleg már többször kereszteztük egymás útját, de valahogy nem tűnünk fel egymásnak, csak úgy vagyunk, egymástól teljesen függetlenül.

Most a háromnapos hétvégém leginkább a tanulásról szól majd, de azt sem szabad elfelejteni, hogy vasárnap választunk, remélem végre kikászálódunk a mocsárból...

Egy elképzelt városi tévéről

Gondolatébresztő volt az, amit Tétényi Éva szórólapján olvastam.

Közszolgálati városi tv és újság megteremtésén fáradozom.

Meg akarják majd főzni a nézőt?

Nem, ez így nem igaz, nem ennek hatására ébredt bennem a gondolat, már régóta motoszkált bennem. Mi a feladata egy városi televíziónak? Van egyáltalán a mai világban létjogosultsága? Mi az, hogy egy városi televízió nem közszolgálati?

Egyszerűnek tűnő kérdések ezek, hiszen nagyon egyszerűen felelhetünk ezekre, eszünkbe jut az ETV, s nyomban azt mondhatjuk, hogy az a feladata egy városi televíziónak, hogy olyan legyen, mint az ETV, mert abban van minden, aminek a tévében lennie kell, hírek, beszélgetések, szórakozás, még az utca emberét is megkérdezik, és még Bambi is kapható... Tényleg olyannak kell lennie egy városi tévének, mint egy országosnak? Olyan viszonyban kell lennie egy városi tévének az országos tévékkel, mint a társasjátékokban lévő játékpénzeknek a valódiakkal? A kérdések feltevése talán elegendő, nem kell őket megválaszolni.

A médiának három alapvető funkciója van: informálás, ismeretterjesztés (nevelés), szórakoztatás. Attól függően változik ezek aránya egy-egy médiatermék esetében, hogy ki a célközönség. A kereskedelmiek nyilván szórakoztatni próbálnak, amennyire csak tudnak, hiszen attól lesz sok nézőjük (maradjunk a tévéknél). Persze muszáj nekik informálni is, ezt is megteszik: szórakoztatva. Előfordul, hogy még az ismeretterjesztésre is rá vannak kényszerítve, hát eleget tesznek ennek a feladatnak is, persze tudjuk hogyan. Szeretjük ezeket a csatornákat szidni ezért, csak elfelejtjük azt, hogy mi azért egy forintot nem vagyunk kötelesek fizetni, mert megtehetjük, hogy egyáltalán nem fizetünk elő semmilyen csatornára, s ingyen kapjuk az m1-et, az RTL-t, meg a Tv2-t (az utolsó kettőt még így sem kell nézni), dekóderesek előnyben, ők akár hetet is kaphatnak ingyen. Egyetlen esetben fizetünk ezekért a csatornákért: ha nézzük őket. Így már fizetünk értük, s innentől nincs igazán jogunk ahhoz, hogy szidjuk őket. Egészen más a helyzet a közszolgálati tévéknél: azokat szidhatjuk, adófizetők előnyben! Szidhatjuk, ha nem informál eléggé, ha az ismeretterjesztés már eszünkbe sem jut, ha az örökös ismétléseket látjuk csak, és ha azt hiszi, hogy a szórakoztatást így műveli. Szidhatjuk, csak felmerülhet a kérdés, hogy ugyan minek. Mondhatjuk, hogy mi nagyon kicsik vagyunk ahhoz, hogy ebbe beleszóljunk, meg aztán ha nem tetszik a műsor, a közszolgálatit sem kötelező nézni (még).

És milyen funkciói vannak egy városi tévének? Mit csinál az ETV? Informál, hiszen van híradója, van riportmagazinja, politikai háttérmagazinja is van, egy szavunk sem lehet. És ezt kéne aláhúzni: egy szavunk sem lehet. Ismeretterjesztés is előfordul, hiszen egy-két műsorára mondhatjuk, hogy ismeretterjesztő, ha nagyon akarjuk, de inkább a nevelő funkció érezhető, az pedig egy demokráciában ebben a formában veszélyes. Szórakoztatva nem vagyunk? Dehogynem! Az egy másik kérdés, hogy ki min szórakozik, van aki az utca emberén szórakozik, hogy nocsak, hülye kérdésre hülye a válasz, van, aki pedig azon neveti magát könnyesre, hogy a riporternek fogalma sincs arról, hogy mások mit értenek függetlenségen. Kérdem én: ilyen formában kinek van szüksége arra, hogy ez így tovább működjön? A választ persze tudom, annak nagyon nagy szüksége van erre, aki így kampányol, csak az a gond, hogy ez a tévé, ez közös. Hogy ne menjünk messzire, ez a tévé úgy közös, ahogy a tévé-készülék a nappaliban: egyszer híradó megy rajta, egyszer Szomszédok, attól függ, ki akarja éppen nézni a családból, de tovább is mehetnék, egyszer HírTV megy rajta, egyszer meg ATV. Mert közös. Elnyomva érezném magam, ha valamiért nem nézhetném valamelyiket. Ha valaki felülről megmondaná nekem, hogy te most csak ezt nézheted. Remélem érthető, mire gondolok.

Egy városi tévébe nem kellenek celebek, sem olyanok, akiket már kitermeltek, de újakat termelni végképp nem kell. Egy városi tévének függetlennek kell lennie a városvezetéstől, nem az éppen aktuális polgármester szócsövének kell lennie, mert elképzelhető, hogy a polgár nem arra voksolt, aki a polgármester, azt viszont nagyobb biztonsággal állíthatjuk, hogy valamelyik politikai erőre szavazott, valamelyik választókerületben él, tehát minden bizonnyal van olyan, akire kíváncsi. Akinek a munkájára kíváncsi, viszont nem ülhet ott mindig a testületi üléseken, nem lehet mindig ott egyik városi politikussal sem, hogy mindig figyelje, de arra kíváncsi lehet, hogy mi történik a városában, mi történik a városával. S lehet, hogy meglesz a kedves néző anélkül, hogy valamelyik, a jó oldalról származó honatyánk vacsorát főzzön neki, vagy beavassa életének kezdeti stádiumaiba, avagy választ adjon arra a fel nem tett, de érezhető kérdésre, hogy mi minden lehettél volna azelőtt, mielőtt senkivé lettél?

Nem akarom jobban elragadtatni magam, inkább megpróbálok így a bejegyzés végén röviden válaszolni a feltett három kérdésre.

1. Mi a feladata egy városi televíziónak? 
Mivel a városi televíziót a városban élők politikai hovatartozástól függetlenül tartják el, ezért úgy kell tájékoztatnia egy városi tévének, hogy a néző úgy érezze, az ő (akár ellenzéki) nézőpontja is képviselve van akár a kérdések, de a válaszok szintjén is, tehát a kérdéseket felteszik jobb- és baloldalon is, a kapott válaszokat pedig úgy szerkesztik műsorba, hogy ha egyszerűsítésre is kerülne sor, akkor sem válnának a hangharapás technikájának áldozatává, tehát ugyan nem az kerülne adásba, hogy (6-2):4=1, hanem az, hogy 4:4=1, de legalább 1 egyenlő maradna 1-gyel.
Röviden: Pártatlan, alapos tájékoztatás. Esetleg ismeretterjesztés, szórakoztatás.

2. Van egyáltalán a mai világban létjogosultsága? 
 Ha az anyagiak lehetővé teszik, miért ne elégíthetné ki egy televízió a városi lakosság azon igényét, hogy a csak a városban élőket érintő eseményekről is értesülhessenek, amelyek az országos televíziók híradóinak nem tartoznak a fontos és/vagy érdekes kategóriáiba. Ha az anyagiak azt is lehetővé teszik, hogy a tájékoztatás mellett még ismeretterjesztés is beleférjen a városi tévé profiljába, ám legyen, de mivel tudjuk, hogy a városi tévé hivatalosan nem közszolgálati, ne essünk bele abba a csapdába, hogy nem gondolunk bele, hogy kinek készül a műsor, és az, hogy akinek készül, mire kíváncsi, ha úgy tetszik, milyen kérdést tesz fel magában tudat alatt, amikor a városi tévére kapcsol. Felteszi például azt a kérdést, hogy mely növénnyel rokon a kétlevelű sarkvirág? Nem biztos, de nehogy bárki azt gondolja, hogy mindenbe beleakarok kötni a mostani ETV-vel kapcsolatban, mert szerintem erre a kérdésre éppen megfelelő terjedelemben válaszoltak.
Röviden: Van, kell lennie, kijelölve határokat, mindvégig szem előtt tartva azt, hogy ki(k)nek készül a műsor.

3. Mi az, hogy egy városi televízió nem közszolgálati?
Tudjuk, látjuk. Ha nem kérdezik meg, hogy mire kíváncsi az ember, hanem minden eszközzel azon dolgoznak a tévé munkatársai, hogy arra legyen kíváncsi a néző, amiről lehet úgy beszélni, hogy a városvezetés hibátlannak tűnjön, a város pedig egy olyan szigetnek, ahol mindig jó idő van, ahol mindenre van pénz, s ahol csak olyan emberek élnek, akik a fenti állításokkal teljesen egyet is értenek.
Röviden: Ne arról beszéljünk, hogy jogilag mit értünk közszolgálatiság alatt, hanem hogy egyáltalán mit jelent maga a szó.

Helyzetjelentés

Legszívesebben minden nap írtam volna valamit, mert ugye lett volna mit, de tegnapelőtt is és tegnap is este értem haza, éppen arra volt időm, hogy elalváshoz készülődjek, vagyis éppen arra, hogy megpróbáljak egy kicsit lelassulni. Ma korábban értem haza, már csak holnap lesznek óráim, aztán itt lesz az első hétvége, amit annak ellenére, hogy nagyon vártam már, hogy elkezdődjön ez a félév, azért egy kicsit már várok, mert jó lenne kialudni magam. Nem mintha nem aludnék eleget, csak az utóbbi időben még többet aludtam, kicsit most hiányzik is az alvás, de azt sem bánnám, ha átszoknék a kevesebb alvásra, mert az alvást úgyis feleslegesnek tartom.

Egyébként elég jó órákat vettem fel, ezúttal pedagógiai és pszichológiai óráim is vannak, de inkább csak bevezető órák, főleg azért vettem fel, mert azért érdekelnek is, de azért is, mert mivel eddig minden félévben 30 kredit felett teljesítettem, ezért nem ártott erre a félévre egy-két plusz tárgy, mivel a kommunikáció szakirány nagy részét már elvégeztem, így 180 helyett 200 kreditet veszek majd fel a BA-képzés során. Vannak ugye szerkesztői minoros óráim is, meg egy-két filmes is azért, például egy dokumentumfilmes, ami holnap lesz először, meg egy A film hangkultúrája című, ami annyira jó az első óra alapján, hogy azt le se lehet írni: úgy kell elképzelni, hogy ülök a teremben és vigyorgok, mint a vadalma. Egy végzett színész tartja, van kommunikációs diplomája is, meg Angliában is végzett iskolát, és az egyik legnagyobb szinkronstúdió alapítója, tucatnyi tv-csatornához van/volt köze, és az egyik legjobb tulajdonsága, hogy egyszer szerepelt a Szomszédokban.

Egyébként ma elég ideges voltam, vagyis lehettem volna, de végül  nem hagytam magam, mivel a 7.04-es vonat ma kb. 9.45-re ért a Nyugatiba. Még jó, hogy csak előadásom lett volna 9-től és nem gyakorlatom.

Az igazságról

Mióta egyáltalán felmerül bennem, hogy az igazságot keresni kell, azon gondolkodom, hogy azt vajon hogyan lehet. Nem keresni, mert keresni azt lehet, lehet egy elveszett kulcscsomót is, az nem nagy művészet. Megtalálni, na az már valami. Kereshetem magamban, s maradjunk az elveszett kulcscsomónál, belegondolhatok, hogy hova tehettem, merre jártam vele, egyáltalán találkoztam-e vele mostanában. Aztán egyszer csak megtalálom. Az igazságot is kereshetem magamban, csak ez egy kicsit bonyolultabb. Mert ugye anélkül, hogy az ember skizofrén lenne, azért minimum kétféle igazság lakik benne, akiben több, hát, annak nem lehet könnyű, egyszerűsítsük most le a kérdést, feltételezzük, hogy csak kettőről van szó.

Ha az ember a kulcscsomóját keresi, hagyatkozhat a szemére, tapogatózhat a kezével, ha nagyobb rendetlenségben keresi, rugdoshatja a szemetet a földön. Mivel keresi az ember az igazságot? A szívével? Nem túl jó ötlet, az igazság annál sokkal komolyabb dolog, minthogy szeressük vagy ne szeressük. Ha azt mondanám, hogy az eszünkkel kell keresni az igazságot, akkor elmondhatom magamról, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. És azt ki mondhatja meg, hogy akkor, amikor azt hisszük, hogy eszünket használjuk, nem a szívünket használjuk véletlenül?

Még a végén azt kell mondani, hogy tényleg úgy kell keresni az igazságot, mint a kulcscsomónkat: szemmel, kézzel és lábbal. Mint amikor egy képet akasztunk a falra és nem tudjuk eldönteni, hogy egyenes-e. Ilyenkor kell valaki, aki tartja a képet a kezével, és kell valaki, aki a lábát használva hátrébb lép párat, s megnézi, egyenes-e. Nos, azt hiszem, ezt kell tennünk akkor, amikor az igazságot keressük, csak egyedül. És az sem mindegy, mihez képest egyenes az a kép...

Egy elképzelt brainstorming

Történik egy magyar városi televízió megbeszélésén 2010-ben. A színen egy sokszínű főszerkesztő és egy titokzatos ötletgazda...

- Figyelj, csináljuk azt, odaállítjuk a díszletbe, majd felteszem neki a kellemetlen kérdéseket, aztán majd jól sarokba szorítjuk!
- Ja, ez jó ötlet, mert ugye múltkor kint voltunk a téren, kellemes, kedélyes beszélgetés volt, kinn az emberek között a főtéren, ahol zajlik az élet, az az élet, amit ő teremtett nekünk, ez meg akkor olyan lesz, mint egy vallatás.
- Olyan lesz mint egy vallatás, mert folyamatosan azzal jövök majd, hogy hogy mondhatja azt, hogy független, mikor szerintem/szerintünk nem is az...
- Megkérdezed, hogy hogy mondhatja azt, hogy független, és ő bárhogy is érvel, mert arra azért készülj, hogy fog, te majd megint rákérdezel, újra és újra, hátha kifogy az érvekből.
- Érvekből? Nem értem, na mindegy, folytassuk. Hozok majd személyes élményt is, az olyan hiteles vagy mi. Majd jól elmondom, hogy nálam voltak MSZP-sek, pedig nálam olyan még sose járt, és azt mondták, hogy Tétényi Évának gyűjtik a kopogtatócédulákat...
- Jól van, nem véletlen, hogy te vagy itt a főszerkesztő, van neked eszed, tudod te mitől döglik a légy! Mosolyogj is hozzá, mert akkor úgy néz ki, mintha hihetetlen lenne ez az egész, abszurd!
- Abszurd?
- Mindegy, folytassuk. Ha valamit nem értesz, volt már olyan, akkor ne kezdj el dadogni, vagy ha véletlenül elkezdenél, mondd azt, hogy káosz, tudod, hogy kaotikusnak érzed az egész helyzetet, azért nem tudod, mit is kérdezz...
-...mit is kérdezz, pont. Megvan, leírtam.
- Jó is, hogy mondod! Az oké, hogy annak a végét megismétled, amit én mondok, persze, hiszen azzal egyet értesz. Az elő ne forduljon, hogy annak is megismétled a végét, amit ő mond...
- Tudom, mit csinálok, nem ma kezdtem!
- Jó, jó...
- Meg fogom például kérdezni, ez tetszeni fog, hogy miért van narancssárga sál a nyakában. Na?
- Mondom én, hogy a kisujjadban van a szakma! De vigyázz, lehet, hogy megint érvelni fog...
- ???
- Mondom másképp... Lehet, hogy azt fogja mondani, hogy semmi köze a politikához a kendőjének. Nehezen tudom elképzelni, mert miért ne lehetne köze hozzá, de készüljünk arra, hogy mondja!
- Jó, majd azt mondom, hogy csak érdekesség volt. Az érdekességek jók.

"Műsorunkat feljelenthetik az ORTT-nél..."

- Jól van, legyenek érdekességek, vagyis legyen ez, de tőle ne kérdezd meg, hogy hány kilences van egytől százig, mert azt már én is unom. Inkább kérdezz rá a szeretgomra meg a facebook-ra...
- A facebook-ot majd ki kell sípolni, de majd azt mondom, hogy egy népszerű közösségi oldal. Jó?
- Sípold, ha jól esik, de hol van már a tavalyi ORTT... Inkább arra figyelj, hogy a szeretgomról megint úgy beszélj, mint valami hadjáratról!
- Jó. Ha meg valami olyat mond, akkor majd azt mondom, hogy nem ez volt a kérdés.
- Rendben van. Arra viszont nagyon figyelj oda, légy résen, fog használni egy olyan kifejezést, ezt tanuld meg, hogy ne érjen váratlanul, hogy demokrácia.
- Nézd, nem ismerjük őt még annyira, nem tudjuk, hogyan kommunikál majd, de ha minden  kötél szakad, mondd azt, hogy te televíziós vagy, sok emberrel beszélsz, kerekedj felül! Bízunk benned, rajtad a város szeme!
- Odateszem magam megint, tudod, ahogy szoktam!

Évnyitó

Szeptember elseje van, de az iskola még jó messze van. Én már mennék, már kezdeném, már szeretném látni, hogy melyik óra lesz a kedvencem, szeretném már látni, hogy jó lesz-e megint feljárni, és azt is szeretném, hogy azért legyen pesti életem is, de máshogy mint eddig, mert abból elég volt. Kezdődjön el szépen az a tanév, megint felvételizni akarok, vagyis akar a fene, de kell, azért is kell, mert anélkül nem lehet mesterképzésre menni, és azért is mert nekem kell. Tudnom kell, hogy hol tartok.

Hasonlítanak

Ez és az

Most, amikor elkezdtem feltámasztani a másik blogomat is (de csak elkezdtem, mert technikai okok miatt sajnos még nem tudtam teljesen újragondolni), rá kellett jönnöm, hogy, szóval úgy néz ki, elég hasonlóra sikerült a régi agynyomtató-fejléc a mostani GbZ-view-éhoz, pedig nem volt a koncepció része, mivel az agynyomtatóra a mostani fellángolás előtt hónapokig rá sem hederítettem. Szinte csak annyi a különbség, hogy az egyik fénykép, a másik rajz, és most jövök rá, az egyik a valóságomról szól, a másik meg inkább fikció. Ha ennyire egyértelműen el lehetne mondani, mi a mai különbség az m1 és az m2 között...

Promó 2.

- Jajj, ne legyél már izé, 10 éve láttuk utoljára egymást élőben, csak van rád egy-két órám.
- Helyes, akkor kávézunk egyet?
- Naná, de egy valamit tisztázzunk!

Ha érdekel, mi lesz ebből...

Promó 1.

És most, mint egy jóféle Jóban Rosszban epizódban, jön egy vérmentes ám mégis vérengző nagy leszámolás, vagy egy Dallas-hoz hasonló mindent csak álmodtunk, hát persze, hogy semmi rossz nem történt, és játsszuk azt, hogy amit eddig a kedves olvasó olvashatott, az meg sem történt, az csak arra volt alkalmas, hogy mindenkit jól összekeverjünk. Hogy senki ne akarja továbbolvasni, hogy még a szerzőnek is el kelljen gondolkodnia, hogy akkor én most mit is akartam leírni, és különben is, jó az, ha van egy kis káosz egy írásban, akkor már lehet rá mondani, hogy fú, te, ez remekmű.

Csak egy gyors skicc, hogy legyen valami vizualitás is a dologban... (Sztoribordnak készült, vagyis egy képkockának)

Itt folytatódik... 

...pedig mentél tévé 1.

Igazából azon is gondolkodnom kell, hogy érdemes-e ezen gondolkodni, de ha már felmerült bennem, akkor már teljesen mindegy.

Kapcsolgattam a tv-t, először Havas Henrik műsorának, a Hőmérőnek az ismétlését láttam az atv-n, a téma az volt, hogy érdemes-e, lehet-e ma gyereket vállalni a fiataloknak Magyarországon. Ez még le is kötött, úgy láttam, hozzáértő szakértőket hívtak a műsorba, s bár ahogy láttam, egymással nem teljes mértékben egyetértő szakemberek szólaltak meg, mégsem veszekedtek, hanem valóban vitáztak, mi több, érveltek, ez manapság azért ritka. Ez a műsor egyébként csak ismétlés volt, már nem készül több belőle. Egy műsor volt, ahol az emberek elemzéseket láthattak és hallhattak, olyan témákkal kapcsolatban szerezhettek információkat, amelyekről elképzelhető, hogy maguktól nem tudnak sokat, még akkor sem, ha éppen ők is érintettek.

...és íme a nagy magyar valóság a Duna Tv-n

Miután az atv-n vége lett a műsornak, átkapcsoltam a Duna Tv-re, hátha van valami, amit érdemes nézni, erre azt látom, hogy a már agyonhirdetett Diplomatavadász c. vadonatúj magyar műremek látható a nemzet televíziójában. Aki esetleg nem lett volna ilyen szerencsés, mint én, s elképzelése sem lenne arról, mit takar ez a cím, annak segítek, ne abból induljon ki, hogy a nemzet televíziójáról beszélünk, hanem készüljön fel a legrosszabbra. Én nem szeretem ha valaki rögtön fanyalogni kezd akkor, ha azt hallja, hogy magyar sorozat vagy magyar film, főleg akkor, ha olyanokat is látni a populárisabbak közül, mint a Pánik c. film, ami nekem kellemes csalódás volt, de amikor ilyet látok, mint ez, elveszítem minden reményemet, s belegondolok abba, hogy minek ide ilyen színvonalas képzés filmes területen, ha ez minden, amire szellemileg futja. Én nem várom el a Duna Tv-től, hogy reggeltől estig magyarkodjon a szó pejoratív értelmében, de szerintem ennél értelmesebb dolgokra is költhetné azt a pénzt, minthogy ilyen Született feleségekre és Szex és New York-ra hajazó gagyit gyárt, ami bármennyire is fáj, mondanivalóját tekintve semmiben sem különbözik egyik kereskedelmi tévé napi sorozatától sem, legfeljebb a kivitelezése igényesebb, de ennyi, nem több.

Miért írom le ezt a két dolgot egymás után? Egyrészt azért, mert engem érdekel, másrészt pedig azért, hogy bebizonyítsam azt, amit ma már nem is nagyon kell bizonygatni, a bulvár beette magát a közszolgálati tévékbe is, azt is mondhatnánk, hogy a kereskedelmi megfertőzte a közszolgálati tévét. Tudom, ez nem újdonság, de azért nem szeretek szó nélkül elmenni emellett, főleg azért, mert látom azt, szerintem mindenki látja, hogy az MTV nem csinál mást, csak önmagát ismétli, mert semmire nincs pénze, a Duna Tv meg szinglisorozatot csinál, nyilván ezzel pótolva azt az űrt, amit az MTV megszűnt műsorai hagytak, vagy hagyhattak volna maguk után, ha azok nagyrészéről nem lehetne ugyanezt elmondani.

Ennyi, már hiányzott egy kis tévés okoskodás.

(Tudom, hogy az atv kereskedelmi tévé, és még véletlenül sem érzem úgy, hogy az egyik elvette a másiktól a helyet, csak ilyen sorrendeben láttam a két műsort, és érdemesnek gondoltam megjegyezni.)
 
(A cím a Kispál és Borz Hang és fény c. számából való idézet.)

Jaj, de

Én pedig már azt hittem, idén megúsztam az allergiát a májusi szenvedéssel, de tegnap este óta olyan rosszul vagyok, hogy csak itt fekszem, megerőltető volt átmenni a szomszédba boltba. Hallgatom az új zenéimet, azok legalább megnyugtatnak valamelyest, főleg azok, amikben sok a fúvós, azokkal most rokonlélek vagyok, én is egész nap fújom, csak én az orrom. A szomszédban természetesen egész nap nyírják a füvet, csak azért, hogy örüljek, nehogy legyen egy olyan negyedóra, amikor nem csak a számon kapok levegőt.

Tegnap este elhatároztam, hogy lassan nem ártana éjfél előtt elaludni, mert nagyon kellemetlen lesz így a tanévkezdés, ha most egykor fekszem és tízkor kelek, mert akkor sajnos nem lesz elég tízkor kelni, csak azt nem számoltam bele a tervbe, hogy mivel majd szétrobban a fejem az allergia miatt, nem lesz olyan könnyű elaludni. Fél 1-kor fel is adtam a dolgot, inkább elkezdtem nézni a 23-as szám c. filmet, arra sikerült elaludnom, 4 körül keltem,, hogy kikapcsoljam a laptopot, de csak annyi energiám volt, hogy lecsukjam. Azt hittem reggelre jobban leszek, de végül nem így lett, most, hogy belegondolok, tavaly pont ilyenkor voltam ilyen rosszul, talán csak pár nap különbséggel, én meg még azt hittem az elmúlt pár évben, hogy én augusztusban nem is vagyok allergiás...

Tavaly kb. ilyenkor

Olyan érdekes egyébként, tegnap voltunk páran a Széchenyi téren a Negrában, észrevettem, hogy ismerős a pincérlány, rá is jöttem, hogy ő is józsefes volt, eggyel alattam, és olyan furcsa volt azt hallani tőle, amikor a kollegájának mondta, hogy fizetni szeretnék, hogy a fiatalember fizetni szeretne. Na mindegy, ebből azt akartam kihozni, hogy milyen furcsa dolog az öregség, de aztán inkább csak felröhögtem magamban, hogy ilyenek jutnak eszembe. Aztán meg elmentünk a téren lévő kínai büfébe, ott meg egy volt józsefes évfolyamtársam dolgozik. Na, szép, idén nyáron csak én voltam munkanélküli.

Váratlan

Nekem mondhatja bárki, hogy a tévésorozatok az élet felesleges dolgai, és hogy azok néznek ilyeneket, akiknek nincs saját életük, igazából nem érdekel, mert szinte biztos vagyok benne, hogy azok is, akik ezt mondják, csinálnak néha olyat, amit mások feleslegesnek tartanak, már-már kényszeresnek, de őket sem érdekli igazán ez a vélemény. Szóval igazságot tenni nem fogok, nem is akarok, inkább csak bejelentem, hogy micsoda örömhírt kaptam egy hírlevélben, amit ugyan megkaptam már százszor, de mindezidáig számomra hasznos információval nem szolgált, de ma, igen ma, végre megtört a jég. A hír a lényeg, nem is a körülmények, augusztus 30-tól a StoryTV ismét műsorra tűzi (igaz, ez a csatorna eddig sose tette) a Váratlan utazás c. sorozatot, amiről már lehet, hogy írtam is régebben a blogomban, de mindegy. A lényeg az, hogy azért szeretem ezt a sorozatot, mert arra emlékeztet, amikor 6 éves koromban vagy mikor egy epizódja után beültünk a piros (kicsit foltos) kispolszkinkba, amit én totominak neveztem, s elsuhanva a Vasvári Pál utca 15. előtt elmentünk kimért Pilóta kekszért, hogy mi is teázni tudjunk, mint Avonlea lakói.

Azt persze nem állítom, hogy minden hétköznap 15.40-kor ott ülök majd a tévé előtt, mint valami megszállott, remélem lassan már nem is lesz rá mindig alkalmam, meg tudom, hogy manapság az interneten már minden fenn van, csak keresni kell, de ez is olyan, mint olyan sok dolog az életben, hogy már az is megnyugtatja az embert, hogy tudja hogy ott van, még ha nem is látja mindig, de ha épp látni szeretné, láthatja.


Ő Hetty King, vagyis Jackie Burroughs, Schubert Éva hangjával zseniális

Szigmédia

Ezerszer mondtam már magamban, hogy kész, vége, le kell zárni, mert nincs már tovább mi után áhítozni, amire szívesen emlékszem vissza, sajnos már a múlté, és nem csak az én szemszögemből, nem csak arról van szó, hogy én kinőttem, hanem arról, hogy sokan vannak olyanok, akik még bele sem tudtak nőni igazán, és vége lett. Nem létező iskolának nincs szüksége egyetlen médiumra se, azon most ne kezdjünk el gondolkozni, hogy kell-e egyáltalán médium egy iskolának, vagy ha el is kezdenénk, akkor én azt mondanám, kell. Kell, ha vannak olyan diákok, akik időt szánnak rá a szabadidejükből, akik lelkiismeretesen csinálják anélkül, hogy bárki kérte volna, s akik úgy tudják csinálni, hogy egy külső szemlélőnek fel sem tűnik, hogy csak diákok hozták létre.

Már nekem is unalmas folyton arra gondolni, hogy milyen szép idők voltak azok, amikor a Bástya parkolónál fél nyolc táján három fura figura összetalálkozott, majd a Kis-Duna sétányon végighaladva elért az iskolába, letette a táskát, ment frissíteni... Képújságot, rádiót, olyan dolgokat, amiket a többiek nem vártak el, de meg tudták szokni, meg-megálltak egy melegszendviccsel a képújság előtt, hallgatták a Sulirádiót, s ha valami miatt egy nap nem volt valamelyik, azért csak hiányolták. Aztán jött a honlap, mellette persze a nem könnyű életű újság. A honlap pedig tv-műsorokban szerepelt (hol idézetként, hol pedig teljesen bemásolva), igaz, azokban az időkben, amikor én már csak névlegesen vettem részt a szerkesztésben, hiszen már egyetemista voltam.

Most ennek is vége lett, már tényleg vége lett, mert sajnos már nincs tovább értelme. Ahogy írás közben felnézek a falra a tablónk kis méretű változatára, olyan, mintha egy olyan világ utolsó emberei lennénk, amire már senki sem emlékszik. Mintha megéreztük volna, hogy nem is olyan soká ez egy letűnt kis világ leképezése lesz, ezért csináltuk szépiára a tablót. Ahogy most ránézek, olyan, mintha egy századfordulós képeslapot látnék...

És tényleg most múlik...

Tőzsde

Mióta ismét nekiálltam ennek az egész blogolásnak, annak ellenére, hogy azt írtam, nem érdekel mennyien nézik, azért csak rá-rápillantok az Analytics-re, és nini, ezt kellett látnom...