Hazafelé a vonaton három olasz ember ült velem szemben. Valószínűleg az olaszokról kialakult sztereotípiák vezettek rá, hogy honnan is jöttek: két nő divatosan volt felöltözve, kreol bőrük volt, sötét hajuk, bajszuk nem volt, a férfi erősen ritkuló haja göndör volt és őszbe hajló, lila pulóvere volt, nyakig begombolt fekete inge, neki sem volt bajsza, csak egy kis piszoknyi szőrzet ült a szája alatt. Eleinte csak érdekesnek találtam, hogy itt ülnek velem szemben, nem mintha nem láttam volna még olasz embert, de érdekelt, mit tudok majd a nonverbális kommunikációjukból kiolvasni. A verbális kommunikációjukról ugyanis csak annyit tudtam megállapítani, hogy valóban olaszok.
Arra voltam kíváncsi, hogyan reagálnak a vonaton lévő emberekre, arra, hogy a vonatot milyennek találják, egyáltalán kiderül-e valami arról, mit gondolnak rólunk, ők, a vendégek. Érdeklődésem tényleg csak kíváncsiság volt, nem akartam messzemenő következtetéseket levonni, nem akartam „na, majd én megmondom a frankót” kezdetű okoskodásba kezdeni, tényleg csak kíváncsi voltam, egy darabig.
Egyszer csak elindult a vonat a Nyugatiból, jött a szokásos szöveg a hangszórókból, indul a vonat, ide és ide megy. Az olasz férfi azzal kezdte szórakoztatni a mellette ülő női honfitársait, hogy ismételgette a hallható szöveg szavait, karikírozta a hangsúlyokat. Nem mondom, valóban vicces, főleg, hogy az egyes szavak csak egymás mellé vannak vágva, de akkor se röhögje már képen azokat az embereket, akiknél vendégségben van!
Nem mondok nagy újdonságot, ha közlöm, nem vagyok magyarkodó. Ez az eset azonban egy kicsit zavart, és akkor is zavart volna, ha például ezt egy másik magyar csinálja mellettem Olaszországban. Ha nem lett volna náthás a hangom, odaszóltam volna neki régen használt angolomat elővéve:
- Do you speak English?
- Yes...
- Then let me give you a piece of advice: When in Rome, do as Romans do...
- Why do you say that?
- Because nobody likes being laughed at!
- Beszélsz angolul?
- Igen...
- Akkor hadd adjak egy tanácsot: Ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak...
Szerettem volna elolvasni egyik volt magyartanárom legújabb blogbejegyzését. Nem tudtam, ez két dolog miatt történhetett: visszavonta a bejegyzést, vagy még mindig jellemző rá az irónia, amit annyira szerettem benne...
Körülbelül egy hónap múlva le kell adnom életem első szakdolgozatát, ezért hagyott alább a február eleji lelkesedésem itt a blogon, nem másért. Mostanában minden szabadidőmet az adatgyűjtés teszi ki, ha minden jól megy, vagy ma, de legkésőbb holnap végzek ezzel a fázissal, s végre elkezdem írni. Már számtalan struktúra megfordult a fejemben, a szobám mindenféle papírokkal, feljegyzésekkel, kis és nagy laptopom (amiknek/akiknek saját dizájnt is csináltam) mindenféle olvasmányokkal és bevezetőkkel van tele. TELE van, vagyis TELE csak lesz, így hívják majd ugyanis az Esettanulmányok c. órán a projektmunkánkat, ami egy egyetemi lap lesz, már csináltam is neki egy facebook-oldalt.
Szabad lehülyézni!
De miről is írok én szakdolgozatot? Az előző bekezdést olvasva lehet néhány szakavatottnak egy-két tippje, igen a kereskedelmi televíziókban (konkrétan egy kereskedelmi televízió egy műsorában) megjelenő autoreferencialitásról írok, igen, ez az, amire még sokszor a szaktársaim is visszakérdeznek, hogy az meg mi, ház nagyjából ez:
Autoreferencialitás. A hagyományos, statikus, önálló műsorszámokból álló műsorstruktúra helyett dinamikus műsorfolyam jelent meg, amelyben az egyes műsorelemek láncszerűen kapcsolódnak egymásba, autoreferenciális rendszert alkotva. E műsorstruktúra lényegi vonása az, hogy folyamatosan előzetesek utalnak a következő műsorokra, állandó várakozást keltve és tartva fenn a nézőben.
(Majd a szakdolgozatban ennél szebben fogok rá hivatkozni...)
Ennek köszönhetően lassan megnéztem egy teljes évadnyi beköszönést a Reggeliből, tudom, van néhány olvasóm, akik most azt mondják magukban, hogy ez nem normális és/vagy ezért kár volt tanítanom...
Nincs is annál megnyugtatóbb, amikor beköszönt a március, akkor már az sem érdekel, ha viccből még esik egy kis hó. Úgyis mindjárt vége a télnek, mert az nem lehet, hogy már mindig havazni fog! Most éppen szikrázó napsütés van odakinn, mintha kezdetét vette volna a tavaszi fáradtság is...
Szerintem már sokszor leírtam, de én mindig tavasszal (vagyis inkább februárban) kezdem az újévet, a január nekem csak egy olyan hónap, amit túl kell élni. Februárban indul újra az egyetemi élet kellemesebb része, a tavaszi félév valahogy még sohasem volt rossz, a mostani pedig egyenesen fantasztikus. Nem szeretem ezt a szót használni, hogy fantasztikus, mert annyian használják annyiféle dologra, hogy már elveszítette a jelentését, de most hirtelen nem jutott más az eszembe. Imádom, hogy most rengeteg a dolgom, hogy bár nem lakom Pesten, mégis ott élek, és imádom, hogy ha az ember visszaad egy régen kölcsönkért játékot a Jóistennek, tán' még késedelmi kamatot sem számít fel érte, ad helyette egy másikat!
Ha tehetném, olyan helyre költöznék, ahol egész évben tavasz van. Na jó, ez túlzás. Csak szeretném, ha az idei (igazából még el sem kezdődött) tavasz két hétnél tovább tartana, mert a nyarat már annyira nem szeretem... Én a tavaszt szeretem...
Most megint kezdem a lassú elhidegülést, pedig nem akarom. Egyszerűen nincs időm írni ide, persze ez nem igaz. Van időm, vagyis lenne, csak sok az offline időm, offline meg utálok blogot írni, mert az olyan álélő. Jó tudom, hogy a médiatermékek nem úgy néznek, amikor készülnek, mint amikor már készen vannak, de a blog az pont olyan átmenet a valódi média és a felhasználói média között. Na jó, ez meg egy kicsit áltudományos lett, tekintve, hogy fogalmam sincsen arról, hogy ezek a kifejezések léteznek-e.
Kiadói szerkesztés II. óráról jövök most haza, mást sem csinálunk, csak korrektúrázunk, de legalább a tanár szórakoztató. Nem úgy szórakoztató, hogy rajta röhögünk, hanem úgy, hogy vele. Ezt most azért is írom le, hogy onnan jövök, mert ma rájöttem egy National Geographic-ban majd megjelenő cikket korrektúráztunk, kicsit hasonlónak éreztem a stílusát az enyémhez, de azért erre most hirtelen nem lettem büszke, inkább rájöttem, hogy szörnyű lehet olvasni azt, amit írok. De komolyan mondom! Vagyis írom. Szerintem a legnagyobb baj azzal, ahogy írok, az, hogy úgy írok, ahogy beszélek, vagyis ahogy beszélnem kéne, ha szóhoz juthatnék. Jó, tudom, hogy erre viszont van szakkifejezés, ezt hívják nyelvészék írott beszélt nyelvnek, de azért az még inkább csetes, mint publicisztikai.
Mostanában, BA-képzésem végehez közeledve, eszembe jut, vajon mire lennék alkalmas az eddig megtanultak alapján, nem mintha nem akarnék továbbtanulni… Szóval nem tudom, mert szerintem újságírónak nem lennék jó, aminek meg jó lennék, és ezt minden nagyképűség nélkül mondom, túl jó lennék. Azért lennék túl jó, amiért világéletemben két dolog között álltam, egyikhez sem tartoztam igazán. Szerintem egy kereskedelmi médiumnál túl közszolgálati, egy közszolgálatinál pedig túl kereskedelmi lennék.
Na, azért nem vagyok most ilyen depresszív, csak hagytam még egy kicsit magamat, hogy hasson rám a tél… Az igazság az, hogy amiket eddig megfogalmaztam, annyira azért nem gondolom így, nem mondom fel-felmerülnek bennem, de ahhoz mostanában túl pozitívan látok mindent, hogy ilyen apróságok zavarjanak. Majd csak lesz valahogy. Majd a tavasz meghozza a szép kilátásokat, így is, meg úgy is. Valódi értelemben is, tehát nem kell majd azt néznem a vonaton, ahogy egy ember* velem szemben/a személyes teremben/rajtam ül, és elvont értelemben is, mert mindjárt itt a tavasz, és ilyen tavasz még nem volt.
*ide elég sok jelzőt tudtam volna írni, de most olvastam egy előítéletekről szóló tanulmányt, így ezektől eltekintek
A mai nap, amilyen jól indult, olyan rosszul végződött. Na jó, ez túlzás, nem olyan rossz a helyzet, de csalódtam. Hosszú napom volt, de tele vagyok tervekkel meg dologgal, erre pár percre olyat csalódtam, hogy csak na.
Én meg még ötleteltem a blogján, újabban őt tekintettem példaképemnek, hittem abban, hogy amit csinál, azt jól csinálja, ha én csinálhatnám, én is úgy csinálnám... Benne csalódjak, vagy feltételezzem, hogy már megint a politika van a háttérben? Lehet egyáltalán jól csinálni ebben az országban, vagy csak beszélni kell róla tudni?
A 16.20-as vonattal indultam ma haza, kicsit rohannom is kellett volna, hogy odaérjek 20 előtt a Nyugati pu. első vágányához, de nem tettem, ha ez a vonat elmegy, majd jön másik. A vonat még sehol nem volt, 5 percet késik, ez volt kiírva, elég sok ember állt a vágány mellett. Egyszer csak feltűnt Barbara férje, legfontosabb alkatrészét hirtelen észre sem vettem, persze később megláttam, ő is ott volt, de azt hiszem, ma nem érdekelt… Sajnálom, de így van. Nem volt a közelükben hely, igaz, ahol leültem, azért hallani lehetett kiabálásukat, vagyis főleg az amazonét, „vigyázz, lépcső” kiáltott fel egyszer, mire a férj rögtön mondta a szokásosat, „köszönöm, nagyon kedves vagy”.
Valami nagy dolognak kéne velük történni, hogy most is érdekeljenek. Hallom, hogy beszélnek, de annyira már nem érdekel a párbeszédük, hogy megerőltessem a fülemet. Nem érdekelnének már? Nem hiszem, mert akárhányszor elhalad lerobbant villájuk mellett a vonat, mindig odakapom a fejemet… Kifogytak volna? Nem biztos, mert mikor ezt a sort írom, Barbara éppen azt kiabálja, „szűnj meg!” – ezt még sose mondta…
Inkább szépen elhallgatom, hogy megint láttam Barbarát, nem benne van a hiba, ő hozta a formáját, én nem voltam elég nyitott rá.
Már én is unom... Mindegy, ezt még le kell írnom, ez még a történet szerves része, hiszen ha eléggé ismerem magam, akkor ez lesz a legfontosabb része, hiszen ez lesz a befejezés...
Ne, senki ne gondoljon semmi rosszra. Arra ne. Arra se, hogy a februári fellángolásomnak végleg vége, és befejezem a blogot. Nem, bár félig igen. Befejezem a blogot, abban az értelemben, hogy lezárom azt, amiről a kezdetektől szólt ez a blog. Vissza lehet keresni, nem linkelem be, aki nem keresi vissza, annak annyit mondok, hogy sikertelen, sikeresnek ítélt, és kis részben sikeres felvételijeimről szólt ez a blog az elejétől, vagyis arról, hogy jaj, most nem jött össze, de majd legközelebb biztos, már tudom is, mit rontottam el. Beleuntam ebbe az önámításba, meg abba, hogy a környezetemet is arra sarkalltam, hogy higgyenek bennem, újra és újra, aztán szavak nélkül vagy szavakkal arra vártam, hogy azt mondják, nem rajtad múlt. Nem érdekel már az sem, hogy rajtam múlt-e. Nem akarok többet arról írni, hogy én milyen komolyan veszem a felvételit, engem meg nem vesznek elég komolyan, főleg azért, mert lehet, hogy senkit nem akarnak komolyan venni, mert lehet, nem is az a dolguk. Nem vagyok az a típus, aki milliókat nyer egy spontán lekapart sorsjeggyel, sőt, nem vagyok az a típus sem, aki hisz abban, hogy pont egy sorsjegy hivatott arra, hogy gyökeresen változtasson az életemen. Egészen egyszerűen dolgozni kell, nem álmodozni a göröngymentes utakról, és nem azon siránkozni a kissé kátyús úton szökdécselve, hogy jaj, de jó azoknak, akik a szupersztráda aszfaltját koptathatják. Főleg azért, mert a képzelet csak azt vetíti le, hogy milyen könnyedén teszik ki a könyöküket a száguldó kocsi ablakán, a képzelet azt már nem mellékeli, hogy lehet, hogy izzad a kocsiban ülő szerencsés, migrénje van már a sima aszfalt és a mindig túl forró gumiabroncs szagától, vagy egészen egyszerűen nem is csak azért hajt olyan gyorsan, mert megteheti, hanem mert muszáj: az ülésfűtés okozta hirtelen tavasz nagy hatással volt egy barna medvére, ami most kikívánkozik barlangjából.
Hogy miért jutott ez eszembe? Egyrészt ez már nem jut eszembe, ez már mindörökre belém égett. Nyomot hagyott bennem, mint amikor valakit úgy kínoznak, hogy egy forró tárggyal égetik a bőrét: egyszer leveszik a bőrről a forró tárgyat, egyszer elmúlik a fájdalom, de a heg megmarad. Persze van aktualitása is a dolognak. Egyrészt az, hogy itt a felvételi lap feladásának határideje, és most először nem jelöltem be az SZFE-n a Televíziós műsorkészítő szakot, másrészt az, hogy ma az egyik ismerősöm a facebook-on kitett egy linket, ami egy rövid időre újra felzaklatott.
És most elköszönök (egy időre biztosan) az SZFE-től, talán attól is, aki nekem visszatérő álmaimban és az életben is jelentette ezt az iskolát, de főleg ezt a szakot. Úgy köszönök el, ahogy egy régi műsorban ő köszönt el szigorú arccal az úgynevezett gyengéktől, egy kis kacsintással a nézőktől. Akkor nem látta, hogy én látom, ahogy mondja, most sem látja valószínűleg, ahogy én mondom: viszlát!
"- Szereti a Kispál és a Borzot?
- Nem annyira, csak tetszett ennek a számnak a mondanivalója..."
(2008. június 9., délelőtt, párbeszédünk utolsó részlete)
Lemaradtam ma a Szomszédokról,
azért szomjazom így a
szentimentalizmust...
Nem tudom, mi szállt ma meg engem, de olyan pozitív vagyok, hogy lassan felkérnek az Unicum reklámozására. Pedig esik az eső, minden tiszta sár, főleg felénk, ahol a civilizáció csak a pénzköltési szentélyek meglétében nyilvánul meg, közlekedési lehetőségekben aligha. Nem, nem várom, hogy sűrűbben járjon a hetes, már nem, mert általában nem vagyok hajlandó helyi tömegközlekedésre költeni, mivel pesti bérletem van, azt maximálisan ki is használom, ide nem veszek feleslegesen, a jegyet meg aránytalanul drágának tartom. Csak annyit szeretnék, ha már ide épült mellénk a sok kis gardrób és spájz, ugyan, gondoskodjon már valaki a közlekedőről is, ne nézzek már úgy ki mindig, mint aki épp a határbú' gyütt...
Ettől függetlenül, ma tényleg minden olyan simán megy (eddig), felébredtem, megettem a kis mogyoróvajas pirítósomat, majd esernyőm társaságában elindultam feladni a felvis hitelesítő lapot, értetlenül hallgattam a mögöttem várakozók méltatlankodó szuszogását, ha a postás kicsit lassabban számolta a visszajárót, majd elindultam a Bástyához, oda beszéltük meg Kosáryval az aktuális kávézásunk előtti találkozást. Kicsit várni kellett rá, de ő nem tud annyit késni, hogy haragudjak rá. A Negrában megkávéztunk, elbeszéltük közelmúltunkat, vázolgattuk a jövőt, aztán elindultam névnapi ajándékot venni, meg beszerezni 1-2 dolgot a holnapi havi családi összünnepi agapéra vagy mire. Még mindig esett az eső, de az ajándékot rejtő boltban az eladó olyan készségesen segített, hogy nem győztem többször megköszönni kedvességét, hazafelé egy bácsi jött velem szembe a járdán biciklivel, s hogy elférjen mellettem, levettem az esernyőmet, amiért ő elnézést kért, én meg reagáltam rá, amíg el nem húzott mellettem, hogy nem történt semmi.
Apró kis gesztusok, apró odafigyelés bárkire (jó, nem arra a részeg emberre, aki előttem tántorgott és méteres szaga volt, meg nem arra a valakire, aki olyan lassan ment előttem az utcán, hogy megaludt a szájában a tej), ennyi kell csak, és még az eső ellenére is, meg a nemzet(köz)i helyzet fokozódása ellenére is lehet egymással emberi módon kommunikálni. Mert bizony mondom néktek, na jó, érzem én, hogy talán túlzottan optimista lett ez az írás, és sokan már azt hihetik, hogy megváltónak érzem magam, pedig nem...
Szóval kedves emberek, legyetek kedvesek! Ámen.
Vagy á, nem?
Szerettem volna azt hinni, hogy az indexleadás egyszerű lesz, de a hatodik érzékem valahogy azt súgta, nem lesz így. Nem is lett. Úgy indultam ugyanis a nagy pesti útnak, hogy nem volt nálam az indexem. Persze nem azért, mert ilyen hülye vagyok, és otthon felejtettem, hanem mert múlt héten a PPK-n hagytam, mert még decemberben nem tudtam beíratni egy jegyemet, hiszen a tanárom a szorgalmi időszak utolsó hetében már nem tartott órát, mert szülni ment. Ezért persze nem haragszom rá, sőt, gratulálok neki, de egy össznépi jegybeírást azért tarthattak volna, ugyanis januárban kb. háromszor kerestem a tanszékvezetőt, hogy beírja nekem azt az átkozott jegyet, amit végül ma kaptam meg...
Miután megszereztem az indexemet, sietve indultam a Kazinczy utcából az Astoriához, hiszen negyed 12 volt már, szerettem volna a délben kezdődő ebédidő előtt bekerülni, ami részben sikerült is. Odaértem, az új rendszer alapján a TO-s végignézte az indexemet, majd az utolsó jegyre nézve elkezdett rosszallóan bólogatni. Az mondta, ez így nem jó, mert annál a tárgynál, amiből javítottam, két jegy van, és javítani csak akkor lehet, ha valaki elégtelent kap. Én a Hallgatói Követelményrendszerre hivatkoztam, bár erre általában az ügyintézők szeretnek, de azt mondta, akkor is jelezni kell, hogy javítottam, és nem két jegyet kaptam. Megkérdezte, találkozom-e még a tanárommal, ha viccesebb kedvemben lettem volna, lehet, hogy azt mondom neki, hogy persze, minden héten kávézunk egyet... Elindultam hát a Kazy felé, reménykedtem abban, hogy a tanárnő ott lesz, persze nem volt ott. Egy óra múlva ért vissza egy értekezletről, elmondtam neki, mi a gondom, amire neki az volt a válasza, hogy ja, igen, elfelejtettem ott is aláírni. Amikor mondtam neki, hogy a TO-n valami kihúzást hiányoltak, akkor azt mondta, hogy ő 20 éve így csinálja, és ha a TO-n így nem jó, akkor húzzák ki ők a hármast. Még jó, hogy nem nekem kellett bocsánatot kérnem, mert ő hibázott. Nem, az elnézést kérek, vagy a ne haragudjon, hogy ennyit kellett rohangálnia miattam nem hagyta el a száját.
Végül sikerült leadnom az indexem, mikor az ügyintéző végigfutotta a jegyeimet, megkérdeztem tőle kissé gondterhelten, hogy így már jó lett-e, választ szóban nem is kaptam, csak kis mozdulatokkal, bólogatott, hogy igen. Még ő érezte magát rosszul, meg én. A harmadik személy meg előadásokat tart a különböző közléssorompókról, meg arról, hogy az orvosnál többször jut szóhoz az orvos, mint maga a beteg. Ő vajon hányasra tudja a tantárgyát? Nem szeretném azt mondani, hogy az tanítja, aki nem tudja, mert olyanokat bánatnék meg, akiket nem szeretnék. Inkább csak annyit mondok: aki felülkerekedik, az alulmarad.
Miután a volt kereskedelmi rádiós Szőke Viktória elmondta a híreket, kicsit beletekertem a műsorba, pár pillanatot láttam csak a külső helyszínről jelentkező időjárás-jelentésből, s a valóban ízléses főcímből. Ízléses és önkifejező, kifejezi a műsor hangulatát, stílusát, nem utolsósorban pedig a csatornáról is elmond valamit. Mondjuk ez manapság nem feltétlenül pozitív, én nehezen békülök ki egy ideje a Duna TV vezetőivel, de ha nézem a műsort, megpróbálok elvonatkoztatni ezektől a tényezőktől, általában sikerül is. Aztán elindult a beszélgetés Tétényi Évával és Steindl Balázzsal. Amikor a közérdek felirattal ellátott főcím véget ért, megjelent az első beállítás róluk, az én elkereskedelmiesedett, human touch-ra éhes agyam azt a gondolatot szülte meg, hogy na, ők is inkább illenének a csatorna Család-barát Magazinjába, mint ide. Az fel sem merült bennem, hogy ehhez hasonlóra céloz majd a műsorvezető is, hát tévedtem.
Itt megtekinthető a videó, a lejátszót kiszedtem, mert idegesített, hogy magától elindult.
Miért van az, hogy az egész beszélgetésből ezt sikerült leszűrnöm?
Mokka1: nem hangzott el semmi újdonság
Mokka2: csak a végét láttam a beszélgetésnek
Mokka3: szegénységi bizonyítvány
A szavazók között kisorsolok majd én is valamit, de mivel a Duna TV-ben elfogytak a Koltay-féle Vérző Magyarország - Trianon kilencedik évfordulóján (sic!) c. DVD-k (a videóban a 13. és 14. perc között lehet érdekes bakikat találni), ezért én a készülő Fülkeember c. premier előtti bemutatójára toborzok majd embereket.
Amikor először megláttam a friss hírekre kattintva megláttam a címet, hogy Bakács Tibor téliszalámit lopott, azt hittem, megint valami túlzottan figyelemfelkeltő bulváros címet látok, nem is kattintottam rá, az ilyeneknek nem szoktam bedőlni. Erre most azt olvasom, hogy a Klubrádió szünetelteti műsorát, amit egyébként néha én is hallgattam.
Bakács annak ellenére, hogy olykor már szerintem túlzottan heves, nagyon értelmes ember. Szeretném azt hinni, hogy ez az egész tényleg megint valami polgárpukkasztásnak indult, csak rosszul sült el. Nem tudom elhinni, hogy olyan rosszul megy neki, hogy nincs pénze egy rúd szalámira, ha mégis így lenne, akkor pedig ugye nem muszáj téliszalámit enni. Annyira azért nem mehet rosszul a Klubrádiónak, hogy miután műsorperceket kínál a hallgatóknak megvételre, már nem jut a műsorvezetők gázsijára sem, akik már éhezni kényszerülnek. Igaz, a Pa-dö-dő is fogyókúrázik mostanában...
Olyan jó lenne, de tényleg nagyon jó lenne, ha az ember szabályozni tudná, hogy mire gondol, miről álmodik. Mert ha szabályozni lehetne, én soha többet nem álmodnék az SZFE felvételijéről, mint most az éjjel... Nem akarok többet olyanért harcolni minden erőmmel, amit nem érhetek el, nem akarok többet egy percig sem hinni olyanban, amiben később csalódni fogok, egyáltalán, nem akarok felvételifüggő lenni. És ettől az évtől nem is leszek. Lesz elég dolgom, lesz elég értelmes, remélhetőleg eredménnyel befejeződő dolgom, például szakdolgozat, például államvizsga, például felvételi mesterképzésre. Az SZFE-nek már annyit fizettem felvételi miatt, hogy már lassan rólam nevezhetnék el az aulát. Nem, idén nem dőlök be, két mesterképzésre adtam be a jelentkezésem (vagyis két helyre, de egy szakra). Nem érdekel, hogy megint azt álmodtam, hogy felvételizem, nyitogatom a könyvet, amiből elemezni kellett volna egy Arany-verset, de sehol nem találtam. Az sem érdekel, hogy az álmomban két kedves hölgy volt a manipulátor, MK, a tanárnő és SZM, a tanulmányis.
Nem, nem gondolom, hogy oda kell mennem. Már nem. Gondolja a fene!
(Poszttraumás-stresszoldó egy vasúti baleset éjjelén)
Nem is tudom, érdemes-e erről írni. Egyfelől tudom, hogy nem, nem is nem érdemes, inkább nem lehet, nem kell. Ugyanakkor mégis bennem van, hogy ez az egész, még ha nem is engem érintett igazán negatívan, azért beszélnem kell róla...
A 18.52-es Budapest és Esztergom között közlekedő személyvonat idejében elindult ma, február 1-jén. Haladt is, nem emlékszem hosszabb várakozásokra sem, a külvilágból szinte alig érzékeltem valamit, hárman utaztunk együtt, egymással voltunk elfoglalva, egymás így vagy úgy sikerült napjával. Majdnem lekésett vonat, kellemes beszélgetés egy régi baráttal, ambivalens érzések a nappal kapcsolatban - ezek voltak nagy vonalakban a témáink. Sötét volt odakinn, ez természetes is, talán ezért sem nagyon kémleltük, merre járhatunk a hazafelé vezető úton. Egészen egy pontig.
Solymár és Pilisvörösvár között (mint később kiderült számunkra), miután meguntuk, hogy a semmi közepén állunk már hosszú percek óta, az ajtók nem sípoltak, tehát senki sem nyitotta őket, nem azért álltunk, mert állomáshoz érkeztünk. Egyszer csak egy mentőautót vettem észre a vonat felé sietni, (ekkor már láttam azt is, egy vasúti átjárónál vagyunk) azt gondoltam, talán valaki rosszul lett a vonaton, ezért kell a mentő, ezért állunk itt. Ekkor már egy hölgy jött a hírrel: gázolt a vonat, vagyis ahogy ő fogalmazott, "volt egy öngyilkosunk". Hirtelen nem is tudtam mire gondolni, fel sem fogtam igazán, igaz, még most sem. Innentől kezdve elkezdtek áramlani a szerelvényen belül az információk (persze vélt és valós igazságtartalommal egyaránt), az emberek nagy része leszállt a vonatról a vaksötétben és mínuszokban, hátha elcsípnek egy buszmegállót, esetleg egy arra közlekedő buszt is. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy leszálljunk, egyrészt a hideg és sötét, valamint az ismeretlen környék miatt, másrészt pedig azért, mert az áldozat (nem tudom, jó-e ez a szó...) éppen alattunk volt...
Lassan egy hitelesebb hírforrás is elindult a vonaton, egy kalauz, aki ha jól láttam nem is volt szolgálatban, hiszen nem ő kezelte a jegyünket, elmondta, hogy legalább másfél órát kell még várnunk, amíg elindulhatunk. Esetleg segít nekünk leszállni a vonatról, hiszen nem állomáson álltunk, így ugrani kellett volna a vonatról. A mentő érkezett először, az is hagyta el először a helyszínt, a mentőknek már nem volt mit tenniük. Az áldozat (csak így tudom hívni) nem is élhette volna túl, állítólag keresztbe feküdt a síneken. Ezután megérkeztek az önkéntes tűzoltók, a hivatásosak, rendőrök, helyszínelők, és persze jó emberi szokás szerint a katasztrófaturisták, volt egy, aki fotózott is. Nem minősítem. Várni kellett a budaörsi helyszínelőkre, ők felelnek ezért a körzetért, ameddig ők nem mondják, a vonat nem mehet sehova. Kb. 2 óra múlva már ott voltak, s a négy tűzoltóautó és két balesetekhez kivonuló tűzoltóautó embereivel járták körbe lámpákkal a vonatot. Hogy ne kelljen megkerülniük az egész szerelvényt, kinyitották mindkét oldalon az ajtókat, így ömlött be a hideg, folyamatos sípolás hallatszott. A szürreális eseménysorban ezek a tényezők már aligha voltak zavaróak.
Nem szeretnék mindent leírni, amit a vonaton tapasztaltam, hallottam, maradjunk annyiban, hogy az emberek ilyenkor furcsán viselkednek. Nem rosszul, hiszen jól nem is lehet: inkább csak furcsán. Hiszen az is furcsa, ha egy ember alattad egy méterrel veszíti el valószínűleg kilátástalan életét. Felfogni nem lehet, csak beszélni lehet róla. Ilyenkor úgy mondja az ember, mintha egy népmesét adna tovább, mindenki hozzáteszi a benne megfogalmazódott gondolatokat, s persze hírül adja telefonon a hozzátartozóinak, hogy érte ne aggódjanak, hírül adja akár végtelenítve is, egyre szabatosabban, mintha egy hírműsort tudósítana élőben. Felmerült bennem a kérdés, mit tesz ilyenkor pl. egy riporter, ami papíron már én is vagyok (lehetnék)... Elkezd kamerázni, elkezdi az illetékeseket faggatni, mi történt? Elkezd érzelmeket vadászni a hirtelen tanácstalanná vált utasoktól? Vagy megmarad embernek, megpróbálja rendszerezni a gondolatait magában, esetleg leírni egy olyan helyre, ahol úgyis csak páran olvassák, s megpróbálja elfelejteni a történteket, hogy máskor is fel merjen ülni a vonatra?
Egyébként fél tizenkettő után értem haza. A MÁV utastájékoztatását, az ehhez hasonló helyzetekre való felkészültségét inkább nem minősíteném...
Miután Pilisvörösvárra beérve átszálltunk egy másik vonatra, kisvártatva hazaértünk, elindult a szokásos elköszönőszöveg, amit a vezető a vége előtt lekevert, de ez még hallatszott: köszönjük, hogy járatunkat választotta...
Semmi kedvem nem volt ma jegybeírásra menni, főleg azért, mert ezt az egész rohangálást nagyon utálom. Eleve viccesnek tartom, hogy felnőtt emberek rohangálnak jegyet beíratni, mintha egy üzenőfüzettel kéne bebizonyítani, hogy adott kurzust elvégzett-e vagy sem. Még jó, hogy nem kell aláírni a szülőnek, hogy "láttam, lányommal/fiammal elbeszélgettem jövőjét illetően, a következő félévben majd ráhajt, különben csökkentjük a heti gumicukoradagját."
Ha csak egy mezei jegybeírás lett volna, azért nem is szóltam volna semmit, de ez olyan volt, ahol ott derült ki az eredmény, és az előttem sorra kerülők gyanúsan sokáig voltak benn az egyébként nagyon kedves, szellemes tanár úrnál, akit magamban csak bácsinak hívok. Mikor végre bementem, (igaz, hogy én voltam ott elsőnek, de egyedüli hímneműként úgy gondoltam, annyira nem sietek, előre engedek szinte mindenkit) a bácsi örömmel fogadott.
Mielőtt tényleg bejutottam volna, egy lány odaadta az indexét, hogy írassam már be neki, mert ő nem is látta azt a filmet, amiről írt a vizsgában, s nagyon fél, hogy belekérdez és lerontja a jegyét. Félelme nem volt alaptalan, az egyik lány tényleg így járt. Megkért, mondjam azt, hogy beteg, és már korábban odaadta az indexét. Hát jó, ennyit még csak összeszínészkedem...
- Nahát, egy férfi?! - fogadott örömmel a tanár úr, - jöjjön be!
- Egy férfi, igen, egy női és egy férfi indexszel - mondtam, s tettem vásárivá az antrém.
Nyújtotta a jobbkezét, én meg reflexből adtam neki az indexeket, bár később az is eszembe jutott, mi van, ha nagy örömében, hogy férfit lát a bölcsészkaron, kezet akart fogni, de a pillanat már elmúlt, s nem is baj, mert kellemetlenebb lett volna, ha kezet fogok vele, pedig nem is akart volna.
- Milyen szakos maga?
- Kommunikáció és médiatudomány, a szabad bölcsészeten belül - tettem hozzá, mintha kötelező lenne, sebaj, már csak egy félév, s egy életre megszabadulok a szabad bölcsészettől.
- És hanyad éves?
- Harmad,
- És miből írja a szakdolgozatát?
- Televíziós műsorokból, pontosabban az RTL Klub Reggeli című műsorában vizsgálom az autoreferencialitást.
- Hmm, adjon már nekem tanácsot, fogok tartani a következő félévben TV-műsorok címmel szemináriumot, milyen kötelező irodalomból érdemes maga szerint?
- Kereskedelmi vagy közszolgálati tévére szeretné kihegyezni az órát?
- Hát nézze, nekünk valahogy az irodalommal kellene összehoznunk a televíziót, ilyesmire gondoltam...
- Értem, én inkább a kereskedelmiekben vagyok otthon, ha arról szólna az óra, javasolnám Kolosi Péter könyvét, az elég jól érthető, meg a Médiakutató cikkeit...
- Én hallottam, hogy Szinetár Miklósnak van egy könyve, majd talán azt...
Én arról a könyvről még nem hallottam, vagyis lehet, de nem emlékeztem, majd mindjárt rákeresek. Nem is ez a lényeg. Tőlem kérdezi meg, hogy miből tanítson? Ezek után már nem is muszáj, hogy ötöst adjon...
- Na, nézzük a dolgozatát! Na, meg is van! Hát ebbe' nem is találtam nagyon aláhúznivalót. Még azt is tudta, hogy miért hívják Madzag-egyletnek a Simó-osztály tagjait, meg hogy a következő osztályát Grunwalsky vette át. Csak nem arrafelé kacsingat?
- Már háromszor kacsingattam arrafelé, sikertelenül, de én nem is a film miatt, inkább a tévé miatt.
- Hát az jobb is, most a filmet 4-5 évre úgyis hibernálták sajnos. Most ki fog maradni akár egy generáció is. Hiába tehetséges, hiába lehetne ő az új Szabó István vagy Jancsó Miklós...
Ebben a mondatában két kísérteties dolog is volt, ami így leírva nem is derül ki, ismerni kell hozzá némi előzményt, meg látni kellett a nonverbális jeleket. A tanárt egyébként Szabó Istvánnak hívják, na jó, Szabó B., vagyis Szabó Bánk Istvánnak, de miközben Szabó István nevét mondta, rám mutogatott, szeme sarkában huncut mosoly volt. Nem akarok persze egy ilyen kis párbeszéd miatt rohanni a Szentkirályi utcába, hogy én vagyok az új Szabó István, tessék engem felvenni, mert filmes tudásomból kiindulva már az ELTE sorompójánál elröhögném magam, de éreztem ebben az egész szituációban valami olyasmit, amikor visszaadják az ember pénzét, vagy nem is jó ez a példa, inkább amikor megkap valami olyat, amire már régen vágyott, már el is felejtette, hogy vágyik rá, de amikor megkapja, hirtelen rájön, hogy na, igen, ez hiányzott eddig.
Végül ötöst kaptam, beírattam a félénk lánynak is, az övé négyes lett, de majdnem hármas. Máris szebb a napom, máris nagyobb kedvvel kezdem el végre a szakdolgozatom. Ja, és még azt is mondta nekem, hogy nem szabad feladni, nagyon sokan, akik befutottak, nem kerültek be elsőre... Tessék felébredni!
"Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni,
Mire felnő, az álmokat lassan elfelejti…"
Ma reggel, ahhoz képest, hogy igazából semmi dolgom nem volt, felkeltem fél nyolckor, mert elhatároztam, hogy rendet csinálok a szobámban, mert nem elég, hogy kupleráj volt már a szétdobált jegyzetek miatt, minősíthetetlen kosz is volt. Most a vizsgák után, mindenféle tudásmorzsával a fejemben, mondhatnám azt, hogy a Társas jelenségek pszichológiája c. órán tanultak miatt változtattam meg a környezetem, de ezen már nekem is röhögnöm kéne. Egyébként annál jobban semmit nem utálok, hogyha valamilyen tárgyra tanulok, akkor a világban csak olyan dolgok jönnek szembe velem, amik a tárggyal kapcsolatosak. Ez egy filmes tárgynál még csak elviselhető, ha egy riportműsorban Sándor Pált látom nyilatkozni, és még mielőtt megszólalna, mondom magamban, hogy Ragályi Elemérrel dolgozott együtt, de az már nem vicces, hogy az utcán állva azt gondolom magamban, hogy ezek Hideg napok, vagy hogy a Zsófiék órájára nézve Megáll az idő. A legrosszabb mégis az, amikor lexikológiára tanul az ember (több szempontból is), de akkor nem filmek hatására jutnak eszembe kellemetlen dolgok, hanem szavakkal kapcsolatban. Így az ember az őrület határára tud kerülni.
Szobámban és fejemben rend (egyelőre, remélem a szobámban lesz előbb kupi, azon könnyebben tudok segíteni), a földrengésből pedig semmit nem éreztem, ami eléggé idegesít, mert legutóbb óvodáskoromban volt földrengés itt a környéken emlékeim szerint, akkor sem éreztem, mert az óvodai játszótéren voltunk, talán hintáztam. Most azért nem éreztem, mert a székemen hintáztam.
Azt hittem, ez lesz a legkönnyebb félévem, mert ugye utolsó év, már mindent kiismertem az egyetemen, semmi nem lephet meg, de mégsem az utolsó félévről van szó, amikor már olyan közel a vég, olyan nyomasztó a szakdolgozat, meg az államvizsga. Hát, majdnem így is lett, mert azért megszenvedtem ezt a vizsgaidőszakot.
Szeptemberben még azt sem tudtam, főleg az elején, hova megyek majd szakmai gyakorlatra, főleg úgy, hogy már azt is bele kell számolni, hogy feljárós leszek, aztán egy csoda folytán mégis lett helyem, igaz, az egyetemen, és azt is belátom, hogy túl nagy eredménnyel nem végződött, de most az volt az elsődleges szempont, hogy meglegyen. Nyáron úgyis szeretnék elmenni egy komolyabb helyre, mert arra nem vagyok hajlandó, hogy ez a nyaram is semmittevéssel teljen, na meg ugye nyáron nekem már, ha minden igaz, lesz egy diplomám.
Ebben a félévben puszta mazochizmusból elvégeztem az ELTE PPK pszichológiai és pedagógiai modulját, aminek persze főleg a pszichológiai részét élveztem, de a pedagógiai sem volt haszontalan. Más emberszabásúak azt több féléven át végzik, lassanként veszik be, mint a kevés édességet, na én egyszerre nyeltem le, mint az orvosságot. Most iszom rá a vizet. A hat tárgyból négy 5-ös lett, egy 4-es, egy meg kiválóan megfelelt.
A szerkesztői minor, na az meg a szívem csücske. Érdekes módon számomra ott alakult ki olyan hangulat, amiért szeretek erre az egyetemre járni, ahol szeretek összenevetni emberekkel, ahol van összetartás (nem abban a túlzó értelemben), meg ahol jó a hangulat. Néha azért jó, mert jó az, amit tanulunk, néha meg azért, mert kínunkban már csak nevetni tudunk azon, hogy mennyire nem jó az, amit tanulunk. Az utolsó félév következik ebből is.
De mi lesz jövőre? Mi lett ezzel a három évvel? Mondjuk az már mindegy is, de mi lesz a következő kettővel? Éppen azért, amiért szerkesztői minoron érzem jól magam igazán, nem pedig a főszakomon, amit ugyan néha önmagam nyugtatása miatt szívesen hívok kommunikáció szaknak, talán az is, de ez akkor is szabad bölcsészet. Én meg a szabad bölcsészet színhelyétől szeretnék jövőre szabadulni. Ezért mennék a Corvinusra, bár azért az ELTE-t is megjelölöm valószínűleg. Van még 2 hetem, hogy eldöntsem. Ja, és idén valószínűleg nem felvételizem az SZFE-re, valahogy nincs félévenként 360 000 Ft-om rá... Meg talán kicsit ki is ábrándultam belőle. Talán.
Ha pedig az utolsó eredményem is ötös lesz (lekopogom, annak kell lennie), akkor a felvett 37 kredit miatt 6 lesz az átlagom, a hagyományos meg 4,84.
2011. január 10. Délután van, egy hosszú nap után hazafelé indultam Pestről. Elfoglaltam a helyemet a vonaton, szeretek a lenti részre ülni, ott több az esemény, most is odaültem, érdekes, ha Pestre megyek, inkább az első osztálynak nevezett részen szeretek utazni - rituálék, így strukturáljuk életünket. Fáradt voltam, főleg agyilag, aznap két írásbeli vizsgám volt, csak néztem ki a fejemből. Az, hogy odataláltam a megfelelő vonathoz, maga a csoda, csak a megszokásnak köszönhető. Nem könnyű odatalálni a vonathoz, nem csak nekem, másnak sem, főleg épségben...
- Most mit csináljak, hívjak mentőt? - szólt, mit szólt, üvöltött egy nő, egy eleinte ismeretlennek tűnő nő, aki félmásodperc múlva a helyére került a fejemben, elfoglalta az őt megillető helyet, én pedig boldog voltam, mint mindig, amikor őt látom. Mire feleszméltem, hogy igen, ő az, már el is suhant, leültette a férjét, majd tovább robogott.
- Bo-csá-nat, nem tud-tam (...) el-es-tem, még jó, ho-ogy... - mondta a férj, aki láthatóan nagyon zaklatott volt. Nekem mondta, így még nem szólt hozzám. Szemében ott volt egyszerre a tudás és a tudatlanság. Tudás, mert tudta, hogy mi történt vele, hogy hol van, de tudatlanság, mert nem tudta magát kifejezni, nem tudta magát kiszabadítani abból a burokból, ami az évek során ráfeszült. Ült, támasztotta botját, szeme a szégyent és a kétségbeesést is mutatta, kellemetlen volt belenézni.
- 4 éve lejárt a garancia a Siemens-nél, nem tudnak vele mit csinálni, az egyiken a fűtés nem működik, a másikon a lépcső, az ember meg dögöljön meg! - ordította Barbara, aki látszólag semmit nem változott, látszólag.
Leült, felakasztotta kabátját, közben hangosan fortyogott. Fantasztikus tehetsége van ahhoz, hogy mindenki ráfigyeljen. Mintha egyszer azt mondta volna, újságíró volt, mielőtt nyugdíjba ment. Óriási színésznő lehetett volna...
- Megszédültél, vagy mi történt? Vedd már le a kabátod, nem lehet veled sehova menni, elegem van!
- Na, Ancika, nincs melegem, jó ez így, ne kiabálj, kérlek!
- Nem kiabálok, tőlem akár meztelenül is lehetsz, engem nem érdekel, megmondta már a lányod, hogy nem szabadna téged az utcára vinni, nem vagy már beszámítható, 86 éves vagy! Háromszor mondtad nekem, hogy meg fogsz ölni, én nem felejtem ám el!
- Micsoda, én nem mondtam ilyet neked soha!
- Ne hazudj!
- Jó, ha mondtam is, nem kell rá figyelni... Szervusz, Ancika, szervusz - s megsimogatta Barbara térdét, ahogy mindig is szokta.
- Hagyjál már! - reagált Barbara szeretetteljesen.
- Elestem, nem is tudom, hogyan történhetett, egy óvatlan pillanat, egy pillanat volt az egész...
- ...és már kiabáltál is, hogy segítség! Kinek kiabáltál? Nekem, én hogyan segítettelek volna fel? Persze, mert 2 kilométert kell sétálni a vágány mellett, mire az ember felszállhat a vonatra! Milyen kocsirendezés ez? A Kádár-korszakban ezért akasztás járt volna, akkor még volt rend!
- Hagyd már ezt abba, kérlek! Mindenki minket néz!
- Ne csitítgass! Megsérültél?
- Azt hiszem nem... Vagyis de, vérzik a kezem!
- Jó, és most mit csináljak vele, fertőtlenítsem le? Nem hordok magamnál fertőtlenítőszert, de úgy látszik kéne, mert akkora züllés van, hol van a katolikus egyház, hol van? Hagyják, hogy az utcán feküdjenek az emberek...
- Igen, az veszélyes, igazad van, Ancika... Lenyalom a kezem, jó?
- Maradj már csöndben, nem érdekel, mit csinálsz, hülyeségeket beszélsz! Hiába szóltam az egyháznál, hogy figyeljenek ránk oda, mert nem tudjuk ellátni magunkat, ránk se nyitják az ajtót, ott dögölhetünk meg, ahol vagyunk! Hol van ilyenkor az Orsós Orbán?
- Igen, Ancika?
- Igen, ez sem jobb, mint az előzőek voltak, hiába írom nekik az ötleteimet, szarul valósítják meg, azt is én javasoltam, hogy a nők nyugdíjba mehessenek 40 év után, azt sem jól csinálták... Egyik se jobb! De annyi erőm még van, hogy odabasszak nekik!
Mint kiderült a többi utas párbeszéde alapján, a férfi elesett, nem tudni, pontosan hogyan. Elcsúszhatott talán. Kettejük párbeszéde alapján azt gondolhatná az ember, hogy Barbara segíteni akart a férjének. Nem. Egyesek szerint azt mondta férjének, maradj ott, dögölj meg, ahol vagy!
Ők végül a mellettem lévő ülésekre ültek, velem szemben egy fiatal lány ült, aki beszélgetni kezdett Barbaráékkal. A lány rekreációra járt az ELTE-n, úszni is tanulnak. Ennek az öreg megörült, ő régen híres úszómester volt, vidáman kérdezgette a lányt arról, melyik a kedvenc úszásneme. Körülbelül 5 percenként, egészen addig, amíg Barbara rá nem szólt. Barbara a lánynak el akarta adni pesti lakásukat, de klotildligeti villájuktól is jobb volna megszabadulni, ahogy kivettem szavaiból. Pontosan tudom, melyik az a villa. Tudom, hány gyermekük van előző házasságaikból, hogy gyerekeik, unokáik mikor voltak külföldön, mikor jöttek onnan haza, s mennyire hülyének tartja azokat, akik hazajönnek. A kalauz már jól ismeri őket, 18 óve, amióta ő a MÁV-nál dolgozik, állandó szereplői a Budapest és Esztergom között közlekedő vonat eseményeinek. Szereplői? Inkább alakítói, főleg Barbara, aki ha tehetné, odaadná a villa üres szobáját a kalauznak, hiszen ő az ő mentőangyaluk, mert lesegíti őket a vonatról.
Ha ő lenne a szociális miniszter, nem lenne senki az utcán, sátrakban laknának a hajléktalanok. Miniszter. Inkább miniszterelnök. Diktatúra? Na, akkor lenne csak igazán...
Nem, nem azért narancssárga, csak úgy.
Pedig annyi narancssárgát látni, például ma a vonaton. Már a Nyugatiban feltűnt nekem két, egymáshoz nagyon hasonló nő, akik hangosan, kacagva keresték a vágányt, ahonnan a vonat indul majd. Mindketten úgy néztek ki, mintha Erős Antónia klónjai lettek volna, az egyiknek még volt is piros a hajában, mondjuk ő pont háttal ült nekem, csak akkor láttam, amikor Esztergom felé már meg is néztem magamnak, mert sokszor hallottam a szájából, még ha háttal is ült nekem, hogy szerkesztő. Tényleg hangosak voltak, úgy beszélgettek, mintha azt akarték volna, hogy mindenki hallja, hogy miről beszélnek, valami díjról, amit az egyik kapott, a másik meg nem győzi dicsérni. Később kinyomoztam, hogy kiről van szó.
A többit majd akkor írom le, amikor elolvastam az új médiatörvényt, most, hogy végre van rá időm, mert végre vége az ötödik vizsgaidőszakomnak. Elég jól sikerült, bár még 1-2 eredmény folyamatban van, nem kéne elkiabálni. Nem tudom, milyen gyakran írok majd, szeretnék, de ma rájöttem, hogy lusta vagyok kicsit. A második félévi fogadalmam az, hogy blogolok megint, majd meglátjuk, mennyire leszek kitartó, következetes. Ja, és január 10-én ismét láttam valakit, aki általában él és virul, igen, Barbarát, sajnos nincs jól... Hamarosan jön a legújabb rész, ezt meg promónak hívják.
