Verses mese

Megint olyat álmodtam, amiről nem tudtam eldönteni álmodás közben, hogy álom. Pedig mindig tudom, hogy álmodom, úgyhogy a rosszakat nem is veszem magamra. Kivéve, ha tanulásról, vagy maximalizmusról van szó, azoknak mindig bedőlök. Azt álmodtam, hogy vasárnap volt, valami nagy körfolyosós házban voltunk, arról beszéltünk, hogy szerdára kell elolvasni a könyvet, meg szerdán lesz a versmondóverseny is. ZM megkérdezte, hogy állok a verssel, de én nem mertem válaszolni, mert sehogy sem álltam. Le is akartam mondani az egészet. A jó része az volt az álomnak, hogy az is volt benne, hogy minden kirúgást visszavontak. Bár nem is tudom, hogy jó lenne-e, meg ez nem egy olyan visszavonós város, ország.

Most inkább nem ülök

Tegnap nem volt időm írni, csak offline. Megint beleírtam a füzetem hétfői részének hátuljára, hogy mi van velem, mit gondolok. Most nem tartanám túl okos dolognak, ha egy az egyben leírnám azt, mert azt akkor gondoltam úgy, elmúlt már. Nagy vonalakban arról írtam, hogy hogyan telnek életem napjai, hogy melyik napokat szeretem, melyikeket nem, meg hogy úgy érzem, hogy egész héten csak pörgök, mint a körhinta, de igazából sehol sem vagyok soha.

Ma is csak most lett időm írni, mert délután házit csináltam. Olyat ráadásul, amit jó volt csinálni. Azt persze nem tudom, hogy ilyenre gondolt-e a tanár, de a McLuhan-mű alapján nekem ezek jöttek. Nem is írni kellett róla, hanem képet kellett alkotni, hát így sikerültek, köszönöm a BKV-nek, hogy ilyen mértékű önkritikával ragasztják a reklámokat a kombinóra.