Régen utáltam az ingeket. Nem tudom, mitől undorodhattam annyira, talán a gomboktól. Ahogy most leírtam, tényleg olyan fura szerzetek. Ne kérdezze senki, hogy miért...
Rajzolni mindig szerettem. Az óvodában az óvónéni házát rajzoltam le elmesélése alapján, aztán megígértem neki, hogy megkapja a rajzot, de végül inkább lenyúltam, mert megrémültem, hogy mennyire tetszik neki. Iskolában is mindig rajzoltam, egyszer még pályáztam is, lerajzoltam a Meszéna-házat, aztán beletették a 2000-es 24 óra-naptárba. Istvánosként a megyét hódítottam hol így, hol úgy...
Régen tehát pólóban jártam, s ha lehetett, rajzoltam.
Volt olyan is, hogy Ani néni azt mondta, hogy félt engem, mi lesz velem az Istvánban, ha ennyire nem tudok fogalmazni, akkor is póló volt rajtam, és nemcsak nem tudtam fogalmazni, hanem nem is szerettem.
Aztán előfordult olyan is, hogy ingben rajzoltam, esetleg nemcsak a legfölső, hanem az az alatti gombot is kigomboltam, bár a gombokat még akkor is utáltam. Valami mégis hiányzott. Nem, nem a nyakkendő.
Firkálgattam könyvlapokra, tanulás közben és helyett, aztán a semmiségekből, tv-stúdiókból, esetleg utcákból hirtelen betűk lettek. Eleinte csak szavak, betűformák, esetleg rövid mondatok. Aztán egyre jobban kezdtem szeretni az ingeket, csíkosat, kockásat, olyat, amilyet más úgysem vesz föl.
Alig van már pólóm. Azon kapom magam, hogy a rajziskola csakúgy van, de alig hoz már lázba. Valami más kell. De most jó. Most tényleg jó. Te jó ég! Mit csinálok én? Most írok, és azt olvassák, és véleményük is van róla, és meg is mondják nekem, le is írják. Az ecset gombjai helyett a billentyűzet gombjaival nyomom, s ami a legfurcsább, alig hiányzik a rajzbak.
Nem baj, azért én még nem dobok ki semmit. Se festőállványt, se ecseteket, főleg nem dobom ki a 64-es pasztellkészletem...
Úgyis előfordul, hogy az ing alatt pólót hordok... A nyakkendő pedig megfontolandó...

Kelj fel nyolckor, ha hatkor szoktál, de előtte maradj fenn éjfélig, főleg ha máskor tízkor már fellövöd magadnak a pizsit. Azelőtt meg próbálkozz csak úgy lenni, vagy esetleg csinálni valamit, de csak addig, amíg jó. Aztán unottan ülj le a tévé elé, tegyél a dvd-lejátszóba Jóbarátokat, nevess rajtuk, vagy ha már minden poént tudsz kívülről, állítsd be a nyelvet angolra, vagy ha van rajta olyan is, csehre vagy franciára. Aztán írjál blogot, és nevess azon, hogy milyen vicces azt leírni, hogy csehre. Ha azelőtt esetleg a kertben napoztál, akkor pláne röhögj. Röhögj, mert vicces dolog az, ha megrágcsálja a lábujjadat a Szofi-kutya, főleg, ha a legkisebbet. Ha nem látod, úgy sem hinnéd el, hogy mennyire tudja élvezni egy kölyökkutya, ha miközben issza a vizét, meg is fürdik benne, aztán ha rájön, hogy nézed, két kis háromszögfülét egy naggyá csapja össze. Ülsz kinn, beszélgetsz, a nap már melegít, talán idén még színed is lesz. Ma még igazából nem is csináltál semmit, csak elhatároztad, hogy mit csinálsz majd másképpen holnaptól, de pontos terv nem született, ma csak a mának élsz. Belül már tudod, hogy holnap sem fogsz mást csinálni, esetleg lazulsz egyet már megint. Aztán meg ugye vasárnap, és nini, a hétfő is munkaszüneti nap, megint. Majd keddtől megint olyan maximalista leszel, mint eddig, de most elég, ha azzal szórakozol, hogy visszatekered a dvd-t félsebességgel, vagy azzal, amivel tegnap is, hogy azt hiszed, hogy tudsz rémes sorok helyett rímeseket is írni. Kacagsz minden apróságon, azt sem tudod, hányadika van - micsoda felelőtlenség! Egy héttel ezelőtt megőrültél volna egy ekkora lógástól, most meg egyszerűen semmi nem érdekel. Legnagyobb problémád az, hogy melyik oldaladon heverj, vagy hogy már megint pampuskára aludtad a képed. Blogot se akartál ma írni, az utóbbi napok történései úgyis megtöltötték elegendő tartalommal, és még az olvasottságod sem volt soha ekkora. Most mégis írsz, csak azért, mert jó. De most be is fejezed, mert csörög az órád, hogy mindjárt vendégeid érkeznek. Nem, te senkit nem hívtál, csak tudod, hogy mindjárt jönnek, akik örökké késésben vannak, ezért rohannak mindig annyira, de általában azért késnek, mert sokat foglalkoznak azzal, hogy jó illatuk legyen. Jönnek Orgonáék a hegyről, már alig várod őket, de csak az illatuk miatt, egyébként nem tudsz róluk semmit, de a mai napba éppen belefér ez a felületesség. Aztán vágsz egy grimaszt, azt ma még úgysem tetted. Hmmm, kéne csinálni valamit - gondolod. De már mindjárt vége a napnak, rá kell hangolódni az esti álmokra, úgyhogy marad a semmittevés. Lassan de biztosan lemosod magadról a nagy semmit, aztán mivel ma nem az ötéves terv szerint élsz, jól bevacsorázol, amitől elnyom az álom, a másik valóság ma lassabban érkezik, biztos ő is ilyen laza napot tart, vagy ő is késik, mint Orgonáék, szóval talán álmodsz valamit, de nem tudod, hogy mit, vagyis tudod, de a mai nap olyan szép volt, hogy inkább nem akarsz vele álmodni... Nem akarsz ma olyat látni, amiben láthatsz egyáltalán valamit, azt akarod, hogy álmodban is vakítson a nap, és csak a nap, ne akarj most senkit látni, aki szépségével megvakítana, mert ma már majdnem sikerült leszoktatnod magad róla. Álmodj csak valami semlegeset, mondjuk fürödjél tengerben egyedül, nem, ő nem lehet ott, vagy álmodd, hogy ülsz kinn a kertben, és arra gondolsz, hogy ülsz kinn a kertben, és nem gondolsz rá, csak a napra, ami kellemes melegét rád önti ma is, meg ha ráér, holnap is. Élvezd...

Kicsit felpörögtek az események. Leginkább tegnap volt ez, de még most is forog a hinta, elég szédülős vagyok. Mindig fel akartam ülni a pörgős hintákra, aztán sose lett jó vége. Most nem rossz a vége, mégis úgy érzem, mintha beültem volna egy forgószékbe, ahova egy bizonyos eset óta nem ülök soha, vagy ha mégis, meg nem mozdulok, szóval beültem a forgószékbe, megálltak körülöttem páran, és jól megpörgettek. Nem egyszer, nem kétszer, jó sokszor. Arcokat még látok, de már nem őszinte a mosoly az arcomon, kezd összemosódni minden, kezdem érezni, hogy a gyomrom tartalma hamarosan megtalálja a vészkijáratot. Az arcokra már csak emlékszem, már nem látok élesen, beszélni sem tudok, ha tudnék, kiabálnék, hogy elég, de csak a szememmel üzenek, hogy na. Először úgy érzem, haragszom az egész világra, de legalábbis arra a pár emberre nagyon, aztán felkelek a székből, rájövök, hogy nem is szédülök, és a reggeli sem használja a tűzlépcsőt.
Másnap felkelek, és egyre hálásabb leszek nekik, hogy jól felpörgettek...
Megyek reggelizni...

Amikor az ember már mindent elfelejt, már semmit sem vár, csak azt, hogy következzen valami, ami lefoglalja. Ami miatt nem gondol sem rá, sem a többiekre, de leginkább senkire. És ilyenkor jön egy SMS, és ilyenkor érzem azt, hogy egyszerre történt velem jó, és egyszerre a legrosszabb, mert igazából nem történt semmi, csak éppen téptek egyet azon a bizonyos seben, de kicsit megfújta a szél, s így már nem is olyan rossz...

Amikor olvastam az üzenetet, csak az jutott az eszembe, hogy minél előbb vissza kell írnom, aztán meg értesítenem kell a Borzot. Borznak leesett az álla, nekem meg nem kell egy darabig kávét innom, vérnyomásilag jól vagyok, köszönöm. Aztán pizzáztunk, megjelent a pofátlanul boldog Páni, akinek ma legnagyobb gondja az volt, hogy Uri Geller volt az est.tv címlapján.

Aztán hazaértem. Továbbra sem értettem a történteket, de aztán felhívott Borz...

"A nagy zöld szempár pillantása ráfordult, és Horn Mici felnevetett. A régi mókás nevetése volt, amitől úgy idegenkedett eleinte.

– Te a legjobban? Bizonyos vagy benne? Te csak a hősöket szereted, kis Vitay, a csinos fiatal hadnagyokat, jókedvű, bolondos asszonyokat, akik táncolnak, meg pimasz hangon beszélnek az igazgatóval, és nem engedelmeskednek senkinek. Zsuzsanna szereti Abigélt, Vitay, Zsuzsanna, aki akkor is ráismert már és féltette, mikor mindenki elhitte a komédiáját, és azt gondolta róla, szentimentális vén szamár.

Elhallgatott, az indulat elfojtotta a szavát. A kislány csak állt előtte. A felismerés, amely végre elért a tudatáig, olyan nagy volt és olyan megrázó, mint semmi ebben az iszonyú és gyönyörűséges hét hónapban.

– Te szereted Abigélt? – kérdezte Horn Mici. – Hisz eddig a percig azt képzelted, hogy én vagyok az. Én, és nem a legbátrabb és legtisztább szívű férfi, akit valaha ismertem." (Szabó Magda: Abigél)

Én sem tudtam ma, hogy ki Abigél, pedig olyan egyértelmű: igaz nem Garas Dezső, nem is férfi, amit viszont leírunk, bedobja kőkorsójába, és segít akkor is, ha mi már nem is számítunk rá - Bloganyánk.

Ja, és ő az árkodi ellenállás vezetője. :-)

Ez az amire nem számítottam, és amit még dolgozgatok felfele. Nem értem, vagyis nem értettem ezt az sms-t addig, amíg le nem esett minden. Szóval következő bejegyzésben átvesszük a dolgokat. Ja, egy kis éji zene, ide nagyon jó lesz, azt hiszem...

Rég volt Álmome-e?, tény. Nem volt rá okom, hogy írjak, mert nem történt semmi e téren. Most azonban történt valami, amit még most sem hiszek el, nem, ezt nem lehet. Olyat éreztem, mint amikor felvettek az Istvánba, vagy amikor kiderült, hogy kiállították egy képemet az MNG-ben. Igen, tudom, ezek az Álmom-e? bigyók mindig olyan elvontak, de most nem tudok igazából elvont lenni, pedig szeretnék, de nem megy. Csak bejelentem inkább, mert fáradt vagyok, és különben is: ez egy mérföldkő ebben a sorozatban, ez kilóghat a sorból. Most már tényleg leírom: behívtak a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorkészítő szakának felvételijére, a második rostára. Már nem 270-en vagyunk, hanem csak 100-an. A feladat szövegalkotás lesz, kíváncsi vagyok, nagyon. Május 17., akkor derül majd ki, mit is takar ez. Annyira szeretném, és itt most nem kérdés, hogy ez Álmom-e?, azt hiszem ez az, ez vagyok igazán én, csak nehogy koppanjak...

A Hídlap nekünk igazából nem is jár, de műkedvelésből azért lapozgatom.
A hétvégén a következőre lettem figyelmes, bár már biztosan régen ott van, csak eddig nem hittem el, ha esetleg láttam is: "szó, köz (az önkormányzat finanszírozásában)" Hídlap.
Örülök, hogy egy demokratikusan működő város független hetilapjában egy nem-is-tudom-kicsoda firkál olyan pénzen, amit a város minden adófizetője szponzorál, ám viszonylag ritkán kap meg. Örülök, hogy attól él ő jobban, hogy a mi pénzünkön ír azokról hülyeséget, akiket mi, utálgomon felnőtt hazátlan bitangok, kicsit többre tartunk, mint mondjuk őt.
Érdemes megjegyezni még azt is, hogy az ún. utálgom a városnak egy forintjába sem kerül, mégis függetlenebb, mint a városi pénzből "készülő" honlap és Hídlap. Bár ha azok is függetlenek lennének, hogyan szolgálnák a fenntartó érdekeit?

Ui.: Örömmel olvastam viszont Váczy-H. köszöntő szavait a ballagóknak címezve. Kérdés, ha van benne ennyi emberi érzés, mert szerintem amit írt, azt őszintén írta, akkor mit keres még ennek a lapnak az élén...

Egy napsütéses délután jött a hír, új igazgatót választottak, nem azt akit mi szerettünk volna. Ezután az következett volna, hogy a következő tanítási napon jól kibeszéljük a dolgokat, mostanában akadt ilyesmire példa. Erre másnap ballagtunk, aztán meg érettségi, most meg azon kapom magam, hogy véleményem ugyan lehet, mert ugye szólásszabadság van, de attól tartok,ha leírom a véleményem akkor is jó, ha meg nem, na, akkor meg még jobb.
Azon a napsütéses délutánon, amikor a még zárt Munkácsy-kiállításról jöttem ki, láttam egy embert kijönni a kapun a volt nyári munkahelyem irodája mellett, aki hirtelen megrémült, amikor pár diák környékezte meg egy közös fotóért. A férfi elpirult, arca illik bordó kravátlijához, amit már egy kicsit meglazított, vagy csak szimplán nem tud megkötni. Jó, én se magamnak kötöm, de ha muszáj lenne, tudnám, mert letöltöttem a netről, hogyan kell. Szóval kijött, mosolygott is talán a fotókhoz, én meg álltam, és nem értettem, mi ez a nagy rajongás körülötte. Nem az az ember áll ott a kapuban, aki elvileg magyart tanít, de több hibát vét igazgatói pályázatában, mint ami még egy érettségiben elnézhető, és olyanokat sorolt fel pályázatában, ami mindenre utal, csak arra nem, hogy egyébként meg komolyan lehet őt venni? Tényleg nem értem. Senkit nem akarok bántani, főleg, hogy most már más élethelyzetben vagyunk, nekik lehet érdekük, hogy békében éljenek vele/mellette, de akkor sem értem ezt a nagy váltást. Lehet, hogy nem jól értem, és tényleg, lehet, hogy nincs is közöm hozzá...
Áll ott az öltönyében, pózol, most velem is - mondja neki egy diák, s ez neki nem gond, hiszen mondták már neki más helyzetben is, hogy most ide állj, vagy oda. Most öt évet pályázz meg, de egy évet akarj csak, és érts is egyet ezzel. Bár nem tudok sakkozni, de már nem is akarok tudni. A sakk olyan, mint a politika, és szerintem a politikának meg semmi értelme sincs.
Az öltönyében jött a ballagásra is, mert jött a ballagásra - érdekes helyzet. Egyszer azt írtam, hogy nem bírok magammal, ha nem illenek össze színben a ruháim. Lehet, hogy hülyeség, akkor is leírtam. Most annyit hozzátennék, hogy nem veszek fel két egymást követő napon ugyanolyan ruhákat - túlzott exhibicionizmus. Jó, én is ugyanazt az öltönyt hordtam az érettségi alatt, de én nem vagyok intézményvezető. Nem kap ruhapénzt, de legalább a nyakkendőjét cserélhetné, mert nekem így úgy tűnik, hogy azért hord öltönyt, mert úgy vezetősebb. Kívánom az iskolámnak, hogy ne olyan igazgatója legyen, aki az öltönye miatt igazgató. Volt már nekünk olyan igazgatónk, aki nem járt öltönyben, mégsem azt tartotta fontosnak, hogy megválassza Mrs. Istvánt.
Lehet, hogy amit leírtam, indulatból született, lehet, hogy mire leírom, legszívesebben kitörölném. Nem teszem. Ez a véleményem, ez jutott eszembe, erről a sakkozgatásról, s egy úrról, akit nászöltönyben láttam, mintha esküvőre jött volna. Olyan esküvőre, aminek örül az apa, örül az újdonsült férj, csak az ara nem, meg a násznép sem.
Születtek már jó kényszerházasságok is, bár viszonylag kevés. Ja, és nem a XXI. században.

Ui.: A SZIGINFO az én szellemi termékem. Abban nem lesznek hasraeső csecsemők és üres medencébe ugráló bikinis szőke lányok sem. És ez nem a Kész Átverés Show...