A ha

Miután ma fél kettőkor végeztem az egyetemen (mármint a nap első felével), szokásomhoz híven elindultam a Kálvin tér felé. Az első zebránál, ahol eddig általában zöldet szoktam kapni, most kivételesen piros volt a lámpa. Még szerencse, hogy arra a zebrára merőlegesen is van egy zebra, az ottani meg zöld volt, elindultam hát arra. Eszembe jutott, hogy úgy is akartam enni egy kínai csípős levest, akkor betérek a Taoba egyre. Épphogy átértem a másik oldalra, amikor eszembe jutott, hogy igazából egy kávét is megihatnék a Californiában, de ekkorra ugye már a Múzeum körút másik oldalán voltam. Pár másodpercig nem is foglalkoztatott tovább a téma, majd egy újabb zebrához értem, ahol ismét várni kellett, ekkor pedig eszembe jutott valami, amit azóta sem felejtettem el, s ami tökéletesen elmondja, mi az, amit mostanában gondolok magamról: ha arra indultam volna, amerre menni akartam, már rég ott lennék, ahová tartottam. (Persze azt senki sem tudja, mi történt volna a másik oldalon, s hogy nem vágytam volna-e arra az oldalra, ahol ez eszembe jutott.)

Lassan meg kéne barátkoznom azzal, ahol és ahogy vagyok, na meg ami vagyok.

Majomparádé

A történet ott kezdődik, hogy június 20-án este, az államvizsgám előestéjén, az m2 ismételte a Záróra egyik korábbi adását, a vendég György Péter esztéta volt. Ezt a műsort már akkor is láttam, amikor először adásba került, de valahogy nem azzal a szemmel néztem akkor, mint később. A második alkalom valószínűleg azért volt emlékezetesebb, mert ezen a bizonyos estén már tudtam, hogy másnap ez a bizonyos esztéta, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója lesz az államvizsgámon az elnök. György Péter azt mondta a műsorban, miután Veiszer Alinda megkérdezte tőle, hogy miért nem ír 2006 óta tévékritikát, hogy azért, mert ami ma a televízióban megy, az nem más, mint egy majomparádé.

Ma találkoztam először a Sugarloaf Szervusztok celebek című szerzeményével, amire vélhetően nem azért figyeltek fel többen is, mert olyan fontos a magyar könnyűzene életében, talán inkább azért, mert a magyar média működésével kapcsolatban érdekes kérdéseket vet fel, sajnos ezeket a kérdéseket meg is akarja válaszolni... Azért sajnos, mert a Sugarloaf ugyanabban a ketrecben ugrál, amelyikben azok, akiket parodizál. Egyszer valahol valaki azt mondta nekem, hogy ha az ember egyszer arra adja a fejét, hogy a médiában dolgozzon, akkor el kell fogadnia bizonyos szabályokat, ahogy ő mondta, el kell fogadni, hogy ebben a cirkuszban lépünk fel. Lehet ugyan fanyalogni, de az kb. úgy néz ki, mintha egy majom kijönne az állatkerti ketrecének rácsához, s nevetve hátrafelé mutogatna a többi majomra, hogy emberek, ezek majmok! Igaz, Dér Heniék annyit azért megtettek, hogy mielőtt meghajoltak volna, jelezvén, hogy a produkció teljes, azért hátraléptek a többi majomhoz, s mintegy sorsközösséget vállaltak a korábban parodizált egyénekkel. Ettől még persze nehezen veszi be ezt a művet egy nem celeb gyomra, bár elgondolkodtató, miért pont ez lett a témája ennek a minden bizonnyal jó pár bulvárcikket generáló dalnak. (A válasz az előző mondat végén található.)

Dicséret jár viszont azért a klip készítőjének, amiért volt benne annyi, hogy nem úgy utánozta az alanyokat, ahogyan azt pl. az Irigy Hónaljmirigy teszi, megelégedett a stilizálással, nem akart hangokat és arckifejezéseket utánozni, valószínűleg úgysem ment volna. Nem rossz ötlet az sem, hogy a videó fekete-fehérben készült, a háttér meg fehér, így legalább vizuálisan el tudtak rugaszkodni attól a közegtől, amiben egyébként derékig benne vannak. Amikor az utolsó másodpercekhez közeledett a klip, azért szurkoltam, hogy a végén legyen valami poén, hát valami afféle azért csak lett, nevezzük poénnak azt, amikor vakargatja egymást a két majom. Így válik kerekké a történet, azt is mondhatnánk, amit az általános iskolai osztályfőnököm szokott: nem ellened haragszom, hanem érted. Igaz, most azt hiheted, bántottalak, de hány letöltést kapsz te ezért, hányszor hívnak majd a tévébe, hány fellépést köszönhetsz majd ennek, esetleg egy kerekasztal-beszélgetésen majd vitatkozhatunk is, de ha vége a felvételnek, majd tovább vakargatjuk egymást a sminkben, s már ott egyeztethetünk is, mikor alkalmas a következő nagy vita, aminek a végén egymás nyakába borulunk, csak arra azért figyeljünk, hogy fizetős fellépéssel ne ütközzön a következő találka.

By the way, ki tudhatja biztosan, hogy sosem készült még ehhez hasonló paródia? Azért, mert nem láttuk vagy nem is hallottunk róla? Biztosan azért, mert nem celebek követték el, ezért ugyan, kit érdekelt? (A blogger szótára még mindig nem ismeri a celeb szót.)

(Direkt nem a klipet szúrtam be, mert az, hogy az MTV egyik műsorában szólal meg a dal, sokkal izgalmasabbá teszi az egészet...)

Vétkesek közt

Nem gondoltam volna, hogy majd' négy hónap után éppen az esztergomi politikai helyzet miatt ragadok majd klaviatúrát... Nem tudom pontosan, hogy mikor láttam a mai előtt utoljára testületi ülést, nem is fontos, de az biztos, hogy nem mostanában. Nem is definiálnám pontosan az esztergomi politikához fűződő viszonyomat, ha csak azt állítanám, hogy ezeket az üléseket nem néztem, nem kerestem különösebben a Hídlapot sem, a Civilhetest sem, nem böngésztem folyton az RTVE honlapján, de azt sem nagyon tudom, miről írt az elmúlt hónapokban a Szeretgom.


Nem tudatos döntés volt, hogy így kizártam az életemből az esztergomi közügyeket, egészen egyszerűen a nyár előtti időszak más dolgokról szólt, más, számomra fontosabb dolgokról (tanultam, felvételiztem, diplomáztam). Attól függetlenül, hogy nem voltam hűséges fogyasztója egyetlen esztergomi hírforrásnak sem, attól még hallottam ezt-azt, kizárásos alapon országos médiumokból informálódtam. Az, hogy a várostól független médiumokból értesültem a fejleményekről, azt hiszem, eléggé kívülállóvá tett, pozitív értelemben kívülállóvá. A lényeget megtudtam így is, megtapasztaltam (akár médiumuk segítsége nélkül is), hogy nincs tömegközlekedés Esztergomban, hogy a város egy elvadult arborétummá vált, és hogy nemcsak az igaz, hogy lassan mindenki esztergominak érzi magát, hanem az is, hogy lassan minden esztergominak elege van. Nem a magam nevében beszélek, másokon látom, másoktól hallom, én megpróbálom ezt az egész helyzetet úgy kezelni, mintha csak egy rosszul megírt szappanopera nézője lennék.


Tudom, sajnos nem lehet teljesen szappanoperának tekinteni az egészet, mert egy valódi szappanoperát ki lehet kapcsolni, a mentális rágógumi helyett lehet értelmes műsort találni, de keresni biztos. Az esztergomi szappanopera helyett sajnos most nem lehet másik műsort keresni, nem csak azért nem, mert nyár van, és minden csatornán csak ismétlést adnak és/vagy Bud Spencert, hanem mert az esztergomi szappanopera szereplői fellázadtak a producer és a nézők ellen, és úgy tüntetnek, hogy nem veszik észre, hogy a sorozatuk megbukott. Nem helyettesíteném be, hogy kik a szereplők és ki a producer, egy biztos, a nézők mi vagyunk, de mi is csak azért nézzük, mert ez van, meg mert olyan rossz, hogy már jó.

Maradjanak velünk, mert szeptember elsején jön a Vétkesek közt következő része!

Tényleg régen láttam testületi ülést, de a mait egyszerűen nem tudtam otthagyni, miután elkezdtem nézni. Nem tudtam otthagyni, mert alig hittem el, hogy egy testületi ülésnek tényleg erről kell szólnia. Egy éve létező együttműködésről vagy annak hiányáról, a hozzászólások elejére beszúrt humormorzsákról, virágokról és elvi, a város mindennapi életét egyáltalán nem elősegítő kérdések megtárgyalásáról. Én nem beszélek veled, mert te nem beszélsz velem, és ezt is csak azért mondom el, hogy mindenki jól láthassa, hogy nem beszélek veled. Személyeskedünk, haverkodunk a mellettünk ülővel, meglessük, hogy a másik kivel sörözik, aztán jól beáruljuk, csak azt felejtjük el, hogy az egész élőben ott van az interneten, és bár valószínűleg nincs az a boldogtalan, aki Esztergomtól teljesen függetlenként odakattint az RTVE közvetítésére (kivéve, ha ezt az oldalt nézi), de az mégis elkeserítő, hogy a város képviselői 2010 októberétől csak ilyen és ehhez hasonló jelentekkel tudják bizonyítani, hogy a városért dolgoznak.

Újra hangsúlyoznám, hangozzék bármilyen hazafiatlanul is, én kívülállónak tartom magam, s ha ez így megy tovább, ez egyre inkább így lesz. Persze az, hogy én minek szeretném magamat tartani, az nem mindig esik egybe azzal, hogy mi vagyok. Esztergomi vagyok, hiszen jelen pillanatban itt élek, és közöm van ehhez a helyzethez, mert én is szavaztam október 3-án. Talán ezért tartom mégis felháborítónak, hogy ez a trash-reality-vel megspékelt szappanopera egyébként a városi önkormányzat eddigi munkájának reprezentációja.

Számos jel, jeles szám

Abbahagyom a mentegetőzést a 76-os számmal kapcsolatban. 3 évvel ezelőtt életem részévé vált, aki úgy gondolja, hogy ez beteges, az ne olvasson tovább. Persze senkinek nem tiltom meg, az is olvasson tovább bátran, akinek az kell egója legyezgetéséhez, hogy mások bizonyos szempontból sikertelen múltjáról olvashasson, akkor semmiképpen nem szeretném megakadályozni senki mentális kielégülését.

A sztori már ismert, nem ismételném magam, az egész blog e köré csoportosul, tessék lapozgatni.

Ma (2011.04.29.) kaptam egy hírlevelet az ELTE-től, mindig kapok, mindig át is böngészem, de a lehető legritkábban érzem azt, hogy bármilyen információ engem érintene benne. A mostani hírlevél első hírét idézem:

Pázmány-nap

Az ELTE Szenátusának ünnepi közgyűlése az egyetem alapításának 376. évfordulóján, 2011. május 13-án. A Pázmány-előadást idén Vicsek Tamás tartja. Díszdoktorrá avatják Alexander Schrijver, Varga László és Spyridon Vrellis professzorokat.

Milyen számokat látok ezekben a sorokban? Először is a dátumot, a mai dátumot. Negyedik hó 29. 429, ha a hagyományos mobiltelefon billentyűzenén akarnánk beütni a GbZ szót, ezeket a billentyűket kéne használni. Az ELTE életében 376. évforduló, az én életemben 3. évfordulója a 76-os számnak. Május 13., két éve ezen a napon engedett tovább MK, annak ellenére, hogy VT (nem Vicsek Tamás) nem úgy ítélte meg...

Vélt korreláció? Az őrület határa? Nem. Nem vélem úgy, hogy van összefüggés bármivel is, de észreveszem ezeket a jeleket, örülnék ugyan, ha lenne jelentésük, pozitív. Nincs szó őrületről, csak nosztalgiáról, ami jó dolog, esetleg gyászról, a gyász pedig az egyik legnagyobb stresszforrás, hát ilyen ambivalens érzéseket vált ki belőlem ez a pár szám.

A 23-as szám című Jim Carrey-film jut erről eszembe, az életemről pedig néha a Truman show (szintén Jim Carrey), és nem, nem vagyok Truman-szindrómás, előbb lennék inkább Grinch, igen, szintén Jim Carrey. Ezek a filmek életem trilógiáját alkotják, vicces.

Szóval ezek csak számok, számomra ugyan jelek, de csak annyit jelentenek, amennyit általában az ember életében az évfordulók: mérföldköveket, amelyeket megérint, de nem a célállomást jelentik számára; csak átutazók vagyunk az általuk szegélyezett úton. Jó lenne megérkezni valahova...

Építem magam

Ma valamiért megint eszembe jutott az, amikor 12 éves koromban elhatároztam, hogy megkomolyodom. Most írhatnám azt, hogy a kedves olvasó most biztosan felkacagott engem ismerve, de az a baj, hogy valószínűleg nem mindenki kacag fel ezt olvasva, főleg azért nem, mert úgy gondolhatja, hogy ez a tervem sikerült is. Lesznek persze olyanok is, akik a második mondatot nem is látják majd, mert könnyesre nevették magukat az elsőn, ezért ez a hosszú bevezető, remélem, már mindkét tábor felkészült az „érvekre”…

Szóval 12 éves koromban, amikor felvételiztem az Istvánba, elhatároztam, ha felvesznek, csak tényleg vegyenek fel, én komolyan megkomolyodom. Nem keverem többé a kártyákat a háttérből, nem lesznek epés megjegyzéseim, egészen egyszerűen le fogom rombolni a rólam addig kialakult képet. Nem vigyorgok mindenen idétlenül, soha többet nem keveredek kétes ügyekbe, például olyanokba, hogy mások biztatására többször is magamra szavazok a karácsonyi rajzpályázaton, egyrészt azért, mert úgyis cserben hagynak, másrészt úgyis kiderül, harmadrészt pedig egy 90 Ft-os Americana táblás csokiért nem éri meg az alvilággal szövetkezni. Elhatároztam azt is, nem zavarom meg többet a  matekórát, ha a tavasz közepén havazni kezd, azzal, hogy felkiáltok, hogy esik a hó, és ígérem, hogy soha többet nem leszek senkinek a senkije, csak magam leszek.

21 éves fejjel visszatekintve életem első felelős, s egyben eget rengető döntésére azt kell, hogy mondjam, hogy nem véletlen, hogy az ember nem 12 éves korában alakítja ki egy az egyben személyiségét, de az sem véletlen, ha mégis. Ez megint egy kicsit lilának tűnhet, de máris megmagyarázom: nem jó, ha valaki ilyen koravén, mert lemarad a kamaszkoráról, de jó, ha valaki ilyen koravén, mert lemarad a kamaszkoráról. Ezzel sem lett feketébb vagy fehérebb a lila, aki érteni akarja, az éretni is fogja. Tisztában vagyok vele, hogy Erikson forogna a sírjában, ha lenne ott wifi és olvasná a blogomat, hiszen ezzel sokat próbált elméletét húztam át egy digitális tollvonással, hiszen ezzel azt mondom, hogy az ember kihagyhatja azokat a bizonyos kríziseket. Lehet, de nincs is annál érdekesebb, mint amikor egy biztosnak tűnő rend felborulni látszik. Amikor az ember úgy érzi, hogy azt, amit az élet felkínált, abban a sorrendben eszi meg, amilyen sorrendben akarja. Nem hiszek abban, hogy csak a bevált módszerek a jó módszerek, főleg azért, mert azok sem beváltként kezdték anno.

Megint kezdem úgy érezni, hogy semmit sem mondok, mégis sikerült kiírnom magamból azt, ami ma/mostanában foglalkoztat, de még tudom fokozni.

Mint ismeretes, végül felvettek a gimnáziumba, sőt, ma már ott tartok, hogy közelebbi ismerőseimnél, barátaimnál előbb fogok diplomázni, tehát igen, már mögöttem a gimnázium, s lassan az egyetem első 3 éve is. Azért írtam azt, hogy nem szerencsés 12 évesen eldönteni az embernek, hogy milyen lesz az elkövetkező éveiben, mert könnyedén olyan is marad, s már akkor sem lesz könnyű visszaváltozni, amikor semmit sem szeretnénk jobban. Egyetemre kerülésemkor nem szerettem volna mást, mint visszaváltozni azzá a pofátlan, magamutogató, a sorból mindig kilógó emberré, aki általános iskolában voltam. Három évem ráment, de végül talán mondhatom, visszataláltam 21 évesen 12 éves énemhez. Még mindig nem emlékszem, hogy most ez hogy is jutott eszembe, de már régen is írtam, meg tavasszal mindig szeretnék művész lenni, s ilyenkor hajlamos vagyok olyan dolgokat alkotni, amikhez semmi tehetségem nincsen, néha mégis úgy érzem, hogy van. 

És amire mindig rájövök, s ma szembejött egy újabb megerősítő példa: nem kellenek példaképek, csak célok, így a végén felülmúlhatjuk majdnem példaképeinket is.

Bazsi Bharat zárja sorait, s a felálló ormányú elefántot az ajtó felé fordítja.

Gőzölt a vonat Szabadságliget és Pázmáneum között

Isten őrizz, hogy paródiát csináljak egy régebbi írásomból. Nem azért, mert nem lenne elég öniróniám, ha azon múlik, már most írok egy önparódiát, inkább a téma miatt nem. A múltkori eset megtanított arra, hogy mielőtt helyet foglalok a vonaton, aláírjak magamban egy szerződést, amiben benne foglaltatik, hogy csak és kizárólag a saját felelősségemre tartózkodom a szerelvényen, már csak azért is, mert nem biztos, hogy szívesen bíznám magam akárkire, aki a vonatot vezeti, vagy kalauzként a vonat házigazdájaként viselkedik. Az a baj, hogy az utóbbi véleményem szerint nagyobb veszélyt jelenthet az egyszeri utas számára, ha arra gondolok, hogyan viselkednek a különböző krízishelyzetekben, így a vonatvezetők előbbi bírálatát tekintsük semmisnek.

Történt ugyanis, hogy miközben az általam szellemi felüdülés netovábbjaként értékelt rendezvényen voltam (Csukás István 75. születésnapja a PIM-ben), arra vetemedtem, hogy hazafelé a vonaton nekiálltam Árpa Attila Valótlan Világtalan című könyvének, csupán azért, hogy az emelkedett hangulatból visszarázódjak a holnap folytatódó szakdolgozat munkacímen futó projektbe. Ebben a bejegyzésben nem közlöm a mű félig már (legalábbis a fejemben megszületett) recenzióját, ha a szerzőt és a mű címét olvassuk vagy halljuk, már tudhatjuk, hogy Csukás István gondolataitól és puszta lényétől nagyban különbözik a könyv... (Próbáltam normálisan megfogalmazni az előző mondatot, így sikerült...) Mivel a bekezdés, nem kis nagyképűségemet bizonyítva, azzal kezdődik, hogy történt ugyanis, jó lenne elmondani, hogy mi történt. Egyszer csak azt vettem észre Szabadságliget után, hogy a villany hirtelen lekapcsolódott. Tekintve, hogy olvastam és mindez a 20.20-as vonaton történt, ez az apróság igen nagy problémává nőtte ki magát, főleg, hogy ezután pár másodperccel ilyeneket hallottam, hogy folyik valami kék, aztán azt, hogy ez füstöl is... Nem gondoltam, hogy a gázoláson túl még bármi is történhet egy vonaton, ami ekkora pánikot idéz elő, s ha a pánik időbeli kiterjedését vizsgáljuk, kijelenthetjük, hogy nem tehető egyenlőségjel a két pánik közé, azt mégis elismerhetjük, hogy a pánik kiterjedésének tekintetében ez a pánik vitte el a pálmát a kettő közül. A vonat gőzölhet is. Mint kiderült, kifolyott valahonnan a fagyálló, ami kék volt, s valamiért elkezdett füstölni, helyesebben gőzölni a fűtőberendezés. Lerövidített híradásban csak úgy adtam volna tovább az esetet, hogy kifolyott a piros csiga vére... A terjengő bűz hatására ismét bizonyítást nyert a szerkesztői minor kapcsán kimondott tételem, miszerint ha valamit közösen utálunk, annak van a legnagyobb közösségformáló ereje. Itt most a szagot kezdtük együtt utálni, így már nem csak annyit szóltak egymáshoz az emberek, hogy szabad-e ez a hely, mivel ez az egy szerencsétlen szerelvény közlekedett ekkor, hanem megjelent egy új kommunikációs eszköz is, a szemkontaktus. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az átlósan velem szemben ülő rám nézett, s mielőtt még megszólalt volna, az ablakhoz nyúltam, majd kimondta, hogy nyissuk ki az ablakot, s mire az egész utasítás elhagyta volna a száját, a velem pontosan szemben ülőre néztem, aki szintén felemelte az ablaknyitóhoz a kezét, s egy újabb tekintetcsere segítségével kinyitottuk az ablakot. Mindezt azelőtt, hogy beértünk volna az alagútba. Az alagúttól félt a legtöbb utas, nem tudták elképzelni, mi lesz majd velük, ha bekerülnek abba a légüres térbe...

Túléltük az alagutat, a kék folyadékot, vélhetően azért, mert a kalauzok gyöngye, akit ezúton szeretnék áthelyeztetni stewardnak, olyan leleménnyel nyugtatta az embereket, hogy öröm volt hallgatni. Sajnos pontosan nem tudom idézni, csak arra emlékszem, hogy azt mondta, hogy a ... is füstöl, mégse lesz tőle baja... Ez a mondat egy repülőn mégis szebben hangozna.

FelELTE Balázs...

A műsorszámban önünneplés található!

Miután rájöttem, hogy megint elloptak tőlem egy órát, visszajött az az érzés, amit kb. 3 éve is éreztem. Aztán arra is rájöttem, hogyha ma, vagyis vasárnap nem írom meg az ünnepi, tehát 3. blogszülinapi bejegyzést, akkor soha, mert holnap nem lesz rá időm, utána egy nappal pedig már nem aktuális. Nosztalgikus elő-konzervműsor következik, lassan én is kinevezek egy intendánst a blogban, ha már egyedül nem megy, akárcsak az m1.

Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valami rossz történik az emberrel, azt mindig jó követi, és az a rossz is csak azért következett be, mert túl jó dolgunk volt azelőtt. Nos ezért merem azt remélni, hogy ez az internetes napló majd beválik, mert éppen egy pofon után állok. Egy olyan nagyobb után. (2008.03.28.)

Ha tudta volna a szerző, hogy hány, a fent említettnél nagyobb pofon vár még rá, eszébe nem jutott volna attól a kis suhintástól szenvedni. A szerző ma már tudja, nincsenek jó és rossz történések, ha a történelem szemüvegével nézzük az eseményeket, csak események vannak, amelyek így vagy úgy befolyásolták a dolgok menetét. Mivel nem tudjuk, hogy hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem így alakultak volna, nem tudhatjuk, hogy most jó vagy éppen rossz dolgunk van-e.

Egész egyszerűen az történt, hogy elvették tőlem azt, amire olyan nagyon büszke voltam. Büszke voltam rá, mert annyi embernek nincs olyan: volt egy álmom. (...) Az volt az álmom, hogy a gimnázium után olyan egyetemre megyek, ahol végre azt tanulhatom, amit igazán szeretek. Valami olyat, amit úgy hívnak, művészet, keverve valami olyannal, ami érdekel, de kicsit félve kezdenék bele, azt meg úgy hívják, hogy média.(...) (2008.03.28.)

A szerzőnek ekkor még fogalma sem volt arról, hogy amit álmaként definiál, azt szóról szóra eléri, még annál is jobban, mint ahogy azt várta. Tudniillik média design szakra szeretett volna menni, később televíziós műsorkészítő szakra, majd az ELTE kommunikáció szakjára vágyott, végül szabad bölcsésznek vették fel, ahol a szakiránya kommunikáció lett. A legszebb az egészben az, hogy szerzőnk az elmúlt 3 évben a felsorolt szakok mindegyikét tanulta, hiszen tanult egy kis művészettörténetet, esztétikát, tipográfiát, elvégzett egy tévés akadémiát, rengeteg kommunikációval és médiával kapcsolatos órája volt, s ami a legszebb az egészben, hogy napra pontosan 3 évvel e sorok jegyzése után, vagyis 2011.03.28-án 11.30-tól 13.00-ig Művészet és média című óráján fog buzgón jegyzetelni.

In a nutshell, ahogy akkor mondtam volna, amikor még angolul is tudtam, el lettem utasítva (...), és ha ez nem lett volna elég, még csalódnom is kellett 1-2 emberben.

Igen, angolul majd megint meg kell tanulnia a szerzőnek, meg németül is, úgyis kell még egy nyelvvizsga az MA-diplomájához. Igen, most ez a nagy rejtély, hogy BCE vagy ELTE, szerzőnk legnagyobb problémája az, hogy bár szívesebben folytatná a BCE-n tanulmányait, a BCE-ből nem lehet olyan jó anagrammákat készíteni, mint az ELTE-ből: TELE, ETEL stb. Most érkezett azonban a hír, hogy a kettő szóból együtt, tehát a BA és MA képzés segítségével a következő anagramma hozható ki: TE CELEB.

De most valami új kezdődik, hiszen még blogot is nyitottam, érzem, Most múlik pontosan. Remélem, panaszáradatom nem lesz rossz hatással naplóm jövőjére, hiszen, ha minden jó, ha jó a vége, akkor legyen má' jó akkor is, ha rossz az eleje, és akkor még a végére is sikerült benyomorítanom egy közhelyet. (2008.03.28.)

Szerzőnk akkor még más fogalmakkal rendelkezett arról, ki az a GYP, volt informatikatanárának tartotta, nem intézetvezetőjének, s azt sem sejtette, hogy az idézett sorokról 3 évvel később is az jut majd eszébe, ami egy éve II. GYP-nek egyik dolgozata végéről, hogy „ezt hívják úgy, hogy közhely.” Az egyetlen eredetiségre utaló mozzanat, hogy a Most múlik pontosan című számmal azonosulni tudott már akkor is, s annak fényében, hogy akkor mit jelentett neki ez a dalszöveg, mondhatjuk, az élet mégsem olyan kemény.

UI.: Aki nem értené a címet: intertextualitás! (2008.03.28)

Aki pedig még nem értené, hogy mi is az, ami igazán érdekli szerzőnket: autoreferencialitás!

Aki pedig azt nem értené, mire válaszol az intendáns, akkor katt!

 

Stand by, me

Ma ebéd után aludtam egy kicsit. Direkt nem akartam sokat aludni, mert akkor egész nap nyomottnak érzem majd magam. Kb. 30 percet aludtam, félig zenét hallgattam, félig pedig az eddig elvégzett és a hátralévő feladatain gondolkodtam a napnak. Sikerült olyan állapotban kerülnöm, amit szerintem a stand by kifejezés ír le a legjobban. Félig tudok róla, hogy alszom, félig nem, egyszer azt álmodom, hogy e-mailt írok, aztán rájövök, hogy az nem lehet, mert nincs is nálam a gép, a következő pillanatban pedig azon gondolkodom, hogy vajon kapok-e választ...

Imádom a tavaszt még mindig: szerintem ilyenkor az ember alkotóképessége megezerszereződik. Ma például kitaláltam egy fantasztikus kifejezést, szerintem még mindig a stand by-nak, vagyis Freudnak köszönhetően, ez pedig a lelkiismeret-fordulás.

Ma visszaemlékeztünk kávézás közben Anyával a bánomis időkre, amikor fél évesen Zsófi berakott engem a délutáni alvás helyett (ő két és fél éves volt ekkor) a játékbabakocsijába. Visszaemlékeztünk, mert bármilyen furcsa, én is emlékszem rá, emlékszem a mozdulatra, ahogy Zsófi belesegít a piros babakocsiba, s aztán arra a kiszolgáltatottságra, ahogy ott feküdtem a hozzám képest kicsit babakocsiban, nem tudok megmozdulni. Elvileg van róla fotó is, majd megkeresem.

 Ahogy az előző emlék előjött, előjött az is, hogy abban az időben, vagy talán kicsit később, mint amikor az előző eset történt, a szobánk falán lévő motívumokat (tapétamintázat vagy általunk firkált kis figurák) elneveztem magamban a hét napjainak, s tudatosan ismételgettem a fejemben ezeket a tovább alakított vizuális jeleket, hogy sokáig emlékezzem rájuk, de sajnos már nem emlékszem konkrétan rájuk. Egyszer, ha majd hipnotizálnak, remélem, megtalálom őket az emlékeimben, biztos lerajzolnám őket, így lenne bizonyítékom rá, hogy gyerekként is folyton agyaltam, vagy arra, hogy tényleg földönkívüli vagyok.

Update 14.14:
Megtaláltam a fotót!

Ez a híradós díszletekre hajazó színvilág, úgy látszik, kezdi reneszánszát élni az életemben...

Találkozások (live)

Én tudom a legjobban, hogy nem a Találkozások című sztármagazin mai változatáról, a Refelektorról írom a szakdolgozatomat, bár részben igen, mivel az autoreferencialitás miatt szinte minden RTL Klub-on futó műsort vizsgálok. Ezen a héten haladtam a legtöbbet a megírásával, korábban "csak" 2009 szeptemberétől 2010. május végéig böngésztem végig a Reggeli beköszönéseit. Azt is mondhatnánk, hogy ezen a héten egy darab celebet vagy celebhez közeli személyt nem láttam se 2 se 3 dimenzióban, de akkor nagyot hazudnék...

Tegnap előtt, amikor -- mint később kiderült számomra -- Valkó Eszter volt a nap celebje a velvet.hu-n, kávézás közben elhaladt mellettem maga Valkó Eszter István Dániellel az oldalán. Valkó Eszter egy ideig a Reggeli műsorvezetője volt, később a Reggeli kétszázezres játékot vezette a korai magazinműsorban. István Dániel a Reflektor műsorvezetője, egyébként Esztergomban született, a vizsgált reggelis időszakban kétszer is vendége volt a műsornak.

Ma a 9.09-es vonaton egyik kedvenc volt reggelis karakterem, Peller Mariann édesanyja utazott velem, aki miután leszállt a vonatról, szintén a Westendbe tartott, nagy örömmel engedtem előre a bejáratnál, amit egy mosollyal és egy "nagyon szépen köszönöm"-mel honorált.

Nem, tartom magam a jótanácshoz, nem rajongok. Legfeljebb azért, mert a kétdimenziós pszeudovalóságból kiköltöztek egy kicsit az alanyok, megmutatták felszínük után, hogy van mélységük is, csak azért, hogy inspiráljanak...

(Most meg a KFC-ben wifizve a Reggeli egyik zenéjét hallom.)

As Romans do

Hazafelé a vonaton három olasz ember ült velem szemben. Valószínűleg az olaszokról kialakult sztereotípiák vezettek rá, hogy honnan is jöttek: két nő divatosan volt felöltözve, kreol bőrük volt, sötét hajuk, bajszuk nem volt, a férfi erősen ritkuló haja göndör volt és őszbe hajló, lila pulóvere volt, nyakig begombolt fekete inge, neki sem volt bajsza, csak egy kis piszoknyi szőrzet ült a szája alatt. Eleinte csak érdekesnek találtam, hogy itt ülnek velem szemben, nem mintha nem láttam volna még olasz embert, de érdekelt, mit tudok majd a nonverbális kommunikációjukból kiolvasni. A verbális kommunikációjukról ugyanis csak annyit tudtam megállapítani, hogy valóban olaszok.

Arra voltam kíváncsi, hogyan reagálnak a vonaton lévő emberekre, arra, hogy a vonatot milyennek találják, egyáltalán kiderül-e valami arról, mit gondolnak rólunk, ők, a vendégek. Érdeklődésem tényleg csak kíváncsiság volt, nem akartam messzemenő következtetéseket levonni, nem akartam „na, majd én megmondom a frankót” kezdetű okoskodásba kezdeni, tényleg csak kíváncsi voltam, egy darabig.

Egyszer csak elindult a vonat a Nyugatiból, jött a szokásos szöveg a hangszórókból, indul a vonat, ide és ide megy. Az olasz férfi azzal kezdte szórakoztatni a mellette ülő női honfitársait, hogy ismételgette a hallható szöveg szavait, karikírozta a hangsúlyokat. Nem mondom, valóban vicces, főleg, hogy az egyes szavak csak egymás mellé vannak vágva, de akkor se röhögje már képen azokat az embereket, akiknél vendégségben van!  

Nem mondok nagy újdonságot, ha közlöm, nem vagyok magyarkodó. Ez az eset azonban egy kicsit zavart, és akkor is zavart volna, ha például ezt egy másik magyar csinálja mellettem Olaszországban. Ha nem lett volna náthás a hangom, odaszóltam volna neki régen használt angolomat elővéve:

- Do you speak English?

- Yes...

- Then let me give you a piece of advice: When in Rome, do as Romans do...

- Why do you say that?

- Because nobody likes being laughed at!

- Beszélsz angolul?

- Igen...

- Akkor hadd adjak egy tanácsot: Ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak...

- Miért mondod ezt?

- Mert senki sem szereti, ha kinevetik!

-

Irónia?

Szerettem volna elolvasni egyik volt magyartanárom legújabb blogbejegyzését. Nem tudtam, ez két dolog miatt történhetett: visszavonta a bejegyzést, vagy még mindig jellemző rá az irónia, amit annyira szerettem benne...

Kattintás előtt

Kattintás után

Szakdolgozat

Körülbelül egy hónap múlva le kell adnom életem első szakdolgozatát, ezért hagyott alább a február eleji lelkesedésem itt a blogon, nem másért. Mostanában minden szabadidőmet az adatgyűjtés teszi ki, ha minden jól megy, vagy ma, de legkésőbb holnap végzek ezzel a fázissal, s végre elkezdem írni. Már számtalan struktúra megfordult a fejemben, a szobám mindenféle papírokkal, feljegyzésekkel, kis és nagy laptopom (amiknek/akiknek saját dizájnt is csináltam) mindenféle olvasmányokkal és bevezetőkkel van tele. TELE van, vagyis TELE csak lesz, így hívják majd ugyanis az Esettanulmányok c. órán a projektmunkánkat, ami egy egyetemi lap lesz, már csináltam is neki egy facebook-oldalt.

Szabad lehülyézni!

De miről is írok én szakdolgozatot? Az előző bekezdést olvasva lehet néhány szakavatottnak egy-két tippje, igen a kereskedelmi televíziókban (konkrétan egy kereskedelmi televízió egy műsorában) megjelenő autoreferencialitásról írok, igen, ez az, amire még sokszor a szaktársaim is visszakérdeznek, hogy az meg mi, ház nagyjából ez:

Autoreferencialitás. A hagyományos, statikus, önálló műsorszámokból álló műsorstruktúra helyett dinamikus műsorfolyam jelent meg, amelyben az egyes műsorelemek láncszerűen kapcsolódnak egymásba, autoreferenciális rendszert alkotva. E mű­­sor­struktúra lényegi vonása az, hogy folyamatosan előzetesek utalnak a következő műsorokra, állandó várakozást keltve és tartva fenn a nézőben.

Forrás: ez

(Majd a szakdolgozatban ennél szebben fogok rá hivatkozni...)

Ennek köszönhetően lassan megnéztem egy teljes évadnyi beköszönést a Reggeliből, tudom, van néhány olvasóm, akik most azt mondják magukban, hogy ez nem normális és/vagy ezért kár volt tanítanom...

Én a tavaszt szeretem...

Nincs is annál megnyugtatóbb, amikor beköszönt a március, akkor már az sem érdekel, ha viccből még esik egy kis hó. Úgyis mindjárt vége a télnek, mert az nem lehet, hogy már mindig havazni fog! Most éppen szikrázó napsütés van odakinn, mintha kezdetét vette volna a tavaszi fáradtság is...

Szerintem már sokszor leírtam, de én mindig tavasszal (vagyis inkább februárban) kezdem az újévet, a január nekem csak egy olyan hónap, amit túl kell élni. Februárban indul újra az egyetemi élet kellemesebb része, a tavaszi félév valahogy még sohasem volt rossz, a mostani pedig egyenesen fantasztikus. Nem szeretem ezt a szót használni, hogy fantasztikus, mert annyian használják annyiféle dologra, hogy már elveszítette a jelentését, de most hirtelen nem jutott más az eszembe. Imádom, hogy most rengeteg a dolgom, hogy bár nem lakom Pesten, mégis ott élek, és imádom, hogy ha az ember visszaad egy régen kölcsönkért játékot a Jóistennek, tán' még késedelmi kamatot sem számít fel érte, ad helyette egy másikat!

Ha tehetném, olyan helyre költöznék, ahol egész évben tavasz van. Na jó, ez túlzás. Csak szeretném, ha az idei (igazából még el sem kezdődött) tavasz két hétnél tovább tartana, mert a nyarat már annyira nem szeretem... Én a tavaszt szeretem...

Szép kilátások

Most megint kezdem a lassú elhidegülést, pedig nem akarom. Egyszerűen nincs időm írni ide, persze ez nem igaz. Van időm, vagyis lenne, csak sok az offline időm, offline meg utálok blogot írni, mert az olyan álélő. Jó tudom, hogy a médiatermékek nem úgy néznek, amikor készülnek, mint amikor már készen vannak, de a blog az pont olyan átmenet a valódi média és a felhasználói média között. Na jó, ez meg egy kicsit áltudományos lett, tekintve, hogy fogalmam sincsen arról, hogy ezek a kifejezések léteznek-e.

Kiadói szerkesztés II. óráról jövök most haza, mást sem csinálunk, csak korrektúrázunk, de legalább a tanár szórakoztató. Nem úgy szórakoztató, hogy rajta röhögünk, hanem úgy, hogy vele. Ezt most azért is írom le, hogy onnan jövök, mert ma rájöttem egy National Geographic-ban majd megjelenő cikket korrektúráztunk, kicsit hasonlónak éreztem a stílusát az enyémhez, de azért erre most hirtelen nem lettem büszke, inkább rájöttem, hogy szörnyű lehet olvasni azt, amit írok. De komolyan mondom! Vagyis írom. Szerintem a legnagyobb baj azzal, ahogy írok, az, hogy úgy írok, ahogy beszélek, vagyis ahogy beszélnem kéne, ha szóhoz juthatnék. Jó, tudom, hogy erre viszont van szakkifejezés, ezt hívják nyelvészék írott beszélt nyelvnek, de azért az még inkább csetes, mint publicisztikai. 

Mostanában, BA-képzésem végehez közeledve, eszembe jut, vajon mire lennék alkalmas az eddig megtanultak alapján, nem mintha nem akarnék továbbtanulni… Szóval nem tudom, mert szerintem újságírónak nem lennék jó, aminek meg jó lennék, és ezt minden nagyképűség nélkül mondom, túl jó lennék. Azért lennék túl jó, amiért világéletemben két dolog között álltam, egyikhez sem tartoztam igazán. Szerintem egy kereskedelmi médiumnál túl közszolgálati, egy közszolgálatinál pedig túl kereskedelmi lennék. 

Na, azért nem vagyok most ilyen depresszív, csak hagytam még egy kicsit magamat, hogy hasson rám a tél… Az igazság az, hogy amiket eddig megfogalmaztam, annyira azért nem gondolom így, nem mondom fel-felmerülnek bennem, de ahhoz mostanában túl pozitívan látok mindent, hogy ilyen apróságok zavarjanak. Majd csak lesz valahogy. Majd a tavasz meghozza a szép kilátásokat, így is, meg úgy is. Valódi értelemben is, tehát nem kell majd azt néznem a vonaton, ahogy egy ember* velem szemben/a személyes teremben/rajtam ül, és elvont értelemben is, mert mindjárt itt a tavasz, és ilyen tavasz még nem volt.

*ide elég sok jelzőt tudtam volna írni, de most olvastam egy előítéletekről szóló tanulmányt, így ezektől eltekintek

Szomorú vagyok

A mai nap, amilyen jól indult, olyan rosszul végződött. Na jó, ez túlzás, nem olyan rossz a helyzet, de csalódtam. Hosszú napom volt, de tele vagyok tervekkel meg dologgal, erre pár percre olyat csalódtam, hogy csak na.

Emiatt.

Én meg még ötleteltem a blogján, újabban őt tekintettem példaképemnek, hittem abban, hogy amit csinál, azt jól csinálja, ha én csinálhatnám, én is úgy csinálnám... Benne csalódjak, vagy feltételezzem, hogy már megint a politika van a háttérben? Lehet egyáltalán jól csinálni ebben az országban, vagy csak beszélni kell róla tudni?

Azt hiszem, lecsúsztam Barbaráról…

A 16.20-as vonattal indultam ma haza, kicsit rohannom is kellett volna, hogy odaérjek 20 előtt a Nyugati pu. első vágányához, de nem tettem, ha ez a vonat elmegy, majd jön másik. A vonat még sehol nem volt, 5 percet késik, ez volt kiírva, elég sok ember állt a vágány mellett. Egyszer csak feltűnt Barbara férje, legfontosabb alkatrészét hirtelen észre sem vettem, persze később megláttam, ő is ott volt, de azt hiszem, ma nem érdekelt… Sajnálom, de így van. Nem volt a közelükben hely, igaz, ahol leültem, azért hallani lehetett kiabálásukat, vagyis főleg az amazonét, „vigyázz, lépcső” kiáltott fel egyszer, mire a férj rögtön mondta a szokásosat, „köszönöm, nagyon kedves vagy”.

Valami nagy dolognak kéne velük történni, hogy most is érdekeljenek. Hallom, hogy beszélnek, de annyira már nem érdekel a párbeszédük, hogy megerőltessem a fülemet. Nem érdekelnének már? Nem hiszem, mert akárhányszor elhalad lerobbant villájuk mellett a vonat, mindig odakapom a fejemet… Kifogytak volna? Nem biztos, mert mikor ezt a sort írom, Barbara éppen azt kiabálja, „szűnj meg!” – ezt még sose mondta…

Inkább szépen elhallgatom, hogy megint láttam Barbarát, nem benne van a hiba, ő hozta a formáját, én nem voltam elég nyitott rá. 

Nem, az nem lehet, hogy kifogyott volna…

Viszlát!

Már én is unom...  Mindegy, ezt még le kell írnom, ez még a történet szerves része, hiszen ha eléggé ismerem magam, akkor ez lesz a legfontosabb része, hiszen ez lesz a befejezés...

Ne, senki ne gondoljon semmi rosszra. Arra ne. Arra se, hogy a februári fellángolásomnak végleg vége, és befejezem a blogot. Nem, bár félig igen. Befejezem a blogot, abban az értelemben, hogy lezárom azt, amiről a kezdetektől szólt ez a blog. Vissza lehet keresni, nem linkelem be, aki nem keresi vissza, annak annyit mondok, hogy sikertelen, sikeresnek ítélt, és kis részben sikeres felvételijeimről szólt ez a blog az elejétől, vagyis arról, hogy jaj, most nem jött össze, de majd legközelebb biztos, már tudom is, mit rontottam el. Beleuntam ebbe az önámításba, meg abba, hogy a környezetemet is arra sarkalltam, hogy higgyenek bennem, újra és újra, aztán szavak nélkül vagy szavakkal arra vártam, hogy azt mondják, nem rajtad múlt. Nem érdekel már az sem, hogy rajtam múlt-e. Nem akarok többet arról írni, hogy én milyen komolyan veszem a felvételit, engem meg nem vesznek elég komolyan, főleg azért, mert lehet, hogy senkit nem akarnak komolyan venni, mert lehet, nem is az a dolguk. Nem vagyok az a típus, aki milliókat nyer egy spontán lekapart sorsjeggyel, sőt, nem vagyok az a típus sem, aki hisz abban, hogy pont egy sorsjegy hivatott arra, hogy gyökeresen változtasson az életemen. Egészen egyszerűen dolgozni kell, nem álmodozni a göröngymentes utakról, és nem azon siránkozni a kissé kátyús úton szökdécselve, hogy jaj, de jó azoknak, akik a szupersztráda aszfaltját koptathatják. Főleg azért, mert a képzelet csak azt vetíti le, hogy milyen könnyedén teszik ki a könyöküket a száguldó kocsi ablakán, a képzelet azt már nem mellékeli, hogy lehet, hogy izzad a kocsiban ülő szerencsés, migrénje van már a sima aszfalt és a mindig túl forró gumiabroncs szagától, vagy egészen egyszerűen nem is csak azért hajt olyan gyorsan, mert megteheti, hanem mert muszáj: az ülésfűtés okozta hirtelen tavasz nagy hatással volt egy barna medvére, ami most kikívánkozik barlangjából.

Hogy miért jutott ez eszembe? Egyrészt ez már nem jut eszembe, ez már mindörökre belém égett. Nyomot hagyott bennem, mint amikor valakit úgy kínoznak, hogy egy forró tárggyal égetik a bőrét: egyszer leveszik a bőrről a forró tárgyat, egyszer elmúlik a fájdalom, de a heg megmarad. Persze van aktualitása is a dolognak. Egyrészt az, hogy itt a felvételi lap feladásának határideje, és most először nem jelöltem be az SZFE-n a Televíziós műsorkészítő szakot, másrészt az, hogy ma az egyik ismerősöm a facebook-on kitett egy linket, ami egy rövid időre újra felzaklatott.

És most elköszönök (egy időre biztosan) az SZFE-től, talán attól is, aki nekem visszatérő álmaimban és az életben is jelentette ezt az iskolát, de főleg ezt a szakot. Úgy köszönök el, ahogy egy régi műsorban ő köszönt el szigorú arccal az úgynevezett gyengéktől, egy kis kacsintással a nézőktől. Akkor nem látta, hogy én látom, ahogy mondja, most sem látja valószínűleg, ahogy én mondom: viszlát!

"- Szereti a Kispál és a Borzot?

- Nem annyira, csak tetszett ennek a számnak a mondanivalója..."

(2008. június 9., délelőtt, párbeszédünk utolsó részlete)

Kedves emberek!

Lemaradtam ma a Szomszédokról,
azért szomjazom így a
szentimentalizmust...

Nem tudom, mi szállt ma meg engem, de olyan pozitív vagyok, hogy lassan felkérnek az Unicum reklámozására. Pedig esik az eső, minden tiszta sár, főleg felénk, ahol a civilizáció csak a pénzköltési szentélyek meglétében nyilvánul meg, közlekedési lehetőségekben aligha. Nem, nem várom, hogy sűrűbben járjon a hetes, már nem, mert általában nem vagyok hajlandó helyi tömegközlekedésre költeni, mivel pesti bérletem van, azt maximálisan ki is használom, ide nem veszek feleslegesen, a jegyet meg aránytalanul drágának tartom. Csak annyit szeretnék, ha már ide épült mellénk a sok kis gardrób és spájz, ugyan, gondoskodjon már valaki a közlekedőről is, ne nézzek már úgy ki mindig, mint aki épp a határbú' gyütt...

Ettől függetlenül, ma tényleg minden olyan simán megy (eddig), felébredtem, megettem a kis mogyoróvajas pirítósomat, majd esernyőm társaságában elindultam feladni a felvis hitelesítő lapot, értetlenül hallgattam a mögöttem várakozók méltatlankodó szuszogását, ha a postás kicsit lassabban számolta a visszajárót, majd elindultam a Bástyához, oda beszéltük meg Kosáryval az aktuális kávézásunk előtti találkozást. Kicsit várni kellett rá, de ő nem tud annyit késni, hogy haragudjak rá. A Negrában megkávéztunk, elbeszéltük közelmúltunkat, vázolgattuk a jövőt, aztán elindultam névnapi ajándékot venni, meg beszerezni 1-2 dolgot a holnapi havi családi összünnepi agapéra vagy mire. Még mindig esett az eső, de az ajándékot rejtő boltban az eladó olyan készségesen segített, hogy nem győztem többször megköszönni kedvességét, hazafelé egy bácsi jött velem szembe a járdán biciklivel, s hogy elférjen mellettem, levettem az esernyőmet, amiért ő elnézést kért, én meg reagáltam rá, amíg el nem húzott mellettem, hogy nem történt semmi.

Apró kis gesztusok, apró odafigyelés bárkire (jó, nem arra a részeg emberre, aki előttem tántorgott és méteres szaga volt, meg nem arra a valakire, aki olyan lassan ment előttem az utcán, hogy megaludt a szájában a tej), ennyi kell csak, és még az eső ellenére is, meg a nemzet(köz)i helyzet fokozódása ellenére is lehet egymással emberi módon kommunikálni. Mert bizony mondom néktek, na jó, érzem én, hogy talán túlzottan optimista lett ez az írás, és sokan már azt hihetik, hogy megváltónak érzem magam, pedig nem...

Szóval kedves emberek, legyetek kedvesek! Ámen.
Vagy á, nem?

Hello Verhó!

Ha te vagy az, ha nem, bár azt hiszem, csak te vagy Belgiumban az ismerőseim közül... :)

Index.elte

Szerettem volna azt hinni, hogy az indexleadás egyszerű lesz, de a hatodik érzékem valahogy azt súgta, nem lesz így. Nem is lett. Úgy indultam ugyanis a nagy pesti útnak, hogy nem volt nálam az indexem. Persze nem azért, mert ilyen hülye vagyok, és otthon felejtettem, hanem mert múlt héten a PPK-n hagytam, mert még decemberben nem tudtam beíratni egy jegyemet, hiszen a tanárom a szorgalmi időszak utolsó hetében már nem tartott órát, mert szülni ment. Ezért persze nem haragszom rá, sőt, gratulálok neki, de egy össznépi jegybeírást azért tarthattak volna, ugyanis januárban kb. háromszor kerestem a tanszékvezetőt, hogy beírja nekem azt az átkozott jegyet, amit végül ma kaptam meg...

Miután megszereztem az indexemet, sietve indultam a Kazinczy utcából az Astoriához, hiszen negyed 12 volt már, szerettem volna a délben kezdődő ebédidő előtt bekerülni, ami részben sikerült is. Odaértem, az új rendszer alapján a TO-s végignézte az indexemet, majd az utolsó jegyre nézve elkezdett rosszallóan bólogatni. Az mondta, ez így nem jó, mert annál a tárgynál, amiből javítottam, két jegy van, és javítani csak akkor lehet, ha valaki elégtelent kap. Én a Hallgatói Követelményrendszerre hivatkoztam, bár erre általában az ügyintézők szeretnek, de azt mondta, akkor is jelezni kell, hogy javítottam, és nem két jegyet kaptam. Megkérdezte, találkozom-e még a tanárommal, ha viccesebb kedvemben lettem volna, lehet, hogy azt mondom neki, hogy persze, minden héten kávézunk egyet... Elindultam hát a Kazy felé, reménykedtem abban, hogy a tanárnő ott lesz, persze nem volt ott. Egy óra múlva ért vissza egy értekezletről, elmondtam neki, mi a gondom, amire neki az volt a válasza, hogy ja, igen, elfelejtettem ott is aláírni. Amikor mondtam neki, hogy a TO-n valami kihúzást hiányoltak, akkor azt mondta, hogy ő 20 éve így csinálja, és ha a TO-n így nem jó, akkor húzzák ki ők a hármast. Még jó, hogy nem nekem kellett bocsánatot kérnem, mert ő hibázott. Nem, az elnézést kérek, vagy a ne haragudjon, hogy ennyit kellett rohangálnia miattam nem hagyta el a száját.

Végül sikerült leadnom az indexem, mikor az ügyintéző végigfutotta a jegyeimet, megkérdeztem tőle kissé gondterhelten, hogy így már jó lett-e, választ szóban nem is kaptam, csak kis mozdulatokkal, bólogatott, hogy igen. Még ő érezte magát rosszul, meg én. A harmadik személy meg előadásokat tart a különböző közléssorompókról, meg arról, hogy az orvosnál többször jut szóhoz az orvos, mint maga a beteg. Ő vajon hányasra tudja a tantárgyát? Nem szeretném azt mondani, hogy az tanítja, aki nem tudja, mert olyanokat bánatnék meg, akiket nem szeretnék. Inkább csak annyit mondok: aki felülkerekedik, az alulmarad.

Danubius tévé

Miután a volt kereskedelmi rádiós Szőke Viktória elmondta a híreket, kicsit beletekertem a műsorba, pár pillanatot láttam csak a külső helyszínről jelentkező időjárás-jelentésből, s a valóban ízléses főcímből. Ízléses és önkifejező, kifejezi a műsor hangulatát, stílusát, nem utolsósorban pedig a csatornáról is elmond valamit. Mondjuk ez manapság nem feltétlenül pozitív, én nehezen békülök ki egy ideje a Duna TV vezetőivel, de ha nézem a műsort, megpróbálok elvonatkoztatni ezektől a tényezőktől, általában sikerül is. Aztán elindult a beszélgetés Tétényi Évával és Steindl Balázzsal. Amikor a közérdek felirattal ellátott főcím véget ért, megjelent az első beállítás róluk, az én elkereskedelmiesedett, human touch-ra éhes agyam azt a gondolatot szülte meg, hogy na, ők is inkább illenének a csatorna Család-barát Magazinjába, mint ide. Az fel sem merült bennem, hogy ehhez hasonlóra céloz majd a műsorvezető is, hát tévedtem.


Itt megtekinthető a videó, a lejátszót kiszedtem, mert idegesített, hogy magától elindult.


Miért van az, hogy az egész beszélgetésből ezt sikerült leszűrnöm?
Mokka1: nem hangzott el semmi újdonság
Mokka2: csak a végét láttam a beszélgetésnek
Mokka3: szegénységi bizonyítvány

A szavazók között kisorsolok majd én is valamit, de mivel a Duna TV-ben elfogytak a Koltay-féle Vérző Magyarország - Trianon kilencedik évfordulóján (sic!) c. DVD-k (a videóban a 13. és 14. perc között lehet érdekes bakikat találni), ezért én a készülő Fülkeember c. premier előtti bemutatójára toborzok majd embereket.

Bakács bakija

Hiányzott egy hozzávaló?

Amikor először megláttam a friss hírekre kattintva megláttam a címet, hogy Bakács Tibor téliszalámit lopott, azt hittem, megint valami túlzottan figyelemfelkeltő bulváros címet látok, nem is kattintottam rá, az ilyeneknek nem szoktam bedőlni. Erre most azt olvasom, hogy a Klubrádió szünetelteti műsorát, amit egyébként néha én is hallgattam.

Bakács annak ellenére, hogy olykor már szerintem túlzottan heves, nagyon értelmes ember. Szeretném azt hinni, hogy ez az egész tényleg megint valami polgárpukkasztásnak indult, csak rosszul sült el. Nem tudom elhinni, hogy olyan rosszul megy neki, hogy nincs pénze egy rúd szalámira, ha mégis így lenne, akkor pedig ugye nem muszáj téliszalámit enni. Annyira azért nem mehet rosszul a Klubrádiónak, hogy miután műsorperceket kínál a hallgatóknak megvételre, már nem jut a műsorvezetők gázsijára sem, akik már éhezni kényszerülnek. Igaz, a Pa-dö-dő is fogyókúrázik mostanában...

A fotó forrása: bulvaros.hu

Gondolatgyilkosság

Olyan jó lenne, de tényleg nagyon jó lenne, ha az ember szabályozni tudná, hogy mire gondol, miről álmodik. Mert ha szabályozni lehetne, én soha többet nem álmodnék az SZFE felvételijéről, mint most az éjjel... Nem akarok többet olyanért harcolni minden erőmmel, amit nem érhetek el, nem akarok többet egy percig sem hinni olyanban, amiben később csalódni fogok, egyáltalán, nem akarok felvételifüggő lenni. És ettől az évtől nem is leszek. Lesz elég dolgom, lesz elég értelmes, remélhetőleg eredménnyel befejeződő dolgom, például szakdolgozat, például államvizsga, például felvételi mesterképzésre. Az SZFE-nek már annyit fizettem felvételi miatt, hogy már lassan rólam nevezhetnék el az aulát. Nem, idén nem dőlök be, két mesterképzésre adtam be a jelentkezésem (vagyis két helyre, de egy szakra). Nem érdekel, hogy megint azt álmodtam, hogy felvételizem, nyitogatom a könyvet, amiből elemezni kellett volna egy Arany-verset, de sehol nem találtam. Az sem érdekel, hogy az álmomban két kedves hölgy volt a manipulátor, MK, a tanárnő és SZM, a tanulmányis.

Nem, nem gondolom, hogy oda kell mennem. Már nem. Gondolja a fene!

Vonat gázolt halálra egy embert Solymár és Pilisvörösvár között

 (Poszttraumás-stresszoldó egy vasúti baleset éjjelén)

Nem is tudom, érdemes-e erről írni. Egyfelől tudom, hogy nem, nem is nem érdemes, inkább nem lehet, nem kell. Ugyanakkor mégis bennem van, hogy ez az egész, még ha nem is engem érintett igazán negatívan, azért beszélnem kell róla...

A 18.52-es Budapest és Esztergom között közlekedő személyvonat idejében elindult ma, február 1-jén. Haladt is, nem emlékszem hosszabb várakozásokra sem, a külvilágból szinte alig érzékeltem valamit, hárman utaztunk együtt, egymással voltunk elfoglalva, egymás így vagy úgy sikerült napjával. Majdnem lekésett vonat, kellemes beszélgetés egy régi baráttal, ambivalens érzések a nappal kapcsolatban - ezek voltak nagy vonalakban a témáink. Sötét volt odakinn, ez természetes is, talán ezért sem nagyon kémleltük, merre járhatunk a hazafelé vezető úton. Egészen egy pontig.

Solymár és Pilisvörösvár között (mint később kiderült számunkra), miután meguntuk, hogy a semmi közepén állunk már hosszú percek óta, az ajtók nem sípoltak, tehát senki sem nyitotta őket, nem azért álltunk, mert állomáshoz érkeztünk. Egyszer csak egy mentőautót vettem észre a vonat felé sietni, (ekkor már láttam azt is, egy vasúti átjárónál vagyunk) azt gondoltam, talán valaki rosszul lett a vonaton, ezért kell a mentő, ezért állunk itt. Ekkor már egy hölgy jött a hírrel: gázolt a vonat, vagyis ahogy ő fogalmazott, "volt egy öngyilkosunk". Hirtelen nem is tudtam mire gondolni, fel sem fogtam igazán, igaz, még most sem. Innentől kezdve elkezdtek áramlani a szerelvényen belül az információk (persze vélt és valós igazságtartalommal egyaránt), az emberek nagy része leszállt a vonatról a vaksötétben és mínuszokban, hátha elcsípnek egy buszmegállót, esetleg egy arra közlekedő buszt is. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy leszálljunk, egyrészt a hideg és sötét, valamint az ismeretlen környék miatt, másrészt pedig azért, mert az áldozat (nem tudom, jó-e ez a szó...) éppen alattunk volt...

Lassan egy hitelesebb hírforrás is elindult a vonaton, egy kalauz, aki ha jól láttam nem is volt szolgálatban, hiszen nem ő kezelte a jegyünket, elmondta, hogy legalább másfél órát kell még várnunk, amíg elindulhatunk. Esetleg segít nekünk leszállni a vonatról, hiszen nem állomáson álltunk, így ugrani kellett volna a vonatról. A mentő érkezett először, az is hagyta el először a helyszínt, a mentőknek már nem volt mit tenniük. Az áldozat (csak így tudom hívni) nem is élhette volna túl, állítólag keresztbe feküdt a síneken. Ezután megérkeztek az önkéntes tűzoltók, a hivatásosak, rendőrök, helyszínelők, és persze jó emberi szokás szerint a katasztrófaturisták, volt egy, aki fotózott is. Nem minősítem. Várni kellett a budaörsi helyszínelőkre, ők felelnek ezért a körzetért, ameddig ők nem mondják, a vonat nem mehet sehova. Kb. 2 óra múlva már ott voltak, s a négy tűzoltóautó és két balesetekhez kivonuló tűzoltóautó embereivel járták körbe lámpákkal a vonatot. Hogy ne kelljen megkerülniük az egész szerelvényt, kinyitották mindkét oldalon az ajtókat, így ömlött be a hideg, folyamatos sípolás hallatszott. A szürreális eseménysorban ezek a tényezők már aligha voltak zavaróak.

Nem szeretnék mindent leírni, amit a vonaton tapasztaltam, hallottam, maradjunk annyiban, hogy az emberek ilyenkor furcsán viselkednek. Nem rosszul, hiszen jól nem is lehet: inkább csak furcsán. Hiszen az is furcsa, ha egy ember alattad egy méterrel veszíti el valószínűleg kilátástalan életét. Felfogni nem lehet, csak beszélni lehet róla. Ilyenkor úgy mondja az ember, mintha egy népmesét adna tovább, mindenki hozzáteszi a benne megfogalmazódott gondolatokat, s persze hírül adja telefonon a hozzátartozóinak, hogy érte ne aggódjanak, hírül adja akár végtelenítve is, egyre szabatosabban, mintha egy hírműsort tudósítana élőben. Felmerült bennem a kérdés, mit tesz ilyenkor pl. egy riporter, ami papíron már én is vagyok (lehetnék)... Elkezd kamerázni, elkezdi az illetékeseket faggatni, mi történt? Elkezd érzelmeket vadászni a hirtelen tanácstalanná vált utasoktól? Vagy megmarad embernek, megpróbálja rendszerezni a gondolatait magában, esetleg leírni egy olyan helyre, ahol úgyis csak páran olvassák, s megpróbálja elfelejteni a történteket, hogy máskor is fel merjen ülni a vonatra?

Egyébként fél tizenkettő után értem haza. A MÁV utastájékoztatását, az ehhez hasonló helyzetekre való felkészültségét inkább nem minősíteném...

Miután Pilisvörösvárra beérve átszálltunk egy másik vonatra, kisvártatva hazaértünk, elindult a szokásos elköszönőszöveg, amit a vezető a vége előtt lekevert, de ez még hallatszott: köszönjük, hogy járatunkat választotta...