Megemelem zsibbadt lábam. Fáj. Nem merem letenni a padlóra, attól félek leesik, olyan régen nem használtam már. Megpróbálom óvatosan megmozgatni, hátha kimegy belőle a zsibbadás. Amint elfelejtem, hogy zsibbad, amint abbahagyom a szenvedést, elmúlik az egész. Képes vagyok lábra állni. Lábra kell állnom!
Még csak egy helyben állok. Nézem, merre léphetek. Már tudom, merre akarok menni, de még nagyon messze a cél. Most csak azt látom, hogy sokan állnak körülöttem. Egyre többen olyanok, akiket már rég elfelejtettem. Így is lépnem kell! Lassan felemelem a lábam, immáron zsibbadás nélkül. Nem tudom, hova tegyem, nem akarok senkire rálépni, senkinek nem karok fájdalmat okozni. Nem, ezt nem lehet megúszni. Lesz, akinek fájni fog. Azzal most nem is törődöm, hogy elgémberedett tagjaimnak mennyire fog fájni, csak azt sajnálom, de tényleg, hogy ez a lépés, ezek a lépések, valakinek, valakiknek nagyon fognak majd fájni, pedig sosem akartam rájuk lépni.
Azzal nyugtatom magam, hogy ők mondták nekem régebben mindig, hogy járni kell... Ők mondták, hogy az ember mindig egy lépést tesz előre, ennyire képes. És aki többet akar, aki sétát tenne? Aki esetleg futna, vagy kirándulni menne? Miért is kéne egy helyben totyogni, egyet vagy kettőt lépni egy életen át, mikor egyre jobbak az utak, több az autópálya, repülőgép is van, és a cipők sem mennek szét hamar.
Én biztos nem maradok, én ha tehetném, elrepülnék. Nem teszem. Nem lehet. Inkább csak gyalogolok, szárazföldön nagyobb az esély, hogy találkozom valakivel, hogy látok valamit. Hátam mögé vágom kabátom, nagyokat szívok a levegőből, néha lépek egy sasszét. Nem is tudnék én repülni. Meg rossz lenne csak madarakkal találkozni. Még engem is madárnak néznének.
Lépek, most már biztos, remélem sikerül csak előre, és nem csúszom majd hátra, és tényleg előre bocsánat azoktól, akikre rálépek, nem tehetek róla, eddig csak voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése