Tán te vagy, vagy én vagyok?
Lassan már én kezdem unni, hogy mindig úgy kezdem, hogy ülök a vonaton, vagy állok a mozgólépcsőn, de nem tudok mit tenni, ez van, ha egyszer mindig valamilyen tömegközlekedési eszközön ülök, vagyok...
Ezen a héten is megrendezték a hurcolkodó hétfőt, én is részt vettem rajta, vagyis inkább csak én vettem részt rajta, de komolyan néha még szerethető is ez az állapot, néha jó huzigálni a bőröndöt, járkálni a laptoptáskával, egyéb dolgokkal a nagyváros felé...
De a törpök élete nem csak játék és mese...
Mikor az ember próbál a hétfői hajnal közepén minél antiszociálisabban kinézni, vagyis úgy tesz, mint aki nincs is ott, fül bedug, táska mellettem, ne üljön mellém senki, ne szóljon hozzám senki hajnali fél hétkor. Ez egy darabig kivitelezhető is volt, csak aztán rájöttem, hogy ez a vonat nem az a vonat, ahol az ember olyan nagy egyéniség lehet, vagyis az felejtős, hogy nem engedek magam mellé senkit, de a füldugó marad... Maradna, ha Dorogon nem egy szószátyár bácsi ült volna mellém. Szimpatikus volt, Juli papájára emlékeztetett, csak én nem voltam kedves, vagyis csak félig. Megint elővettem azt a mosolyt, amit akkor veszek elő, ha a társalgást mihamarabb be akarom fejezni. Ilyenkor még kevesebb szót használok a válaszadáshoz, kérdezni meg még véletlenül sem kérdezek.
A bácsi elegánsan volt felöltözve, azt hiszem az ilyen emberekre mondják azt, hogy snájdig, bár nem biztos. Szeme olyan élénk, rejtélyes, mert nem tudtam, mire gondol. Vagyis mit gondol igazán, persze később erre is fény derült azért. Szimpatikus gondolkodása volt a bácsinak, s ha belegondolok, nagyon modern gondolkodásra vallottak azok, amiket mondott. Mesélt nekem arról, hogy van mostanság Pesten az a plakát, az amin az van, hogy Gyurcsány a hibás . Hozzátette azt is, hogy persze, mindig azt a lovat ütik, amelyik húzza a szekeret, érdekes, az Orbánt senki nem szidja. Szinte alig hittem a fülemnek, mert bár nem vagyok Gyurcsány-fan, meg semmilyen politikus rajongótáborába nem tartozom, de azt jó volt hallani, na. Aztán megkérdezte, milyen iskolába járok, hova jártam azelőtt, mondta az Istvánra, hogy az milyen jó iskola, aztán biztatott, hogy jövőre biztos felvesznek a Színművészetire, ha végeztem előtanulmányokat. Mert mindenre volt ám bölcsessége. Mindenre volt elmélete, mindennek tudott örülni, annak is, hogy én bölcsész leszek. Azt hiszem őt választom csapatkapitánynak abba a csapatba, akik nem nézik hülyének a bölcsészeket, bár mostanában nem vagyok biztos abban, hogy én is ennek a csapatnak a tagja lenni...
Nincs nekem bajom azzal, amit tanulok, azt hiszem ez csak olyan lázadás-féle, na, én is jókor kezdek el lázadni, mikor már senki sem vevő rá. Mindegy, lázadókámat az első két hét után, vagyis nagyjából most kikapcsolom, megszokom, felveszem a ritmust, aztán várom a Mikulást...
Jöjj el hozzánk, várunk rád!
Azt a Mikulást várom ugyanis, amelyik hoz nekem valamit december 15-én. Tudom, az nem az igazi napja a Mikulásnak, de talán éppen azért kapok majd szép ajándékot aznap, mert várok rá: indítanak tévéműsorkészítő szakot. Hozza majd ezt az öreg pirosruhás...
Majd segít rajtunk e mesét rejtő
Szivárványszín ejtőernyő!
(Ez már pesti, igyekszem visszaszokni a napi termelésre!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése