Mióta egyáltalán felmerül bennem, hogy az igazságot keresni kell, azon gondolkodom, hogy azt vajon hogyan lehet. Nem keresni, mert keresni azt lehet, lehet egy elveszett kulcscsomót is, az nem nagy művészet. Megtalálni, na az már valami. Kereshetem magamban, s maradjunk az elveszett kulcscsomónál, belegondolhatok, hogy hova tehettem, merre jártam vele, egyáltalán találkoztam-e vele mostanában. Aztán egyszer csak megtalálom. Az igazságot is kereshetem magamban, csak ez egy kicsit bonyolultabb. Mert ugye anélkül, hogy az ember skizofrén lenne, azért minimum kétféle igazság lakik benne, akiben több, hát, annak nem lehet könnyű, egyszerűsítsük most le a kérdést, feltételezzük, hogy csak kettőről van szó.
Ha az ember a kulcscsomóját keresi, hagyatkozhat a szemére, tapogatózhat a kezével, ha nagyobb rendetlenségben keresi, rugdoshatja a szemetet a földön. Mivel keresi az ember az igazságot? A szívével? Nem túl jó ötlet, az igazság annál sokkal komolyabb dolog, minthogy szeressük vagy ne szeressük. Ha azt mondanám, hogy az eszünkkel kell keresni az igazságot, akkor elmondhatom magamról, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. És azt ki mondhatja meg, hogy akkor, amikor azt hisszük, hogy eszünket használjuk, nem a szívünket használjuk véletlenül?
Még a végén azt kell mondani, hogy tényleg úgy kell keresni az igazságot, mint a kulcscsomónkat: szemmel, kézzel és lábbal. Mint amikor egy képet akasztunk a falra és nem tudjuk eldönteni, hogy egyenes-e. Ilyenkor kell valaki, aki tartja a képet a kezével, és kell valaki, aki a lábát használva hátrébb lép párat, s megnézi, egyenes-e. Nos, azt hiszem, ezt kell tennünk akkor, amikor az igazságot keressük, csak egyedül. És az sem mindegy, mihez képest egyenes az a kép...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése