GbZ-view

Megszólalt a vészjelzés. Harangok, sziréna, vagy ami tetszik. Pánik volt. Most is van, csak én nem hallom. Én egy mentőcsónakba kerültem, s most onnan nézem, hogy szikrázik, hogy emelkedik ki lassan a vízből. Jéghegynek ment. Jéghegynek, amire senki nem gondolt. Nem volt a tervben. A jéghegy meg már csak ilyen. Nem veszi észre, hogy ő is csak a vízből lett, minek, ő már nem víz, ő már bármit megtehet, ő neki mehet egy ilyen hajónak is. Ha nem tetszik, el lehet menni, ki lehet kerülni a jéghegyet.
Ülök a kis mentőcsónakban pokrócba bugyolálva. Legnagyobb bajom, hogy néha eveznem kell, és fázom is. Előttem felnőttek, mögöttem gyerekek. A felnőttnek lesz még emléke a nagy útról, büszke lesz majd rá, ha ezt most túléli. A gyerek csak néz ki fejéből, talán alszik is, az a lényeg, hogy a macija vele maradjon. Ha esetleg érdemes lesz majd emlékezni rá, majd úgyis elmesélik neki, majd henceg ő is az unokáinak, hogy ő a nagy hajóval utazott, és milyen büszke rá.
Nézem, ahogy felrepítik az utolsó rakétákat is, látom magam előtt, ahogy az utolsó pillanatig távíróznak, felesleges. Senki nem hiszi el, hogy igazán baj van, ez a hajó nem süllyedhet el, nincs itt szükség segítségre. A jéghegy pedig nem kíméli a hajót, magára tűzi, aztán lassan lecsúsztatja oldalán, s büszkén kiemelkedik a vízből.
Ülök a csónakban, visszatérnek hirtelen az emlékek, hogyan táncoltunk a fedélzeten, s hogyan néztük a tengert azokban a pillanatokban, amikor tudtuk, most csönd a nevünk. Aztán ismét felébredtünk, s volt, hogy egymásnak mentünk, s nem kértünk bocsánatot, fontosabb volt szánalmas kis büszkeségünk.
Most nem ül itt mindenki a csónakban, nincs mindenki pokrócba bugyolálva, amire a nagy hajó címerét hímezték, vannak, akik még most is küzdenek, távíróznak, lőnek, vagy egymásra néznek, és kézenfogva várják az utolsó levegővételt. Akik mindig kitartottak, még most is hegedülnek, nem hagyják abba, míg meg nem eszi hegedűjüket a maró tengeri só, míg meg nem fagyasztja a dalt a jéghegy hűs levegője.
Ülök, nem merek már fázni. Mire föl? Az én csónakom elindult valamerre, ha csak egy lakatlan szigetre, akkor is jobban járok, mint ők. Ők küzdenek életükért, a hajóért, én meg innen már semmit nem tehetek. Csak fáj, hogy nekem jutott csónak, nekik meg csak a remény maradt, amivel nehéz a kikötés. A jéghegy áll, egyre csak duzzad, nem törik bele a gyilkosságba éles kése...
Futnak a fedélzeten, kívülről néha már úgy látszik, felesleges, néha úgy érzem, nem vagyok rá büszke, de így van, hogy ők is befértek volna a csónakba, csak azért nem jöttek, mert nem hitték, hogy a jéghegy kicsinek látszik, de élének épp ez a vékonyság az előnye. Maradtak, pedig tudták, mi vár majd rájuk, most úgy érzem, kiáltásuk késő bánat, s talán nem helyes, amit most tesznek.
Persze, most ezt gondolom. Mert én lehet, hogy gyáva vagyok. Mégsem érzem magam rosszul, még akkor sem, ha van, aki azt mondja, a hajóért maradnom kellett volna, és nekem is futkosnom kellett volna a fedélzeten, és kiabálnom kellett volna, fosztogatnom, ölnöm, ki tudja még mit. Jó, nekem jutott csónakhely, majd megköszönöm az Istennek, nem véletlenül adta, lehet, hogy így sem én jártam jól...
Egy valamit azért ne felejtsünk el. Ezt a hajót nem akárki tervezte, s eddig nem akárki vezette. Most ugyan rossz az irány, s úgy tűnhet, már mindegy ki a kormányos, azért ez a hajó nem egy kis tutaj. Ezt jól megtervezték, s okozhat még meglepetést annak a jéghegynek, ráöntheti sebeiből a benne felhalmozódott tüzet, a fájdalmat, melyet az ő karcolása okozott, s elolvaszthatja. S nem csak jéghegy nem lesz többé, nem lesz majd tenger sem, gőzzé válik, s elrepül messzire.
Én legalábbis erre gondolok majd, mikor nem látom már csak azt, ahogy egy csillaggá válik a tengeren a hajó, olyan messzire jut csónakom már tőle. S szeretném, hogy hosszú évek múlva, mikor ismét arra járok, lássam újra a régi fényében. Kitartást a legénységnek, és legyen igazuk, s legyen értelme munkájuknak, ne csak annyit érjenek vele, hogy egyszer majd szuperprodukciót rendeznek nyomorukból.