GbZ-view

Nem is olyan régen még fogalmam nem volt arról, mire jó az, ha valaki például kiállításának azt a címet adja, hogy Nagyítások... Mit vagánykodik, azt hiszi, hogy ő mindent tud, hogy csak úgy nagy általánosságban meg tud fogalmazni valami olyat, ami összefoghatatlan eggyé, mert annyira sokféle van belőle, hogy ember meg sem fogalmazhatná? Aztán gondoltam egy merészet, írtam egy olyat, hogy Aláfestések, és azóta magamról sem vagyok jó véleménnyel. Most ismét okot adok magamnak önmagam utálására, mert megint olyanról akarok írni, ami sok nekem, de muszáj...
Ha itt állok, itt süt a nap, ha várok egy kicsit, már ott, és lepnek a bogarak. Egy könyvet lapozgatok, ami még nem az enyém, de szenvedek vele, nem nagyon sikerül ráállnom. Mindegy, milyen könyv, ha nem megy, úgyis tudjuk, mi lesz a sorsa. Elveszem magamtól az időt azzal, hogy kínlódom vele, meg azzal is, hogy ahelyett nem olyat olvasok, ami tényleg érdekel. Akkor is rá akarok állni, ha törik, ha szakad. Ráálltam már annyi mindenre, annyi életre, annyi féléletre, amit csak kitaláltak, hogy ennek is mennie kell. Ráálltam azokra, akikről régen nem is tudtam, most meg ha nincsenek itt, hiányoznak. Tudom, mi a bajuk, ha hirtelen elvörösödnek, ha legyintenek egyet, ha mélyebben veszik a levegőt, ha szimplán csúnyán néznek rám. Ha felnevetnek zavartan, ha nem zavartan, de érzem, hogy ez csak felnevetés, nem is őszinte, csak hamarabb akarnak szabadulni. Vagy ha elsírják magukat, tudom, hogy nem igaziak a könnyek, csak azt akarják, mindenki rájuk figyeljen, ennyire már rájuk álltam, hogy tudjam, mikor, mi, miért következik. A könyv még mindig úgy áll, ahogy eddig, ki nem állhatom.

Talán még mindig nincsen kiállásom. Vagy az is lehet, hogy csak nagyon elbújt. Nekem még mindig mindegy, hogy merre megyek, a lényeg csak az, hogy menjek. Majd legfeljebb ha nem jó helyre vittek, többet állok a buszmegállóban, többet sétál(l)ok. Egyelőre mindegy is, időm van bőven. De amíg ezt leírom, már kevesebb van belőle, és kevesebb és még kevesebb, szóval lehet, hogy mégsem olyan mindegy az, hogy merre visz az út, lehet, hogy sofőrt kéne cserélem, vagy egyszerűen csak kirúgnom, és végre nekem kéne a volán mögé ülni. Más oda úgysem visz el, ahol megint mások már rég várnak engem, csak nem tudják, hol kóborlok ilyen sokáig olyanokkal, akik nem olyanok amilyenek lehetnének; ha nem ők lennének ők, minden más lenne. Minden más, olyan, amire át lehetne állni.
Az egyik percben még itt vagyok, és nem is gondolom, hogy akkor tényleg elértem odáig, és csak arra eszmélek, hogy ez már egy másik jelen, a többi csak múlt és jövő, de leginkább semmi, a valami az, ami most van, de az is hipp-hopp semmivé válik. S akkor majd lehet sírni, hogy jaj, vége ennek, elmúlt az, várhatom, hogy majd úgyis jön az a másik,az a jobb, időm megint csak rengeteg van, egy kérész például megirigyelné. Belül persze megint tudom, hogy nincs. Gyorsnak kell lenni, amint lehet átállni, mert késve odaérni valahova, lehet hogy rosszabb, mint ha oda se érnénk.
Ráállni, kiállni, átállni tudni kell, de a legfontosabb talán az lehet, hogy mindezt egészen egyszerűen mindenféle körítés és igekötő nélkül is tudjuk, egyszerűen csak állni, elviselni, ha a szél nagyon fúj, örülni, ha kellemesen a szemünkbe simít, kibírni, ha szöszt fúj bele, ha bogarat hoz magával, ami ütközik, és csarnokvizet inna. Akkor is csak ott kell állni, úgy ahogy régen odaállítottak minket, legfeljebb egyet lépjünk előre, de semmiképpen se ugráljunk, és ne képzeljük azt, hogy szállunk, csak akkor, ha egy repülőgép az, amin már ősidők óta állunk.