GbZ-view

A tegnapi nap a nagy találkozások napja volt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi régi ismerőst látok majd viszont, csak mert felvételizni megyek a nagy faluba.
Kezdődött a történet Évivel,( és persze később Ádival) akivel ugyan megbeszéltük, hogy együtt utazunk, de a 7 órakor induló vonaton nem láttam sehol, így azt gondoltam, egyedül utazom. Aztán amikor át kellett szállni Piliscsabán a vonatpótlóra, rá kellett jönnöm, hogy ő mégis ott van, s valószínűleg az én készülékemben van a hiba. Először arra gyanakodtam, hogy az én mobilkészülékemben, mert nem csörgött, de aztán felismertem a tényt, hogy a hallásommal vannak problémák. Sebaj, végül együtt buszoztunk és vonatoztunk. Ezután következett a nagy felvételi, amelyről előző bejegyzésemben mindent leírtam. Majdnem. Aztán a felvételi után barangoltam a Westend-ben, s miután megvettem napi koffeinadagom négyszeresét egy 1 literes Coca Cola formájában, összefutottam Krisztivel és Julival, akik majdnem rávettek arra, hogy találkozzam Dolhaival is, sajnos nem jött össze a találka. Aztán fehér Wartburgon érkezett a szőke daliás herceg, kinek szőrtelenebb volt arcbőre, mint nekem, s kinek kezében vörös volt a rózsa, e lovag neve Ádám de Érchegyi, a szentendrei ládakutató. Krisztinával (született Ozorai Pipó, anyja neve: Mezőségi Puppy) randevúztak, velük volt egy 10 kilós fényképezőgép, a Margitsziget felé tartottak, róluk azóta semmi hír...
Visszafelé a vonaton régi, már-már elfeledett ismerősökkel hozott össze a sors. Érdekes, ha nem találkozom a lányokkal és a herceggel, hamarabb felszállok egy vonatra, s most nem lenne miről írnom... Találkoztam ugyanis azzal a furcsa párral, akikről 2. bejegyzésemet írtam, s akiknek most az negyvenkilencediket ajánlom. Csattogjon értük a klaviatúra!

Leültem a helyemre, iszonyú meleg volt a vonaton. Szopogattam a maradék, már inkább heves, mint jeges kólámat, valamint a 2,5 decis ingyen teámat, amit a szökőkútnál szereztem. Feltettem lábamat, vártam a sípszót, ami a 15:20-as vonat indulását jelzi. Ehelyett egy ismerős hang törte át a csendet, egy olyan ismerős hang, amiről azt hittem, sosem hallom már...
-Ne bénázz már azzal a bőrönddel! - szidta férjét az ősanya, Barbara.
Hirtelen hátranéztem, tényleg ő volt az. Bottal járt, ezt múltkori féltalálkozásunkkor észre sem vettem. Férje nyakkendőt és sapkát viselt, s most ő is viszonylag sokszor jutott szóhoz.
-Ne haragudj, legyél olyan szíves, engedd meg, hogy én üljek ide, tudod, én olyan nehezen járok.
-Jaj, ettől most boldogabb vagy? - szólt vissza kedvesen a nő, aki most fehér blúzt viselt, nem katonai mellényt.
-Igen, köszönöm, nagyon kedves vagy.
-Hát nem igaz, milyen meleg van itt! Egy ablakot lehet kinyitni az egész vonaton. Egyet! Szerintem még fűtenek is, jól elszarták ezt az országot.
-Igen, nagyon meleg van kicsi a..., jaj, hogy is mondják...
-Hagyd abba de rögtön, elülök innen!
-... a hatékonysága a klímának.
-Megmondtam, hogy elég!
Ezzel a meleg kivesézése egy darabig szünetelt, váratlanul ismét előkerült a tarsolyból az a fránya politika.
-1,5 százalékos nyugdíjemelés - kezdte monológját Barbara. Szemfényvesztés. 15 százalékos infláció mellett. Azt mondja a sok hülye, hogy "jaj, kaptunk az emespé-től nyugdíjemelést, de jó". Gyurcsány meg a bandája.
Erre a férj egy nagyon kreatív választ adott, amelynek ugyan nem minden elemével értek egyet, de mindenképpen eredetinek tartom.
-A Gyurcsány egy balfasz.
-Én tényleg elülök, ha nem hagyod abba! - háborodott fel Barbara, mintha nem ő kezdte volna a politizálást.
-Jó, nem folytatom. Ide tudnád adni a fésűdet, ne haragudj?
-Azt hittem már sosem veszed le a sapkád, egész nap rajtad van, észre sem veszed már. Tessék.
-Köszönöm madám, nagyon kedves.
Az idős úr megfésülte pár szál haját, s kacsintott egyet Barbarára.
-Mi van, mi bajod van?
-Jaj, semmi, csak azt akartam mondani, milyen szép lábaid vannak...
-Ó, hát negyven évig nem vetted észre! Tényleg elég már!
A férfi úgy tett, mint aki elbóbiskolt, de amint hozzászólt felesége, rögtön ébren volt, hogy időben reagálhasson, nehogy megint kapjon kedves asszonykájától.
Ezután érkezett a kalauz, aki mindenkivel közölte, hol kedvesen, hol pedig kevésbé kedvesen, hogy a pilisvörösvári állomáson mindenkinek le kell majd szállni, mert pótlóbuszok jönnek értünk. Kíváncsi voltam, hova küldi majd a kalauznőt Barbara, s hogyan köti majd ezt a katasztrófát a miniszterelnökhöz.
-Jaj, köszönjük szépen, hogy tetszett szólni, nagyon kedves - válaszolt politika mentesen főhősnőm. Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy Barbara sokszor meglepően reagál, de erre már én sem számítottam.
Elérkeztünk a hídhoz. Nagy fékezés, dudálás, találgatások. Mi történhetett az amúgy is félelmetes híd legelején?
-Soha többet nem jövök vonattal! Múlt héten egy nő feküdt itt a sínre, a híd egyébként is süllyed, kész, nem kell ebben az országban utazni, mekkora kupi van ebben az országban, Gyurcsányék ezt is jól megcsinálták!
A pánik elmúlt, kiderült, nem történt baleset. Barbara megnyugodott, semleges témát hozott elő a férj.
-Hallottad, hogy már fele annyi bulvárlapot adnak ki?
-Persze, senkit nem érdekel, nem olvassa senki.
-Szerintem azért, mert nagyon drága, azért nem veszik.
-Miről beszélsz már megint, azok a legolcsóbb lapok, beszélsz itt hülyeséget.
A férfi most megszomjazott, vizet kért. Barbara elővette neki a vizet, persze a szemrehányás nem maradhatott el.
-Jaj, de kis kényes vagy. Aztán limonádét nem innál?
A férfi nem válaszolt, Barbarának nyújtotta vizet, nem szomjas-e. Ő persze nem volt az, többet is kibírt már víz nélkül a mi Barbarának.
Hamarosan Vörösvárra érkeztünk, de előtte még Barbara el akart intézni egy kis dolgot.
-Megyek a WC-re, ki tudja mi vár ránk ott a buszon!
Barbara elindult, lassan, de biztosabban járt, mint férje. Nemsokára visszajött, persze feldúltan,
-Tele a tartály, nem lehet még WC-re menni sem. A háború után is lehetett a vonaton pisilni! Gyurcsány...
Pilisvörösvár, leszállás. Barbaráékat elveszítettem. Másik buszra szálltak. Csak akkor láttam, mikor leültem a mi buszunkon, külön ült férjétől. Úgy ült ott az első ülésen, mint a Titanic túlélői a mentőcsónakokban.
Ezután Évi visszatért, megint találkoztunk utazásunk második felében, de most már régi tanárom is velünk tartott, Huszárik tanárnő. Ő fiatalabb pár évvel Barbaránál, s politikai hovatartozása is más. Ő nem bosszankodik annyit. Ő mindig csinos, ő mindig mosolyog, vele lehet beszélgetni úgy is, hogy nem politizál, sőt. Ő az unokájáról mesél, ő nosztalgiázik, nem a régi időket sírja vissza, ő még most is él. Olyan szeretnék lenni majd, ha elmúltam 60, mint ő, úgy szeretnék gondolkozni.
Ettől függetlenül szeretem Barbarát.

Ui.: Remélem Barbaráék nem számítanak rossz ómennek, legutóbb akkor láttam őket, amikor az első és egyben utolsó MOME-felvételimen voltam. SZFEretném, ha nem ők lennének bukásom állandó jelei...