EMBEREK közt

Ez történt korábban:
Balázs új vállalkozásba kezd, ám sokan féltik őt a nagy váltás miatt. Később kiderül, lehet hogy nem is féltik, inkább csak kíváncsiak rá, mit produkál az ifjú titán. Balázs elutazik a fővárosba, hátha kap egy kis ihletet, ezenkívül találkozott azokkal az emberekkel, akikkel elkövetkező félévét tölteni fogja...

Új élet vár...
Metróról le, metróra fel, egy kis villamos. A metrón unott arcok. Furcsa tekintetek, hiányos mosolyok, idegen hangok. Pestiek. Nem beszélgetnek, nem találkoznak ismerőssel. Legfeljebb akkor látni beszélgető embereket, ha együtt indultak útnak, vagy ha esetleg megbeszélték a találkát. Olyan nem fordulhat elő, mint itt Esztergomban, hogy az ember elmegy intézni a dolgát, aztán annyi ismerőssel találkozik, hogy éppen odaér zárásra a bankba. Suhannak az emberek, tudják mikor kell felállni a metróban, ők már nem nézik az ajtó fölötti kiírást, hogy éppen hol tartunk, s aki nem vigyáz, azt elütik. Összeizzadnak, közretüsszentenek. Néznek, félelmetes. Vagy észre sem vesznek, ez még félelmetesebb. Csak ülnek egymással szemben, nézik a szembenülő mögötti hirdetést, aztán esetleg stírölnek egy másik utast, de ahogy lebuknak, elkapják a fejüket, sietve az órájukat keresik. Csimpaszkodnak, lebegnek a metró szelében. Odakinn érdemes óvatoskodni, táskát előrehúzni, sokszor hátranézni a sín mellett, kontrollálni. Leszállás után kijáratot keresni, középen menni, nehogy a falnak passzírozzanak, aztán vigyázni a masírozó tömeggel, akik attól félnek, hogy lekésik a következő szerelvényt, vagy magát a mozgólépcsőt. Szépeket, néznivalókat csak ritkán látni odalenn. Néha azon kapom magam, hogy a mozgólépcső melletti hirdetéseket nézem, nem pedig a mozdulatlan haladó, kitérő embereket, pedig még bámulhatnám is őket, mert úgysem találkozunk többé. Jönnek az erőszakos szórólapozók. Bezzeg én milyen kedves voltam, amikor a nyári program szóróanyagával jártam a teret, ha nem kérték, én ugyan nem adtam, ezek meg szinte megdobálnak a mocskos fecnijükkel, jó hogy nem tömik bele a zsebembe, csak vigyem már. Már bérletem is van. BKV is, MÁV is. Olyan komfortos érzés csakúgy felpattanni, felszökkenni egy-egy járműre lyukasztás nélkül, büntetlenül. Már majdnem otthon érzem magam a Combinón, de csak mert oda emlékek kötnek. Mikor lesz nekem emlékem az Örs vezér térről? Szeretnék már ott is otthon lenni. Bár a BKV alvilágában laknak ismerősök. Ott van például a harmonikás, aki a Somewhere Over The Rainbow-t játszotta, vagyis csak néha játszotta azt, mert nem mindig lehetett ráismerni. Arra azonban jó volt, hogy eszembe jusson egy ameliepoulin, csak így egyben, mintha már jelszó lenne ez a név. (A GbZ-view internetszolgáltatója szeptember 1-jétől a gborz.com .) Meg eszembe jut a sárgaköves út, mindig azon kell menni, mindegy ki jön szembe.

Ismeretlen szerző

Emberek közt

Mintha három sávra osztódna a tér.
Balomon a régi jóság,
Jobbomon az új miért,
Közepemen én lakok.
Különc vagyok, muszáj.
Mit akarok?

Utálom a semmittevést, rühellem a változást,
Nem akarok mindenáron májmosást.
Benézek mindig, úgy csinálok rendet,
Vagy szórom a szemetet,
S hazamegyek.
Otthon legyek!

"Én prototípus vagyok, egyedi darab,"
Nem leszek soha rímrab,
Ha jól esik, ezt eszem,
Ha szégyenlem is, azt teszem.
Felteszem: nincs eszem.
Mit tegyek?

Bölcsész leszek,
Átnevelek,
Nap-keltében én is leszek.
Költözésre szól az ének,
Költözésre mit vigyél el?
Akármit, már nem földi vagy, s nem vagy százszor te boldogabb.