Karakterek az agyból

S ugrál egész életünk a határidők között. Mert az idő ugyan végtelen, mi meghalunk. Kicsi a világ, de a Föld minden pontjára ember még nem tette lábát. Minek hát lapát, melyen minket a gazda nem lát, a kukába dob a halál a jobb? Megint a búskomorság, megint az utazgatás. Egyedül. Cefetül. Nem kell tüll, csak egy fül, ami engem hall, mely csak nekem vall. Ugyanez volt a baj. Tavaly. Jaj.

Ezt a múlt héten írtam, már én sem vagyok tisztában minden "összefüggésével", nem vállalok érte felelősséget.

Talán igazuk van. Tényleg a képnek jut újra nagyobb szerep, tényleg háttérbe szorul az írott szöveg. De miért jött létre az írás, s miért kellett modernizálni, miért kellett kinyomtatni is? Én most miért pötyögöm be ezt, elmondhatnám szóban is. Mert erre van lehetőségem. A szólni vágyóknak az volt a lehetőség, hogy megoszthassák mással. Leírták, kinyomtatták. Most mi jövünk! Mi ezt elmondhatjuk hangoskönyvben, megfilmesíthetjük, közvetíthetjük a tévében. Ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy leegyszerűsödik a mondanivalónk, épp ellenkezőleg: több csatornán többet mondhatunk ugyanannyi idő alatt. Ki siratja még a könyvet? Él még, csak lefogyott...

Ez is múltheti, Médiumok és kritikáik óra után jutott az eszembe, egyre inkább szeretem azt az órát, szép zárása a hétnek csütörtökön fél kettőkor...

Néha bánom azt, hogy olyanról beszéltem létezőként, amiről mikor erre visszagondolok, már elmúltként kell gondolnom. De miért fáj, hisz a halál nem szól előre, csak egyszer itt van, s hiába gondoltunk a valaha létezőre halhatatlanként; mostanra már bizonyos tévedésünk.

Ez meg pláne nem is tudom hogy jött, vagyis tudom miért jutott eszembe a halál, meg a hirtelen elmúlás: megint Albert Györgyi halála, s az összes többi hirtelen jött más helyzet.

A Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtára mellett áll a Zenei Gyűjtemény. Narancssárga. Múltkor láttam Szikora Jánost elmenni mellette. Ma én mentem el mellette, fájt. Nincs bajom a zenei gyűjteménnyel, s megbocsátom azt is, hogy kb. olyan sikeres a díszkövezése a Reviczky utcának mint főterünknek. A baj az volt, tudtam hova megyek. A Szentkirályi utcába, de nem fogszabályzásra ezúttal. Az jobbra van, én balra mentem, direkt, mégis panaszkodom, hogy fájt. Fájt, mert úgy lüktetett a szívem, s féltem, hogy túlzottan felgyorsul, aztán elrepülök. Mindjárt 32/a, igen, ez az. Színművészeti Egyetem. Előtte autók, egy-két autót akkor is láttam itt. Úgy sugároz ez a hely. Négyzeteket sugároz magából, növekvő képkereteket, az egyik bekeretezett engem is, s tán még most is ott állok egy mozdulatlanná vált s engem is mozdulatlanító keretben, állok telefonommal, fényképezem az épületet. Emlékbe? Nyálcsorgatáshoz? Hogy kibírjak egy meghatározott időt? Nem tudom, de kellett az a kép. Nem is sikerült jól, csak lopva mertem lefényképezni, bár úgysem nézett senki az ablakból, pedig lehet, mert sok ablaka van annak a nagy-nagy épületnek, amelynek olyan sugárzása van, hogy nem is szabadna csak így kitenni az utcára. Odavonzza az embert, aztán megbetegíti, függővé válik tőle. Holnap is megyek szenvedni.

Ez mai, még friss.