Platón

Még rémlik valami Platón barlanghasonlatából, s rémlik az is, amit tegnap éreztem a taxiban, de inkább egy platón.

Az egész úgy indult, hogy a tűzijáték és a Ghymes után minden olyan reménytelennek tűnt, azt hittük, sosem indulhatunk haza, millió szék volt a téren, és minden székhez legalább száz szemét tartozott, persze nem ránk, az már az Eszköz kft. gondja. Még mielőtt elkezdtünk volna pakolni, Zsuzsihoz egy fiatalnak tűnő férfi érkezett, aki mint később kiderült, az amerikai rokona, aki szabadságát tölti itthon, s nemrég érkezett Pestről vonattal. Péternek hívják, a vezetéknevét elfelejtettem, bár kaptam tőle névjegyet, mégsem írom le. Először azt hittem, mindössze annyit látok majd belőle, hogy munka után hazakíséri Zsuzsit, aztán sosem látjuk többet egymást, hisz hétköznapjainkat két messzi földrészen éljük, teljesen más valóságban.

Aztán mégsem így lett, miután bezártuk az információs pultot, s elindultunk a Wilkinson Pub kihelyezett tagozata felé, velünk tartott, s még egy-egy sörre is meghívott bennünket Gergővel. Miután helyet foglaltunk, én hátradőltem a székben, s éjfél tájban sokkal világosabban láttam a világot, mint eddig délben bárhol és bármikor. Nem egy csodabogár az ember, nem földönkívüli, és mégis. Ahogy mesélt arról, ahogy él, ahogy egy valódi képet festett arról a világról, amiben ő él, s ami arra a világra is erősen hat, amiben mi élünk, valahogy úgy éreztem magam, mint az emberek a barlanghasonlatban, akik hirtelen elkezdenek árnyképeken kívül fényeket is látni, meg egymást is. Talán nem pontosak az emlékeim Platón írásáról, de az érzés mégis előjött, és csak ahhoz tudom hasonlítani, amiket hallottam, s amilyen véleményem kialakult hajnali 4 körül.

Mintha az ország, ahol élek, csukott szemmel nézne nyugatra, s úgy próbálná látni, mi hogyan működik, mit lehet, mit érdemes átvenni onnan. Mintha elfelejtené az ország, s talán az egész kontinens, hogy attól, hogy nagyon okosnak tartjuk magunkat, még sajnos nagyon kis pontok vagyunk a világon Amerikához képest, s ez most nem benyalás akar lenni a nagy Paradicsomnak, inkább egy halk pofon a magyar médiának. Azért a magyar médiának, mert egész egyszerűen lassan már úgy tűnik nekem, mintha a híreket úgy szerkesztenék az okosok, hogy felírnak kis cetlikre híreket, bedobják egy kalapba, amiben válságról van szó, rasszizmusról van szó, szexről van szó, erőszakról van szó, azt kétszer is bedobják, majd mindenféle hírérték figyelembe vétele nélkül az összejött mondjuk 100 cetliből kihúznak nyolcat, s csodák csodájára, azokból mindent megtudhat az ember, ami lényegtelen, csak éppen az őt körülvevő világot nem fogja megismerni. Tehát a média nem más, mint az elhallgatás művészete, sajnos.

És amiért erre az egészre rájöttem: Magyarországon a tévék mást sem szajkóztak, csak hogy Obama, Obama, s mikor az első amerikai emberrel találkozom, rögtön az jön le, hogy a törpök élete nem csak játék és mese, mert mégsem olyan fényes a helyzet. Megsajnálni nem tudtam, nem veszem szentírásnak azt, amit mondott, de amikor például arról mesélt, hogy létezett a válság előtt ún. pulzushitel, aminek az a lényege, hogy az embereknek csak annyit kellett tenni egy hitelért, hogy az ügyintézőnek kellett nyújtani a kezét, s ha talált pulzust az ügyintéző, övé volt a hitel.

Mindegy is, ami még érdekes, hogy az itteni pártállásáról szó sem esett ennek a félig amerikainak, de amikor elmeséltük neki, milyen észszerű beruházások vannak pöttöm városunkban, rögtön úgy reagált, hogy az ilyen feleslegesen pénzzel tömött intézmények a szocializmusra emlékeztetik. Ami még érdekes volt, hogy egy 41 éves ember órákat képes beszélgetni két emberrel, akik összesen sincsenek annyi idősek, mint ő, és egy pillanatig sem éreztük azt, hogy lenézne minket.

Ha egyszer kijutnék Amerikába ezek után, nem vagyok benne biztos, hogy sietnék haza. Csak az a baj, hogy legfeljebb egy platón tudnék kimenni, ha valaki felvenne, bár nem nagyon járnak arra efféle járművek.