Pár perce csöngettek be hozzánk, itt, ahol a madár se jár, csak akkor, ha pénzt költeni támadt kedve, azt is a városhoz közelebb intézi, mint ahol mi vagyunk. Csengettek, kétszer is, azt hittem már megint a húgom nem vitt magával kulcsot, s ahogy a kerítés rései között kinéztem, egy alacsony napszemüvegest láttam, tehát a húgom nem lehetett, a postásunk meg múltkor még férfi volt, ilyen korán még ide se ér, és ő nem is olyan fajta, aki kétszer csenget. Kidugom fejemet a kapu felett, most, ahogy visszagondolok és elképzelem magam a kívülálló nézőpontjából, igen vicces lehetett egy fej a kerítés tetején, főleg így kócosan, nem tudva önmagáról. Kedvesen köszönt, elmondta, hogy kopogtatószelvényeket gyűjt, én meg meg se kérdeztem hogy ugyan kinek, mondtam, hogy mi már odaadtuk másnak. Erre visszakérdez, hogy akkor már elvitték? Mondtam, hogy igen, s közben rá is jöttem, hogy ez így valóban pontosabb megfogalmazás, hiszen nem tudhatom, hogy másnak adtam-e, hiszen azt sem tudom, ő kinek viszi...
Hát így zajlanak életem napjai ezen izgalmas időkben, mikor - most viccen kívül - talán van rá reális esély, hogy azok számára is új időszámítás veheti kezdetét, (hiszen sokak számára mát tavasszal eljött) akik tovább látnak az esztergomi médiumok által közvetített (alig manipulált) idillnél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése