Szigmédia

Ezerszer mondtam már magamban, hogy kész, vége, le kell zárni, mert nincs már tovább mi után áhítozni, amire szívesen emlékszem vissza, sajnos már a múlté, és nem csak az én szemszögemből, nem csak arról van szó, hogy én kinőttem, hanem arról, hogy sokan vannak olyanok, akik még bele sem tudtak nőni igazán, és vége lett. Nem létező iskolának nincs szüksége egyetlen médiumra se, azon most ne kezdjünk el gondolkozni, hogy kell-e egyáltalán médium egy iskolának, vagy ha el is kezdenénk, akkor én azt mondanám, kell. Kell, ha vannak olyan diákok, akik időt szánnak rá a szabadidejükből, akik lelkiismeretesen csinálják anélkül, hogy bárki kérte volna, s akik úgy tudják csinálni, hogy egy külső szemlélőnek fel sem tűnik, hogy csak diákok hozták létre.

Már nekem is unalmas folyton arra gondolni, hogy milyen szép idők voltak azok, amikor a Bástya parkolónál fél nyolc táján három fura figura összetalálkozott, majd a Kis-Duna sétányon végighaladva elért az iskolába, letette a táskát, ment frissíteni... Képújságot, rádiót, olyan dolgokat, amiket a többiek nem vártak el, de meg tudták szokni, meg-megálltak egy melegszendviccsel a képújság előtt, hallgatták a Sulirádiót, s ha valami miatt egy nap nem volt valamelyik, azért csak hiányolták. Aztán jött a honlap, mellette persze a nem könnyű életű újság. A honlap pedig tv-műsorokban szerepelt (hol idézetként, hol pedig teljesen bemásolva), igaz, azokban az időkben, amikor én már csak névlegesen vettem részt a szerkesztésben, hiszen már egyetemista voltam.

Most ennek is vége lett, már tényleg vége lett, mert sajnos már nincs tovább értelme. Ahogy írás közben felnézek a falra a tablónk kis méretű változatára, olyan, mintha egy olyan világ utolsó emberei lennénk, amire már senki sem emlékszik. Mintha megéreztük volna, hogy nem is olyan soká ez egy letűnt kis világ leképezése lesz, ezért csináltuk szépiára a tablót. Ahogy most ránézek, olyan, mintha egy századfordulós képeslapot látnék...

És tényleg most múlik...