...neki kellene futni!

Igen, kicsit megint megfeledkeztem arról, hogy van egy blogom is, nem tudom, miért. Most, hogy rájöttem, hogy 4-én voltam képes utoljára írni, kicsit el kellett gondolkoznom, hogy mégis mi a fészkes fenét csináltam az elmúlt majdnem 3 hétben, de aztán rájöttem, hogy ezen már tök fölösleges gondolkozni, mert megint csak az lenne a válasz, hogy éltem, és miközben éltem nem volt velem olyan eszköz, amivel rögzíteni tudtam/akartam volna, hogy mi történt. Most már van, és minden eddiginél szebb. Én nem is kerestem igazából, rám talált, ezzel sokkal módosabban tudok majd beadandókat, szakdolgozatot, meg esetleg blogot is írni, bár kicsit tartok ettől a sok dologtól, mert kicsit olyan, mintha nem lenne mostanában ihletem, de lehet, hogy csak kicsit jobban oda kéne figyelnem, és akkor lenne.

Jut eszembe, történt velem azért érdekes, de én inkább felháborítónak nevezném. Az egyik tanárom, aki egy gyakorlatot tart nekem/nekünk, minden héten kér egy házi feladatot, fel kell tölteni az elearning-re, aztán pár nap múlva mail-ben kapja meg az ember az értékelését. Tegnapelőtt, amikor egyébként pont arra az órára nem mentem fel, mert nem volt erőm, mivel két napig kb. 4 órát aludtam éjszakánként, nappal meg turnéztam egész nap, szóval pont arra az egyre nem mentem fel, erre a feltöltősre, amikor reggel arra lettem figyelmes (még a másik gépem képernyőjén a gmail-ben), hogy levelet kaptam attól a tanártól. Megnyitottam, még egyszer meg kellett nyitni, mert word-fájl volt, és azt láttam, na szóval a következőt: "Kedves Balázs, ennek újra neki kellene futni! Elég figyelmetlennek tűnik a feladatmegoldás…" 

Na most ezzel annyi a problémám, hogy én ehhez nem vagyok hozzászokva, és nem is leszek. Én ha megcsinálok valamit, akkor az olyan, amilyennek lennie kell, legfeljebb akkor nem, ha félreértem a feladatot, de az azért ritkán van. Szóval ha valamit szarul tudnék csak megcsinálni, akkor vagy nem csinálnám meg, vagy (és inkább ez igaz rám) addig próbálkozom, míg nem sikerül. És ami a legjobban fáj: fussak neki még egyszer, igen? Hát ezen voltam a legjobban kiakadva, ezt én szoktam másoknak mondani...

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy félreismert, és valóban tudok én is hibázni, akkor gyorsan elmondom a történet csattanóját: természetesen végül tőlem kértek bocsánatot, mert mint kiderült, azért látta rossznak a feladatmegoldásomat, mert én pdf-ben küldtem át, ő átmásolta Word-be, eltűnt pár formázás, és már írta is a levelet, én meg kaptam az idegbajt.

Na, most ennyi jutott az eszembe, legközelebb majd elmesélem, hogy hogyan szidja két polgári hölgy a vonaton Tétényi Évát, véletlenül jegyzeteltem.