A 16.20-as vonattal indultam ma haza, kicsit rohannom is kellett volna, hogy odaérjek 20 előtt a Nyugati pu. első vágányához, de nem tettem, ha ez a vonat elmegy, majd jön másik. A vonat még sehol nem volt, 5 percet késik, ez volt kiírva, elég sok ember állt a vágány mellett. Egyszer csak feltűnt Barbara férje, legfontosabb alkatrészét hirtelen észre sem vettem, persze később megláttam, ő is ott volt, de azt hiszem, ma nem érdekelt… Sajnálom, de így van. Nem volt a közelükben hely, igaz, ahol leültem, azért hallani lehetett kiabálásukat, vagyis főleg az amazonét, „vigyázz, lépcső” kiáltott fel egyszer, mire a férj rögtön mondta a szokásosat, „köszönöm, nagyon kedves vagy”.
Valami nagy dolognak kéne velük történni, hogy most is érdekeljenek. Hallom, hogy beszélnek, de annyira már nem érdekel a párbeszédük, hogy megerőltessem a fülemet. Nem érdekelnének már? Nem hiszem, mert akárhányszor elhalad lerobbant villájuk mellett a vonat, mindig odakapom a fejemet… Kifogytak volna? Nem biztos, mert mikor ezt a sort írom, Barbara éppen azt kiabálja, „szűnj meg!” – ezt még sose mondta…
Inkább szépen elhallgatom, hogy megint láttam Barbarát, nem benne van a hiba, ő hozta a formáját, én nem voltam elég nyitott rá.
Nem, az nem lehet, hogy kifogyott volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése