Ne, senki ne gondoljon semmi rosszra. Arra ne. Arra se, hogy a februári fellángolásomnak végleg vége, és befejezem a blogot. Nem, bár félig igen. Befejezem a blogot, abban az értelemben, hogy lezárom azt, amiről a kezdetektől szólt ez a blog. Vissza lehet keresni, nem linkelem be, aki nem keresi vissza, annak annyit mondok, hogy sikertelen, sikeresnek ítélt, és kis részben sikeres felvételijeimről szólt ez a blog az elejétől, vagyis arról, hogy jaj, most nem jött össze, de majd legközelebb biztos, már tudom is, mit rontottam el. Beleuntam ebbe az önámításba, meg abba, hogy a környezetemet is arra sarkalltam, hogy higgyenek bennem, újra és újra, aztán szavak nélkül vagy szavakkal arra vártam, hogy azt mondják, nem rajtad múlt. Nem érdekel már az sem, hogy rajtam múlt-e. Nem akarok többet arról írni, hogy én milyen komolyan veszem a felvételit, engem meg nem vesznek elég komolyan, főleg azért, mert lehet, hogy senkit nem akarnak komolyan venni, mert lehet, nem is az a dolguk. Nem vagyok az a típus, aki milliókat nyer egy spontán lekapart sorsjeggyel, sőt, nem vagyok az a típus sem, aki hisz abban, hogy pont egy sorsjegy hivatott arra, hogy gyökeresen változtasson az életemen. Egészen egyszerűen dolgozni kell, nem álmodozni a göröngymentes utakról, és nem azon siránkozni a kissé kátyús úton szökdécselve, hogy jaj, de jó azoknak, akik a szupersztráda aszfaltját koptathatják. Főleg azért, mert a képzelet csak azt vetíti le, hogy milyen könnyedén teszik ki a könyöküket a száguldó kocsi ablakán, a képzelet azt már nem mellékeli, hogy lehet, hogy izzad a kocsiban ülő szerencsés, migrénje van már a sima aszfalt és a mindig túl forró gumiabroncs szagától, vagy egészen egyszerűen nem is csak azért hajt olyan gyorsan, mert megteheti, hanem mert muszáj: az ülésfűtés okozta hirtelen tavasz nagy hatással volt egy barna medvére, ami most kikívánkozik barlangjából.
Hogy miért jutott ez eszembe? Egyrészt ez már nem jut eszembe, ez már mindörökre belém égett. Nyomot hagyott bennem, mint amikor valakit úgy kínoznak, hogy egy forró tárggyal égetik a bőrét: egyszer leveszik a bőrről a forró tárgyat, egyszer elmúlik a fájdalom, de a heg megmarad. Persze van aktualitása is a dolognak. Egyrészt az, hogy itt a felvételi lap feladásának határideje, és most először nem jelöltem be az SZFE-n a Televíziós műsorkészítő szakot, másrészt az, hogy ma az egyik ismerősöm a facebook-on kitett egy linket, ami egy rövid időre újra felzaklatott.
És most elköszönök (egy időre biztosan) az SZFE-től, talán attól is, aki nekem visszatérő álmaimban és az életben is jelentette ezt az iskolát, de főleg ezt a szakot. Úgy köszönök el, ahogy egy régi műsorban ő köszönt el szigorú arccal az úgynevezett gyengéktől, egy kis kacsintással a nézőktől. Akkor nem látta, hogy én látom, ahogy mondja, most sem látja valószínűleg, ahogy én mondom: viszlát!
"- Szereti a Kispál és a Borzot?
- Nem annyira, csak tetszett ennek a számnak a mondanivalója..."
(2008. június 9., délelőtt, párbeszédünk utolsó részlete)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése