Szép kilátások

Most megint kezdem a lassú elhidegülést, pedig nem akarom. Egyszerűen nincs időm írni ide, persze ez nem igaz. Van időm, vagyis lenne, csak sok az offline időm, offline meg utálok blogot írni, mert az olyan álélő. Jó tudom, hogy a médiatermékek nem úgy néznek, amikor készülnek, mint amikor már készen vannak, de a blog az pont olyan átmenet a valódi média és a felhasználói média között. Na jó, ez meg egy kicsit áltudományos lett, tekintve, hogy fogalmam sincsen arról, hogy ezek a kifejezések léteznek-e.

Kiadói szerkesztés II. óráról jövök most haza, mást sem csinálunk, csak korrektúrázunk, de legalább a tanár szórakoztató. Nem úgy szórakoztató, hogy rajta röhögünk, hanem úgy, hogy vele. Ezt most azért is írom le, hogy onnan jövök, mert ma rájöttem egy National Geographic-ban majd megjelenő cikket korrektúráztunk, kicsit hasonlónak éreztem a stílusát az enyémhez, de azért erre most hirtelen nem lettem büszke, inkább rájöttem, hogy szörnyű lehet olvasni azt, amit írok. De komolyan mondom! Vagyis írom. Szerintem a legnagyobb baj azzal, ahogy írok, az, hogy úgy írok, ahogy beszélek, vagyis ahogy beszélnem kéne, ha szóhoz juthatnék. Jó, tudom, hogy erre viszont van szakkifejezés, ezt hívják nyelvészék írott beszélt nyelvnek, de azért az még inkább csetes, mint publicisztikai. 

Mostanában, BA-képzésem végehez közeledve, eszembe jut, vajon mire lennék alkalmas az eddig megtanultak alapján, nem mintha nem akarnék továbbtanulni… Szóval nem tudom, mert szerintem újságírónak nem lennék jó, aminek meg jó lennék, és ezt minden nagyképűség nélkül mondom, túl jó lennék. Azért lennék túl jó, amiért világéletemben két dolog között álltam, egyikhez sem tartoztam igazán. Szerintem egy kereskedelmi médiumnál túl közszolgálati, egy közszolgálatinál pedig túl kereskedelmi lennék. 

Na, azért nem vagyok most ilyen depresszív, csak hagytam még egy kicsit magamat, hogy hasson rám a tél… Az igazság az, hogy amiket eddig megfogalmaztam, annyira azért nem gondolom így, nem mondom fel-felmerülnek bennem, de ahhoz mostanában túl pozitívan látok mindent, hogy ilyen apróságok zavarjanak. Majd csak lesz valahogy. Majd a tavasz meghozza a szép kilátásokat, így is, meg úgy is. Valódi értelemben is, tehát nem kell majd azt néznem a vonaton, ahogy egy ember* velem szemben/a személyes teremben/rajtam ül, és elvont értelemben is, mert mindjárt itt a tavasz, és ilyen tavasz még nem volt.

*ide elég sok jelzőt tudtam volna írni, de most olvastam egy előítéletekről szóló tanulmányt, így ezektől eltekintek