Építem magam

Ma valamiért megint eszembe jutott az, amikor 12 éves koromban elhatároztam, hogy megkomolyodom. Most írhatnám azt, hogy a kedves olvasó most biztosan felkacagott engem ismerve, de az a baj, hogy valószínűleg nem mindenki kacag fel ezt olvasva, főleg azért nem, mert úgy gondolhatja, hogy ez a tervem sikerült is. Lesznek persze olyanok is, akik a második mondatot nem is látják majd, mert könnyesre nevették magukat az elsőn, ezért ez a hosszú bevezető, remélem, már mindkét tábor felkészült az „érvekre”…

Szóval 12 éves koromban, amikor felvételiztem az Istvánba, elhatároztam, ha felvesznek, csak tényleg vegyenek fel, én komolyan megkomolyodom. Nem keverem többé a kártyákat a háttérből, nem lesznek epés megjegyzéseim, egészen egyszerűen le fogom rombolni a rólam addig kialakult képet. Nem vigyorgok mindenen idétlenül, soha többet nem keveredek kétes ügyekbe, például olyanokba, hogy mások biztatására többször is magamra szavazok a karácsonyi rajzpályázaton, egyrészt azért, mert úgyis cserben hagynak, másrészt úgyis kiderül, harmadrészt pedig egy 90 Ft-os Americana táblás csokiért nem éri meg az alvilággal szövetkezni. Elhatároztam azt is, nem zavarom meg többet a  matekórát, ha a tavasz közepén havazni kezd, azzal, hogy felkiáltok, hogy esik a hó, és ígérem, hogy soha többet nem leszek senkinek a senkije, csak magam leszek.

21 éves fejjel visszatekintve életem első felelős, s egyben eget rengető döntésére azt kell, hogy mondjam, hogy nem véletlen, hogy az ember nem 12 éves korában alakítja ki egy az egyben személyiségét, de az sem véletlen, ha mégis. Ez megint egy kicsit lilának tűnhet, de máris megmagyarázom: nem jó, ha valaki ilyen koravén, mert lemarad a kamaszkoráról, de jó, ha valaki ilyen koravén, mert lemarad a kamaszkoráról. Ezzel sem lett feketébb vagy fehérebb a lila, aki érteni akarja, az éretni is fogja. Tisztában vagyok vele, hogy Erikson forogna a sírjában, ha lenne ott wifi és olvasná a blogomat, hiszen ezzel sokat próbált elméletét húztam át egy digitális tollvonással, hiszen ezzel azt mondom, hogy az ember kihagyhatja azokat a bizonyos kríziseket. Lehet, de nincs is annál érdekesebb, mint amikor egy biztosnak tűnő rend felborulni látszik. Amikor az ember úgy érzi, hogy azt, amit az élet felkínált, abban a sorrendben eszi meg, amilyen sorrendben akarja. Nem hiszek abban, hogy csak a bevált módszerek a jó módszerek, főleg azért, mert azok sem beváltként kezdték anno.

Megint kezdem úgy érezni, hogy semmit sem mondok, mégis sikerült kiírnom magamból azt, ami ma/mostanában foglalkoztat, de még tudom fokozni.

Mint ismeretes, végül felvettek a gimnáziumba, sőt, ma már ott tartok, hogy közelebbi ismerőseimnél, barátaimnál előbb fogok diplomázni, tehát igen, már mögöttem a gimnázium, s lassan az egyetem első 3 éve is. Azért írtam azt, hogy nem szerencsés 12 évesen eldönteni az embernek, hogy milyen lesz az elkövetkező éveiben, mert könnyedén olyan is marad, s már akkor sem lesz könnyű visszaváltozni, amikor semmit sem szeretnénk jobban. Egyetemre kerülésemkor nem szerettem volna mást, mint visszaváltozni azzá a pofátlan, magamutogató, a sorból mindig kilógó emberré, aki általános iskolában voltam. Három évem ráment, de végül talán mondhatom, visszataláltam 21 évesen 12 éves énemhez. Még mindig nem emlékszem, hogy most ez hogy is jutott eszembe, de már régen is írtam, meg tavasszal mindig szeretnék művész lenni, s ilyenkor hajlamos vagyok olyan dolgokat alkotni, amikhez semmi tehetségem nincsen, néha mégis úgy érzem, hogy van. 

És amire mindig rájövök, s ma szembejött egy újabb megerősítő példa: nem kellenek példaképek, csak célok, így a végén felülmúlhatjuk majdnem példaképeinket is.

Bazsi Bharat zárja sorait, s a felálló ormányú elefántot az ajtó felé fordítja.