Isten őrizz, hogy paródiát csináljak egy régebbi írásomból. Nem azért, mert nem lenne elég öniróniám, ha azon múlik, már most írok egy önparódiát, inkább a téma miatt nem. A múltkori eset megtanított arra, hogy mielőtt helyet foglalok a vonaton, aláírjak magamban egy szerződést, amiben benne foglaltatik, hogy csak és kizárólag a saját felelősségemre tartózkodom a szerelvényen, már csak azért is, mert nem biztos, hogy szívesen bíznám magam akárkire, aki a vonatot vezeti, vagy kalauzként a vonat házigazdájaként viselkedik. Az a baj, hogy az utóbbi véleményem szerint nagyobb veszélyt jelenthet az egyszeri utas számára, ha arra gondolok, hogyan viselkednek a különböző krízishelyzetekben, így a vonatvezetők előbbi bírálatát tekintsük semmisnek.
Történt ugyanis, hogy miközben az általam szellemi felüdülés netovábbjaként értékelt rendezvényen voltam (Csukás István 75. születésnapja a PIM-ben), arra vetemedtem, hogy hazafelé a vonaton nekiálltam Árpa Attila Valótlan Világtalan című könyvének, csupán azért, hogy az emelkedett hangulatból visszarázódjak a holnap folytatódó szakdolgozat munkacímen futó projektbe. Ebben a bejegyzésben nem közlöm a mű félig már (legalábbis a fejemben megszületett) recenzióját, ha a szerzőt és a mű címét olvassuk vagy halljuk, már tudhatjuk, hogy Csukás István gondolataitól és puszta lényétől nagyban különbözik a könyv... (Próbáltam normálisan megfogalmazni az előző mondatot, így sikerült...) Mivel a bekezdés, nem kis nagyképűségemet bizonyítva, azzal kezdődik, hogy történt ugyanis, jó lenne elmondani, hogy mi történt. Egyszer csak azt vettem észre Szabadságliget után, hogy a villany hirtelen lekapcsolódott. Tekintve, hogy olvastam és mindez a 20.20-as vonaton történt, ez az apróság igen nagy problémává nőtte ki magát, főleg, hogy ezután pár másodperccel ilyeneket hallottam, hogy folyik valami kék, aztán azt, hogy ez füstöl is... Nem gondoltam, hogy a gázoláson túl még bármi is történhet egy vonaton, ami ekkora pánikot idéz elő, s ha a pánik időbeli kiterjedését vizsgáljuk, kijelenthetjük, hogy nem tehető egyenlőségjel a két pánik közé, azt mégis elismerhetjük, hogy a pánik kiterjedésének tekintetében ez a pánik vitte el a pálmát a kettő közül. A vonat gőzölhet is. Mint kiderült, kifolyott valahonnan a fagyálló, ami kék volt, s valamiért elkezdett füstölni, helyesebben gőzölni a fűtőberendezés. Lerövidített híradásban csak úgy adtam volna tovább az esetet, hogy kifolyott a piros csiga vére... A terjengő bűz hatására ismét bizonyítást nyert a szerkesztői minor kapcsán kimondott tételem, miszerint ha valamit közösen utálunk, annak van a legnagyobb közösségformáló ereje. Itt most a szagot kezdtük együtt utálni, így már nem csak annyit szóltak egymáshoz az emberek, hogy szabad-e ez a hely, mivel ez az egy szerencsétlen szerelvény közlekedett ekkor, hanem megjelent egy új kommunikációs eszköz is, a szemkontaktus. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az átlósan velem szemben ülő rám nézett, s mielőtt még megszólalt volna, az ablakhoz nyúltam, majd kimondta, hogy nyissuk ki az ablakot, s mire az egész utasítás elhagyta volna a száját, a velem pontosan szemben ülőre néztem, aki szintén felemelte az ablaknyitóhoz a kezét, s egy újabb tekintetcsere segítségével kinyitottuk az ablakot. Mindezt azelőtt, hogy beértünk volna az alagútba. Az alagúttól félt a legtöbb utas, nem tudták elképzelni, mi lesz majd velük, ha bekerülnek abba a légüres térbe...
Túléltük az alagutat, a kék folyadékot, vélhetően azért, mert a kalauzok gyöngye, akit ezúton szeretnék áthelyeztetni stewardnak, olyan leleménnyel nyugtatta az embereket, hogy öröm volt hallgatni. Sajnos pontosan nem tudom idézni, csak arra emlékszem, hogy azt mondta, hogy a ... is füstöl, mégse lesz tőle baja... Ez a mondat egy repülőn mégis szebben hangozna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése