napok, kapok

Sokáig tartott. Ez is. De csak közben volt sok, most azt hiszem, már kevés. Mert kéne belőle még, mint abból a marcipános sütiből, amit ma ettem reggelire. Napok. Vége.
Nem is tudom, mit, de kaptam tőle valamit. Nagyon sokat, csak éppen ülepszik, és talán később se tudnám mindet felsorolni, mert lerakódik, újabb réteg lesz a régieken, s talán egyszer el is felejtem, hogy olvastam.
Magányból magányba. Summázhatnám az egészet így, de nem lehet. Mert nincs vége. Vagy van? Azt se tudni. Hú, ez már majdnem Oláh Viktoros, olyan filozofálós. Nem is tudom, van-e annak értelme, hogy az ember úgy él, hogy ül egy szobában a leanderével, filozofál, nem érti a világot, locsolja a virágot, néha sétál egyet, aztán nem is tudja, hogy merre megy, mert megint más világba kalandozott, csoda, hogy megint nem találkozott egy kocsival. Persze, kell ez is. De hogy valakinek senki nem jó? Az is gyanús. Élhetetlen? Nem ide való? Vagy tényleg ilyen az élet? Folyamatosan hömpölygő, de egyszer véget érő, közben pedig mindig más színű, de nem hirtelen változó, hanem átmenetes, mint a fejlécem?
Viszony családdal, baráttal, másokkal, az énnel. Nem lehet ilyen egyszerű, ilyen kiszámítható. Ennyire látszik, mi zajlik le bennünk? Vagy valaki elmondta neki? Az írónak, aki nő, mégis úgy gondolkozik egy fiú/férfi agyával, hogy "megáll az eszem és ácsorog" (ZM).
Imri. Barát. Imri. Nem barát. Elment. Nem ír. Gondolhatott volna ilyet is Pubi, vagyis Oláh Viktor, de talán így nem gondolta. Nekem se kéne. Kis hülyeségek miatt. Amiket beképzelek. Mert csak meghívottak olvashatják a blogot. Én meg azt hiszem, ki lettem csukva. Közben meg csak átalakít, megint. Én meg levettem az adminjogot. Pfuj. Pedig ő integet a zebránál a piros libából a hajával, az újjal, csak én már rég láttam, a fene egye meg.
Liba. Kapd be a liba lábát! Ezt ma hallottam a vasútállomáson. Kultúrkáromkodás.
Telnek, múlnak. Napok. Palán. Tán. Ő is ott van. Naná, hogy nem egyedül. Vele. Labdáznak. Te fijjú, dobd ide a labdát! Nem nekem mondja. Talán már vissza se dobnám. Így könnyítem a helyzetet.
Dorogon. Nyugalom. Víz. Saját sáv, még háton is lehet úszni. És dolgozni is fogok.
Végre. Zene. Képek. Nyár. Ez lesz a munka. És még fizetnek is érte. De azért nincs ingyen. Munkaügyi Központ. Uuuuutálom. Nem vagyok oda való, minek nekem oda menni. Nem baj, észre sem veszek senkit, csak túl leszek rajta. Felnézek a plafonra. Tetőablak. Befed ez a kék ég.
És süt rám a nap.