Ez nem mese...
Régen itt van már bennem a most következő írás. Egy éve. Ez sok idő, ha ilyen dologról van szó. Feldolgozni a feldolgozhatatlant, érteni érthetetlent, átlátni azt, amit innen lentről mi sosem fogunk logikusnak látni. A halált, bárhogy is jelenjen meg az. Idős embereknél az ember megérti, mégis nehezen fogadja el. Fiatalabb embereknél egyszerűen elfogadhatatlan. Miért? Miért pont akkor? Senki nem számít rá...
Ez nem mese lesz, amit leírok, bár egyszerűbb annak kezelni, egyszerűbb lenne, nem fogom. A mesében bármi megtörténhet, pillanatnyi az öröm, a bánat, a tragédia, vagyis addig tart, amíg az ember azt akarja, hogy tartson. A mese kikapcsolható, letehető, eldobható. Ha tetszik jó, ha nem tetszik, úgyis jó. Most mégis erőltetem ezt a mesés címet. Hófehérke. Ő volt az, akiről a riport szólt, akinek a halála eddigi életem legfeldolgozhatatlanabb momentuma volt, és az ma is. Eddig csak magamban gyűrködtem az érzést, mint a kezemben lévő zsebkendőt a temetésén. Beszéltünk róla itthon, itt él a téma mindennapjainkban, s valami kis töredékek születtek bennem már akkor. Verset akartam írni róla mindenáron, de azt nem tudok. Írtam valamit, szerencsére már nincs meg, jobb ez így. Akkor még nem volt blogom, de ha lett volna se írtam volna erről, mert talán nem lett volna jogos. Most úgy érzem, már az. Láthatta bárki a tévében, hamarabb látták, mint én, akárcsak az utolsó képet, amit a riportban mutattak. Félreértés ne essék, nem volt közeli kapcsolatom vele, csak inkább kis emlékfoszlányok maradtak meg róla gyerekkoromból, amikor megjelent, s mi elneveztük őt magunk között nővéremmel Hófehérkének.
Olyan hófehérkés volt. Fekete volt a haja, hófehér a bőre, s a menyasszonyi ruhájában úgy nézett ki szerintünk, mint egy királylány. Gyerekként volt vele igazán közeli kapcsolatom.
Mamáéknál voltunk lenn, egy olyan lakrészben, amit akkor talán senki sem használt. Játszottunk, mi gyerekek, unokatestvérek. Volt egy ágy a szobában, fölötte valami baldachin-szerű, de inkább függöny. Rángattuk, nem gondoltuk, hogy baj lehet belőle. Baj lett, a fejemre esett a karnissal együtt. Nagy púp nőtt a homlokomon. Gyorsan lefektettek, hideg késsel nyomták vissza a kialakuló púpot. Eszti az ölébe fektetett, ápolt. Nagy volt az ijedtség bennem, olyan jól esett, hogy volt, aki vigasztalt, csökkentette a félelmemet, nyugtatgatott. Ez az emlék megmarad nekem örökre. Az is, amikor fehércsokit kaptunk tőlük, nem tudom miért, ez is megmaradt.
Ki gondolta, hogy ilyen hamar elmegy? Emlékszem, nyár volt, művészettörténet érettségi után egy héttel, június 29-én jött a hír. A kertben olvastam, zenét is hallgattam. Apa egyszer csak kijött a kertbe, csak ennyit mondott elcsukló hangon: Eszti meghalt. Azt a döbbenetet azóta bármikor vissza tudom idézni, s látom magam előtt, ahogy Apa megfordult, legyintett egyet a földnek, s jellegzetes járásával elindult vissza a házba, remegett. Én ott ültem a kertben, mozdulni nem tudtam, csak a könyvet dobtam el, a zenét nem kapcsoltam ki, fájt volna a csönd. Kicsit később egy Good Bye című szám ment a lejátszómon...
Akkor nem sírtam, mert nem tudtam, mert amit az ember nem tud felfogni, amiatt nem tud bánkódni. Először akkor szorult össze a torkom, amikor megláttam férjét és a fiait, s később a kislányt, akit egyszer láthatott...
A temetésen nem mertem megnézni a ravatalt, mert már a kápolna mellett is reszkettem a sírástól, s később, mikor egy nagy fekete-fehér képet láttam róla egy koszorún, akkor átszakadt egy gát, s nem tudtam, nem akartam magam tartani.
Azóta sokszor álmodom azt, hogy él, s olyankor sosem értem, miért volt ez az egész kalamajka, hiszen itt van, nem ez a fontos? Nos nem így van igazából, nehéz felfogni.
Nem akarok többet írni erről, azt hiszem kijött, aminek kellett, remélem nem baj. Talán az sem, hogy nem tudom megérteni a halált, hiszen mindig azt gondolom, hogy akik meghaltak, valahol itt vannak körülöttünk, hisz nem szűnhettek meg. Esténként, ha elmondom a belső imámat, mindig imádkozom érte is, bárhol legyen, meg a családért, hogy megtanuljon nélküle élni. S talán egyszer majd nekem sem szakad meg a szívem, s nem kerít hatalmába valami földöntúli fagyott érzés, ha bármelyiküket látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése