Que Sera, Sera

avagy hová költöznek velem Barbaráék?

Tegnap rájöttem, hiányoznak Barbaráék. Nem is aludtam igazán jól. Lefeküdtem tízkor, mint a nagykönyv javasolja, aztán forgolódtam, gondolkodtam legalább éjfélig. Fél kettőkor úgy ébredtem fel, mint aki nem is tudja, hol van, mintha kicserélték volna az agyamat, vagy legalábbis átdrótoztak volna. Nem tudtam, hogy álmodom-e, vagy tényleg felébredtem, megsaccolni sem tudtam, mit csinálok én. Alszom? Ébren vagyok? Csak azt tudtam, nagyon szomjas vagyok, és eszembe jutott, hogy álmomban egy idős, csúnya nő ki akarta harapni a fogamat, de én nem hagytam. Inkább nem is akartam visszaaludni, az foglalkoztatott, amin még éjfél előtt gondolkoztam. Mi lesz? Hogyan? Idegesít, hogy nem idegesít, csak érdekel. Nem akarom elkerülni, sőt, már alig várom, pedig én ilyen helyzetekben mindig görcsölök, most pedig az sem zavar, hogy a nagy változásig már be van osztva az időm, nincs vissza út.

Reneszánszom

Csak mert olyan aktuális vagyok, meg mert igaz. '89-ben egy panelbe születtem, a 8-9-es tanévet egy panelban kezdem. Minden újjászületik körülöttem, vagyis minden marad úgy, ahogy volt, csak a helyzet hozza majd úgy, hogy mégis minden más lesz. Mert az a lakás is áll már egy ideje, s a ház is marad, talán, én mégis felkavarom azt a már majdnem leülepedett valamit, csak hogy újra érdekes legyen. Látom magam frissen nyírva, kis száj alatti szőrzettel, jól fésülten, kis zselével a hajamban, bóklászva a pesti éjszakában egy egyesített bérlettel. Szívom a levegőt, talán szennyezett, mégis üdítő. Járom az utcákat, félelmetes, mégis kell. Kopog a nem is tudom milyen cipőm a pesti utca olykor kátyús járdáján, zsebre tett kézzel hiszem magamról azt, hogy én vagyok a magam ura.

Szebb ember

Nem tudom elfelejteni a régi évkezdéseket, amiket igazából szerettem, csak akkor voltak idegesítőek. Álldogálni a buszmegállóban szeptember elsején reggel, kicsit álmosan de kíváncsian. Augusztus 31-én senki nem tud aludni igazán, akinek egy kis köze van az iskolához. Hét óra körül mindig ugyanaz az illat fogad évről évre a buszmegállóban rostokolva: új ruhák, táskák, papírok, elhatározások illata kavarog a kissé már csípős reggelen. Ilyenkor mindenki kedves, ilyenkor sokan szállnak fel a buszra a vasútállomásnál lévő buszmegállóban. Ott van egy néni is kosárral, meg egy másik, akit ismerek már, vagy legalábbis úgy hiszem akkor. Hét vagy nyolc éves lehetek, talán ez már nem az első szeptemberem. A kosaras néninek hosszú barna haja van, mosolygós, kedves. Leül. De miért van nála kosár? Ilyen fiatalok is hordanak ilyet? Azt mondják ő is tanár, vagy nem is tudom ki mondja, lehet, hogy csak érzem. Gimnáziumban tanít. Az még messze van, ha van. Leszáll a buszról, előttem jóval. Az egyes buszról...

Nem is sejtve

Pár év múlva tőle féltem szeptemberben. Előle futottam a folyosón, úgy tettem, mintha nem is látnám, csak nehogy azt lássák, hogy én elkésem. Dolgozat. Nem is tudom már miből, vagyis a tantárgyat tudom, de a többit nem. Vagy talán éghajlatokból? Aztán nem is adja be mindenki, mert nem kell, de én igen. Valami furcsa szabályt ötlött ki. Csak az adja be, akinek július előtt van a névnapja. Talán négyes lett. Akkoriban ez jó jegynek számított, nehéz kezdet volt. Később ő magyarázta a nyomás különbséget egy buszos hasonlattal. Fejemben pont úgy játszódott le a kép amelyet ő kommentált, mint amikor annak idején leszállt a buszról. Ozmózis? Vagy nem is tudom. Nem is sejtem...

Folytatása következik...