Azóta...

Mert már megint régen jártam itt sáros cipőben, csak illedelmesem topogtam fehér zoknimban...
Azóta álmodtam azt, hogy le tudom húzni a bőröm ébredés után, bár kicsit fáj. Azóta álmodtam azt is, hogy egy régi, azóta már nem túl kedves ismerősnél voltam vendégségben, s nem értettem, miért van minden szobájukban annyi ágy, amennyien a házban összesen laknak, de megmagyarázta, én meg elhittem.
Azóta már mindenki számára elkezdődött a nyolchetes advent, ha akarta, ha nem, a Westendben már áll a karácsonyfa, bár most nem előtte, hanem a szökőkút helyén, a Tesco pedig elővette hóemberét, s kiplakátolta, hogy "Boldog karácsonyt!", nesze neked novemberi 20 fok.
Azóta szeretek ötkor kelni háromszor a héten, mert rájöttem, nekem akkor is minimum másfél óra az ébredés, ha hatkor vagy hétkor kelek, csak ha ötkor kelek, akkor több marad nekem a napból, arról meg már ne is essék szó, mennyit lehet gondolkozni a vonaton és milyen módos már vonattal közlekedni, tiszta "környezetbarát" lettem, csak "kritikus tömeg nem", azóta a Kispált egyre jobban szeretem.
Azóta rájöttem, hogy szükség van olyan műsorokra, mint a Bumeráng, nemcsak a tavalyi Mosolyturnéja miatt,amit szerettem ám, meg szerintem más is, hanem mert kiderülhet belőle azután, hogy beszélgetnek benne egy agysebésszel, hogy az már elvileg lehetséges, hogy az ember fel tegye egy pendrájvra a gondolatait, mármint az agyhullámait, ez már majdnem agynyomtató.
Azóta ettem rákot, s rájöttem, hogy innentől kezdve bármit ehetek, akár bogarat is, az is csak egy állat, s ha azt mondanám, hogy jaj, én nem eszek ilyeneket, akkor nem ehetnék már többet tiszta lelkiismerettel rántott husit, ami rossz lenne. Azóta olyan mogyorós csirkét ettem, ami a leírhatatlan kategóriába tartozik, ezek a kínaiak tudnak valamit, ezt az olimpia óta mondjuk már tudhatjuk. Mekkora ötlet már az, hogy egy étel a nyelv minden részét ingerli, hiszen van benne barnacukor, gyömbér, tabasco szósz, mogyorókrém (sós, ropogós). Hmmm.
Végre úgy látom, ja, igen, persze, azóta, hogy más is gondolja úgy a mostani helyzetet, mint én, más is mást várt ettől az egésze egyetemesditől, más is B-terven dolgozik. Persze vannak pozitívumok is, jó volt ma a Kossuth retorikaverseny előtti konferencia, ami bár kötelező volt, hárman voltunk ott a csoportból, jó volt megint látni Bényi Ildikót is, a moderátort, arra az érzésre emlékeztetett, amikor énekeltem a 2001-es hídavatáson, akkor is ő konferált, de akkor teljesen másnak láttam. Most azt éreztem, amire sajnos csak most jöttem rá, ő is csak ember, attól hogy egy eszköz lehetővé teszi, hogy egyoldalúan bár, de mindenütt ott lehet, attól még csak egy ember, akárcsak én, s nem csak rá vonatkozik ez persze, mindenkire, akit túlmisztifikálnak azért, mert tévés. Egyébként ő az egyik legszebben beszélő közszereplő, öröm hallgatni.
Azóta megint sokat gondolkoztam, lehet nem kéne, de olyan jó. Gondolkoztam azon, hogy én már csak azért is az leszek ami akarok, vagyis olyan ember, aki kitalál valamit, de nem adja egy könnyen más kezébe azt, amit megszült, hanem igenis tehetsége szerint meg is alkotja, megfoghatóvá is teszi, s csak ahhoz kér segítséget, amihez már nem érez magában elég tehetséget, erős, vagy nem tartja az lényegesnek. Talán ez jobb definíció, mint a régi bölcsész-művészes, főleg azért, mert a bölcsészt azt kikérem magamnak, a művész meg egészen egyszerűen hazugság, mert igazából semmi művészit nem csinálok mostanában, legfeljebb panaszkodom, s azt is elég világi módon teszem.
Azóta olvastam Bourdieu előadásait a televízióról, s rájöttem egy olyan dologra, amit nem is mondanék ki, mert azzal megölném a műfajt, amit nem szeretnék, nehéz ügy, remélem lehet benne részem, hogy rájöjjek, ki kell-e mondani, vagy továbbra is hallgatni kell róla. Azt hiszem hallgatni kell róla.
Azóta, hogy elkezdtem ezt írni, eltelt fél óra, s különben is elfáradtam, meg gyünnek a celebek, kicsit függő lettem, ennyi fejből kinézés belefér.

Ui.: Boldog születésnapot a Szigmédiának ám, 3 éves lett...