Mi vagyok?

Fél tizenkettő van, este, mikor ezt elkezdem írni. Ma valahogy úgy érzem, rengeteg dolgot kaptam, s nem mehetek e tény mellett el, csak úgy, szó nélkül. Nem mondhatom, hogy ez jár, mert a jó senkinek sem jár, az szinte biztos.

Kezdhetném ott, hogy nem jár az sem az embernek, hogy a kényelmes ágyikójában feküdjön egy csütörtök estén, már-már éjjel, és mivel olyan pofátlanul későn kelt ma, felkeljen, mondván, á, nem tudok én még aludni. Nem hinném azt sem, hogy az jár, hogyha felkel, bekapcsolja a laptopját, s azt mondja, á, írok valamit, kedvem van hozzá.

Azon már túl vagyok, hogy azon agyaljak, vajon ki dönti el, hogy az ember milyen adottságokat kap, mivel képes kikapcsolódni, mi az, ami boldoggá teszi, amiben kiteljesedhet. Mindig alaposan megfigyeltem az élet helyzeteit, felmértem a lehetőségeimet. Mondhatjuk, hogy alkalmazkodtam a helyzetekhez, bár ez persze nem mindig szerencsés választás.

Rajzoltam az óvónéninek, rózsaszín törpének öltöztem jelmezbálon, doboltam a sajtosdobozon az évzárón, aztán általános iskolában megőrültem. Általános iskolában ugyanis voltak olyan dolgaim, főleg az elsőtől negyedikig terjedő időszakban, amiket ma már komoly bűnnek, erkölcstelenségnek gondolok. Talán érthetetlen az, hogy hogy jön egymás mellé az óvónéninek való rajzolás a rózsaszín törpével, meg az általános iskolai őrültségem, én azonban mégis egy síkba tudom őket préselni: mindig és minden helyen próbáltam görcsösen megfelelni minden létező elemnek, (legyen az ember vagy törvény) s végül odajutottam, hogy amint megszabadultam az egyik megfelelési helyszínemről, mint a megkötözött kutya a láncról való leoldása után, egészen egyszerűen megkergültem, s nem törődtem azzal, hogy milyen szabályok léteznek az új helyen, s tulajdonképpen milyen hálás lehetek, hogy erre az új helyre kerültem. Első és második osztályban például ott kevertem, ahol tudtam. Nem gondolom, hogy minden esetben olyan kis gyermeki rosszaságról volt szó az esetemben, inkább egészen egyszerűen a rosszindulatról. Halvány emlékeim vannak például arról, hogy második osztályban kitaláltam, hogy mivel pár napot hiányozni fogok, mert kiveszik az orrmandulámat, mint egy kis agresszor, leírom egy-egy cédulára az osztálytársaim nevét, s mellé írom, kit miért szeretek, vagy miért utálok, s ezt szétosztom. Abba nem gondoltam bele, hogy ennek milyen következménye is lehet majd, gondoltam, milyen jófej leszek, hogy mielőtt kimaradok a nagy operáció miatt, megmondom mindenkinek a tutit. Ezt már csak most teszem hozzá: talán azt vártam, hogy mire visszatérek kényszerpihenőmről, majd mindenki megváltozik, hiszen mindenki magába néz, talán még bocsánatot is kér, ha korábban valamivel megbántott. Most igazából csak erre a tényre emlékszem, hogy ez így történt, erre az érzésre, meg egy képre, amit az agyam fotózott, le, amint ülök a padban, talán tízórai szünet volt, érzem a számban a bőrös kakaó meg a vastagon vajjal megkent kalács ízét, és mindenki felháborodva lobogtatja a cédulát, hogy én hogy mertem ilyet leírni, és hogy megmondanak engem, én meg nem is értettem, minek a mi dolgunkba belevonni a felnőtteket, s jaj, nehogy megmondjanak engem, mert akkor mit gondolnak majd rólam. Egyszer, talán az pedig elsőben, az történt, hogy egyre inkább kezdtem magamat elememben érezni a suliban, s hallottam, hogy a nálam jóval nagyobbak bőszen káromkodnak itt-ott az iskolában. Na, én egyik nap elhatároztam, hogy innentől kezdve én sem fogok itt illedelmeskedni, játszani a jólfésültet, majd káromkodok egy jót. Egyik reggel el is bazmegoltam magam, azt hittem, boldoggá tesz, de amikor Lilla megfenyegetett, hogy ő bizony megmond engem, akkor életem talán első lefizetését kiviteleztem (talán az utolsó is), megígértem neki, hogy alaposan feltöltött háromemeletes(!) tolltartómból bármilyen színes ceruzást kölcsön vehet, ha megígéri, hogy nem mondja el senkinek, hogy így elragadtattam magam.

Sokszor írtam már, hogy majd ennek folytatása következik, például már ma is, vagyis mire kiteszem a vitrinembe már holnap van, de talán ezt tényleg folytatom, mert annyi biztos, hogy az emlékekből nem fogok kifogyni (remélem), s amióta belegondoltam, hogy lehet, hogy három nap alatt, vagy akár kevesebb alatt minden összegeznem kéne, azt gondoltam, talán illene elkezdeni, ha nem is az összegzést, legalább a kérdésfeltevést, hogy mi vagyok, milyen céljaim vannak, milyen céljai lehetnek velem bárkinek is, milyen eszközeim vannak, s milyeneket kapok melléjük; olykor arra is kitérek, érdemlem-e őket véleményem szerint, ezt nem tudom levetkőzni.

És biztosan csak ezért kezdtem el? Egyáltalán nem. Lehet hogy azért, mert láttam ma egy kisgyereket az uszodában, lehet, hogy mert ma egészen jókedvemben találhatott bárki, és még én is önmagamat, vagy mert sokan mosolyogtak rám, esetleg azért, mert őrült meleg van a szobámban, vagy már tényleg nem tudom. Szóval fogok még emlékezni, ha untatnék valakit ezzel, tessék kommentelni, bár azt nem várhatom, hogy bárki is élvezze ezt, hiszen elég öncélú dolog.