Tele van a telefonom karácsonyi zenével. Én raktam rá őket persze, idén kivételesen szigorúan november végén, s még véletlenül sem az őszi szünetben, most mégis úgy érzem, nem hoznak már annyira lázba. Valószínű eljutottam - kissé ugyan későn - arra a szintre, hogy már ezek már nem kellenek ahhoz, hogy rá tudjak hangolódni. Nem mondom, hogy teljesen rá tudok hangolódni az ünnepre ilyentájt, mikor advent előtt egy-két héttel havazott, most meg minden tiszta sár, mégis most lett fényes a Széchenyi tér, mégis most fújta a szél a koszorún a lila és rózsaszín szalagokat. Jó, persze nincsen húsz fok, elkél a téli kabát, de mégsem tudtam úgy beleringatni magamat még abba, amibe eddig nem volt gond beleringatni magamat.
Söprögettem a faleveleket, én voltam a söprögető bácsi, és szabadon szállhattak a gondolatok, mégis azon kaptam magam, hogy még véletlenül sem jutok el filozófiai mélységekig míg némaságra kényszerített a munka, máson sem jár az eszem, hogy ez a levél nem akar rákerülni a lapátra, azért ragadt oda a díszburkolathoz. Aztán eszembe jut, hogy most mindent visszakapok, minden visszaszáll a feladónak. Mikor lenéztem azokat az embereket, akik kukát ürítenek, meg utcát sepernek, és hálásan megköszönik - persze csak halkan -, ha arrébb megyek, s így tudják végezni munkájukat... Szóval az azért eszembe jutott, hogy nem kell senki munkáján vigadni, mert egyszer minden fekália visszafröccsen dobálójára. Jó, persze nem bántottam én sosem az utcaseprőket, csak azért végigfutott az agyamon, hogy bizony... Ja, ma emberi természet, női természet órán a következő hangzott el: "Tudják, az agy, az az a fehér izé, ami a fejünkben van..." Annyi még hozzátartozik, hogy nem is biztos, hogy azokat az embereket a munkájuk miatt nézik le, mert valahogy én egyszer sem éreztem azt drága cirokseprűm társaságában, hogy bárki is végigmérne, vagy kinevetne, sőt. És ez most egy ilyen befejezetlen gondolatfoszlány marad, igen.
Holnap leadom az utolsó érveléstechnika házit, holnap lesz az utolsó informatikaórám. Az egyiket nem sajnálom, a másikat igen, már csak 5-ször kell 5-kor kelnem idén. Szombaton megint felvételizek. Hogy elszállt az a fájdalmas-vívódós-reménytelen fél év...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése