Április harminc. Ez lett volna az a nap, amikor mindent elmondok, nem csak nézek Rád. Amikor ugyan tisztában vagyok azzal, hogy mást szeretsz, én mégis megkereslek, nem csak tekintetemmel, hozzád szólok, elmondom, mit érzek, vagy talán csak éreztem. Hogy miért mondtam volna el ezt? Mert le akartam zárni, ezt a két éve húzódó, egyre csak fájó időszakot. Azt akartam, hogy a szemedbe nézhessek, hogy ne kelljen zavarba jönnöm, ha valaha újra találkozunk. Érezni akartam azt, hogy milyen az, ha Neked is elmondom, megmarad-e az érzés, vagy kiszáll belőlem, s itt hagyom az iskola falai közt. Megfogadtam, hogy odamegyek hozzád, magamnak is, másnak is. Becsaptam mindkettőnket, de valahogy nem ment, nem tudtam megtenni. Fájt már amúgy is a búcsú, túl önző voltam ahhoz, hogy még kudarc is érjen. Így csak néztelek a lépcsőről, néztem ahogy azokkal beszélsz, aki meg mernek szólítani, akik ismernek, nem csupán elképzelik, milyen lehetsz. Nem egy kép vagy számukra, ami hibátlan, nem egy mosoly, ami angyali, nem egy arc, ami huncut akár egy gyerekarc, vagy egy igazi nő arca. Megfejthetetlen, miért pont Téged láttalak csak meg igazán a folyosón, miért csak Te lehetsz képzeletemben az a valaki.
Gyáva voltam, újra és újra így szidom magam, mert ugyan nem hiszem, hogy bármi pozitív kisülhetett volna, ha odaállok eléd, mégis a közeledben lettem volna, s végre nem más mondta volna azt, hogy nincs esély, hanem a legilletékesebb személy. Mindegy, semmi sincs véletlenül, talán így jobb is.
Azt azonban nem hagyom, hogy semmi nyoma ne maradjon ennek az érzésnek, így ha máshol nem is válik láthatóvá soha, legalább itt, a lelkem webes változatában képszerűvé válik. Úgyis tudom, hogy holnap, ha bemegyek a tizedik bébe, megszakad majd a szívem, de szólni akkor sem tudok majd, csak elballagok a padod mellett, eljátszhatjuk majd azt kicsiben, ahogy elmentünk egymás mellett a nagy valódi világban.
Megismétlem, nem tudom, hogy miért pont Te, s azt sem tudtam, hogy lefényképeztelek a tömegben, képeim rendezgetése közben bukkantam Rád, így született e búcsú, egy olyan búcsú, ami előtt nem volt semmi, csak egy szempár, egy mosoly, pár köszönés, pár szó.
Úgy írtam ezt az egészet, mintha valaha elolvasnád, pedig lehet, hogy sose teszed majd. Mindegy, hátha mégis. Nem tudom, milyen lenne a reakciód, s azt sem, hogy nekem milyen egyáltalán.
Leírtam, BEJEGYZÉS KÖZZÉTÉTELE,
Annyit mondok Neked, maradj ily' szép Ká.E...
1 megjegyzés:
Istenem, ha tudnék, pontosan ilyet írnék egy év múlva én is. :(
Csak félek, hogy nem tudnék...
Attól még tudom, milyen. És tudom, hogy tudod, hogy tudom. És azt is, hogy érted. :)
Megjegyzés küldése