Búcsúznak tőlem az osztálytársak, nem osztálytársak, csak barátok, blogbarátok, tanárok. Belül alig értem, mire föl van ez az egész, csak néha esik le, hogy hoppá, vége, nem véletlen ez a nagy felhajtás.
Úgy érzem magam, mint egy öregember, aki állandóan sír a múlton, mindig könnyes a szeme, ha ifjúságára gondol. Itt ugyan nem teljesen erről van szó, de nekem is egész nap szorul a torkom, s van úgy, hogy nem tartom vissza azt, amit nagyon nem szeretek, a sírást. Mikor is sírtam utoljára? Ebben az évben talán kétszer, egy temetésen, meg egy foghúzás után, ami tényleg fájt. Most meg küszködnöm kell, nehogy sírjak, mert itt most mindenki engem ünnepel, nekem készült a fincsi marcipános süti, én kaptam pénzes csokrot, meg marcipán rózsásat is, meg Jamie Winchester DVD-t, ami a lelkemet mosdatja. Teljes mosdatás ez, mert kívül a könnyek tisztítják a ballagástól fáradt testet, belül meg a zene a búcsúzástól fájó valamit. Leírtam már majdnem mindent a búcsúbeszédben, meg az Elbocsátó blogüzenetben, de ma mégis jött még ezekhez pár érzés. Síró tanárarcok, fegyelmezett diákok, büszke rokonok, tényleg fájó búcsúk. Nem is tudom leírni, mert ma még csak fáj, és ettől olyan kelekótya vagyok, hogy majd inkább akkor írnék róla, ha már látom, milyen így az élet, az alma mater nélkül, remélem azért lesz majd valamilyen...
Köszönöm, és én is, én is, kedves Maf, és Göge...
2 megjegyzés:
Gratulálok a búcsúbeszédhez, profi munka volt.:)
Na, meg ahhoz is, hogy a tanárok könnyei ellenére is képesek voltatok végigmondani...
Köszönjük szépen. Megmondom őszintén, a tanárok könnyei abban a helyzetben inkább ösztönöztek arra, hogy végigcsináljuk könnyek nélkül, viszont azt már mi sem bírtuk ki, amikor Sitku tanár úr hangja csuklott el beszéd közben...
Megjegyzés küldése