szerda, július 2

abszolút felismerés


Hangosan azért nem szoktam magamban beszélni, annyira még nem rossz a helyzet. Magammal szoktam inkább beszélni magamban. Séta közben. Vagy elalvás előtt. Tegnap sokat sétáltam, volt is megbeszélni valónk elég. Rendezni kell már ezt a rajzolós ügyet. Most akkor mi legyen? Ez így nem mehet tovább. Úgy nem válhatunk el, hogy meg sem akartuk beszélni a problémákat, csak jött egy, és beadtuk a válópert. Mert csak egy probléma volt, igaz, nagyobb.
Több napja formálódik bennem, hogy üljünk le egy padra, ott, ahol senki nem zavar, és mondjuk el, ki mit szeretne. Mi volt rossz régen, mi lenne jó a jövőben. Mert az biztos nem megoldás, hogy bal gombbal kijelölök mindenféle rajzolást és festést az agy nevű mappámban, és nyomok egy shift+delete-t. Elég volt, hogy egy sima delete-t nyomtam tavasszal. Még jó, hogy nyáron vissza lehet még könyörögni a lomtárból.
Pont ott ébredtem rá arra, hogy nem lehet befejezni, ahol anno nagy sikerélményem volt, mert valami jól sikerült. A képen látható ez a hely. A kép ez a jól sikerült dolog. Talán. Most egy találkozás helyszíne volt az Imaház utca, de addig is el kellett jutni.
Egész nap esett az eső, így mentünk strandra. Meglepődni ezen már nem tudok, reggel szikrázó napsütés ébresztett. Délutánra találkozót beszéltem meg a nyári munkát adó Reginával, aki az utolsó pillanatban lemondta, de mégsem indultam hiába. Megbeszéltünk ugyanis egy másik találkozót a régi rajztanárommal, pont ott, mert arra lakik. Az esőt térdnadrágban és rövidujjú ingben csináltam végig, gondoltam délután már felöltözöm. Hosszú lett az ing ujja, vékony pulóvert is vettem fel, a papucs cipővé lett, megnőtt a nadrág szára is. Elindultam mostani életem kedvencével, Kate Nash-sel a fülemben. A nap úgy szikrázott, mint reggel, izzadtam, de nem vettem le a pulóvert, ezt most így kell végigcsinálni. Technika háza elé érek, Julika néni ott vár. Mosolyogva üdvözöl, én is örülök neki, bár kicsit félve indultam elé. Egy könyvet ad nekem, a téma bibliai, jelképekről szól. Érettségire. Mostanában mániám lett a zöld szín, tudatosan gyűjtöm magam köré a reményt, a könyvet zöld papírba csomagolta, zöld szalaggal díszítette, zöld papírtasakba tette. Tőle tanultam, hogy a zöld a remény színe. Ő mondta, hogy úgy szeretné, ha én végül tényleg a képzőművészettel foglalkozhatnék, mert eddig minden tanítványa valahol máshol kötött ki, ezért féltem a találkozástól. Hiszen most nem úgy néz ki, hogy én majd kilógok a sorból. A félelmem alaptalan volt, hiszen amikor elmondtam neki, hogy majdnem televíziós műsorkészítő lettem, azt mondta, na, az még jobb, és az is művészet. Istenem! - gondoltam, - hát én is ezt mondtam magamnak, csak annyian elfelejtették már, hogy a tévézés is művészet. Ezzel a mondattal fejem zsebében már nyugodtan indultam az Imaház utcából, de még hozzáfűzte, hogy imádkozni fog értem. Én nem járok templomba, de hát nekem is van hitem, csak azt nem szeretem, ami a templomban megy. Mindegy, ezt majd máskor.
Zöld táska és zöld zacskó csüng rajtam, így indulok haza.
Talán csak másnap értem haza, persze otthon aludtam, de haza tényleg csak másnap találtam, bár még csak az ajtó előtt állok. Úgy, mint amikor először mentem Julika nénihez, a nagy fehér kapu előtt, csengettem, aztán egy őszes hajú néni nyitott ajtót. Ica nénit keresem - mondtam akkor, s láttam, hogy valami nem stimmel. Beinvitált, én átvágtam a kutyákon magam, Norci, Kokó, és még volt egy, aztán bemutatkozott, Julika néninek hívták.
Így állok a kapuban még most is, nem biztos, hogy pont úgy hívják azt, amit csinálnom kell, ahogy én gondolom, vagy gondoltam. Séta a Kis-Dunánál, egyik felemet a nap égeti, a másik árnyékban fázik, középen egy vágás, az árnyas szemembe napfény szökik. A nap már süt, nem úgy mint a strandolós napon, csak a talaj őrizte még meg a víz hozta bizonytalanságot. Ragad a talpam, nehezebb a járás, de lassan látom, mi lesz a vége az útnak.
Az lesz, ami az eleje volt, mert járkálok csak, ezt is látni akarom, meg azt is, aztán eszembe jut a régi idő, de már velem van a most is. Leülök egy padra, talán ültem már ott festenivalót keresve. Akkor nem találtam. Most ébredtem rá, hogy én eddig más szemével, vagy mások szemével kerestem a megmutatandót. Úgy pedig nem lehet. Kit érdekel negyvennyolcezredszer a Bazilika vagy valami más képeslapszagú téma? Valami más kell, és tegnap láttam is már, már csak le is kell tudni festeni, már csak újra szenet meg ecsetet kell tudni ragadni. Nem tudom, a felismerés volt, vagy a tett lesz a nehezebb. De fel kellett már ezt ismerni, na. Különben is olyan pazarlás lenne, ezt a sok festéket, krétát, szenet csak úgy eltenni.
Mi kell majd a képre? Fény és lény. Tény.

Szeretek magamban felismerni valamit. A legjobb az, hogy az ember azt hiszi, ennél többet már úgysem ismerhet fel, aztán meglepődik, amikor még többet megtud...

Magamban felismerni valakit már nem mindig olyan jó, de az előzőekkel az is elviselhető.

Felismerések: lesznek mostantól itt. Abszolút: hiszen az lehet az abszolút felismerés, ha felismerjük, hogy fel kell ismernünk dolgokat.

3 megjegyzés:

Beaune írta...

Ez a bejegyzés (és már nem először érzem így) sokkal nagyobb olvasótábort kívánna, mint amilyet állandó olvasóid :)) biztosítanak.

Névtelen írta...

Vártam már, hogy kivilágosodjon,Látom "dereng" már a lényeg.Örülök.
Emerenc

Zsu írta...

Ez a kép nekem nagyon "ismerős". Nap mint nap, mikor kinyitom a szemem ezt a helyet látom, igaz fekete-fehérben. Köszönöm! ;)