Közös valóság

A hét napjainak több mint ötven százalékát Pesten töltöm. Ez négy nap. A napom hatodrészét utazással töltöm. Van időm gondolkodni. Van időm bedugni a fülemet, s azzal, hogy kizárom magam ezzel, még ebből a közös valóságból is kirúgom magam, ha a Venn-diagram egyik része én vagyok, a másik pedig az, ami éppen körülöttem van, akkor ez a két rész egymás mellett van ugyan, talán még hat is egymásra, de még véletlenül sem metszik egymást, nincsen közös részük. Azt nekem ne mondja senki, hogy már az is közös rész, közös valóság, hogy egy intézménybe járunk. Pillanatnyilag közös rész, de igen hamar fény derül arra, hogy mégsem. Ez olyan, minthogy a sínpárok egymás mellé kerülnek a rendező pályaudvarokon. Ugyanarra tartanak, ugyanonnan jönnek, vagy legfeljebb ellentétesen közlekednek, de mégis elhaladnak egymás mellett, ha kicsit nem figyelnek, összeütköznek. Az egyik azonban erre megy tovább, a másik meg arra, s ez nem is baj, ez a dolgok rendje. Mégsem vezet minden út Rómába, s nem is lenne jó, ha az ember elindulna, s esélye sem lenne máshova érkezni, csak oda, ahol már millióan vannak. Zsúfoltan, mint a heringek, egyik sem kerül feljebb, mint a másik, még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy feljebb való.

Tekintetek a vonaton. Ha sokáig nézem őket, belelátok az emberbe. Mégsem nézem sokáig, mert az a másik ember nem olyan, mint én, ő egy részt nem is néz rám, másrészt, ha éppen rám nézne, nem értené, mit bámulom. Mit néznék rajta? Na, mit? Nem láttam még olyat, mint ő. Ha láttam volna, lehet, hogy ismerném, s őt nem zavarná, ha nézném, nem nézne teljesen hülyének. De nem láttam, kíváncsi vagyok rá. Látom az öltözetét, szemüvegét, cipőjét, a könyvet a kezében, s azt, hogy hoppá, most ő is rám nézett. Elkapom a fejemet, mielőtt még konfliktus támadna abból, hogy ki kit, mikor, hogyan nézhet. Kit nézhet a saját szemén keresztül. Nem koptatva azzal azt, amit néz. A nézett nem lesz kevesebb általa, csak a néző több. A nézőnek sokkal nagyobb a kockázata, hiszen nem állítja senki, hogy a nézett őt pozitívan befolyásolja, bizony ott van a negatív oldal is. Nézni egy abszolút energiavámpírt annyit jelent, hogy a néző aláírja a saját halálos ítéletét, a nézett mindjárt kapcsolatot létesít, s nincs az az isten, aki elhallgattatja.

A világ már közös valóság. Nem mondom, hogy mindig az volt, de amióta létezik olyan technika, amely lehetővé teszi, hogy az ember testileg, de akár (csak) lelkileg megváltoztassa helyét, azóta az. Persze nem az egész világ, csak a világnak azon részei, akik tudnak arról, hogy tudhatnak másról is. Nem biztos tehát, hogy egy tévéműsor kedvéért joga van egy embernek odapofátlankodni a busmanok ősközösségébe. Mi nem tudunk nekik annyit adni, amennyit ők nekünk, viszont mi tudunk tőlük akkor is kapni, ha nem veszünk el tőlük, ha nem adunk nekik úgy a miénkből, hogy azzal veszünk el a legtöbbet.

Közös valóság a múltban, a jelenben, s talán a jövőben. A múlt az biztos, bár a legbiztosabb akkor volt, amikor jelen volt, viszont azt nem mondhattuk, hogy na most van közös valóságunk, hiszen mire ezt kimondtuk, az már egy másik most volt. Tekintsünk el ettől, mondjuk azt, hogy a most az egy időszak, s akkor van időnk kimondani ezt a szót. Évek, melyek legalább kettő érző léleknek jelentettek valamit, mi több, ugyanazt jelentették. Ki dönti el, hogy ugyanazt érezték, egyáltalán hogy lehet ugyanazt érezni? Ugyanolyan szenvedések, ugyanolyan örömök, egyszerűsítve közös élmények, közös alkalmazkodás, esetleg közös szocializálódás kialakíthatja azt, aminek következtében elég egy fél mosoly, egy fél történet, de akár egy szó, vagy egy mellkasvakarászás, s máris előállt a régi most a most mostban. S azon vesszük magunkat észre, hogy igen is kommunikálni kell minden érzésünket, hátha azt érzi más is, s ha nem vagyunk egyedül a problémával, legalább feleződnek a gondok. S ha még többen birtoklunk egy gondot, akkor azt addig kell osztanunk egymás között, hogy mindenkinek jusson belőle, hogy mindenkinek egy morzsa marad csak belőle, s azt minden lelkifurdalás nélkül eldobhatjuk magunktól, akkor a gond csaknem megszűnt.

Csak egy szóra van szükség. Akár egy köszönésre, egy jelre, hogy segítségre van szükség, egy nagyobb lélegzetvételre, s ha létre kell jönnie, ettől létre fog, ha meg nem, hasznos tapasztalattá válik. Ami ugyan nem kellemes, mert nem kellemes az sem, ha belenyúlunk a forró olajba, főleg utána, mert közben talán észrevehetetlen, de legalább ott maradt örökre agyunkban, hogy ez nem az, amire nekünk szükségünk van.

Azt az egy tekintetet keresem, aki most éppen rám néz, s azon gondolkozom, mi társul a fejében a képhez, amit rólam rögzít. Mit láthat rajtam abban a helyzetben, amiben ő is van, amiről esetleg hasonló a véleményünk, mégsem mondjuk ki, mert tartunk az elutasítástól. Csak ettől tarthatunk, csak ez lehet a baj, de mondjuk még az is baj lehet, ha felszínesek vagyunk, s csak azért nézünk ki a fejünkből, mert miért ne tehetnénk.

Valamiért most nagyon beborult, most meg rám kiabál a nap, hogy itt vagyok még. Nem tudom honnan indultam, s eljutottam-e egyáltalán valahova, de számomra fontos helyeken jártam, még akkor is, ha egy olyan országban kirándultam, amelyet sokszor már nagyon unok, s nem is értem miért kell róla beszélni, hogy létezik, főleg azért, mert az is állandóan arról tépi a száját, hogy mi létezik, meg mi nem. Minden létezik, ami körülöttünk van, amit kaptunk, vagy amit mi alakítottunk ki, s amit legalább két lélek létezőnek talál. Így az is létező lehet, amit az ember leír, s nem a betűk egymásutánjáról beszélek, hanem a mondanivalóról, amit közvetít a karakterek által. Hiszen ha legalább egy ember egyet ért avval a mondanivalóval, s miért ne értene, már megvan a szükséges két lélek. Én még azt sem zárom ki, hogy az is létezik, ami csak két külön lélekben létezik, s soha sem találkoznak egymással. De talán így még tovább lehet menni, minden létezik a mai világban, amit az ember képes kitalálni, s az már csak részletkérdés, hogy képes-e kivitelezni, nem az a művészet.

És akkor mi az pontosan, kérdezheti most bárki, s micsoda közös valóságot teremtettem azzal, hogy ennyi embert felháborítottam azzal, hogy azt mondtam, nem ez a művészet, aztán abba is hagytam. A művészet tehát az lenne, ha lenne egy olyan masina, amely képes előállítani olyan jeleket, amely egységesen fejez ki érzéseket, akár a kettes számrendszer segítségével, nem tudom. A mobiltechnika segítségével ezek az érzések felkerülnének egy nagy rendszerbe, s rögtön megszületne az, amire talán titkon mindenki vágyik, vagy nem is annyira titkon: megszületne a rendszer, amely segítségével a világ bármely tájáról megtalálhatnánk azt az embert, akivel abszolút közös a valóságunk. És ehhez már csak az agynyomtatót kéne kifejleszteni, amiről azt hallottam múltkor, hogy lassan kialakulhat, bár a hír nem így hívta, s lehet, nem is ez a legszerencsésebb elnevezés.

Lám, ez történik, ha valakinek egyszer visszanéznek a szemébe, mint a filmekben, s az a valaki állandóan rögzíteni akarja minden belső rezdülését. (És filozófiával meg esztétikával tömik amúgy sem kisméretű fejét.)