Ilyen még nem volt...

Megint redesign. Voltam már kék és narancssárga, lila és kicsit zöld, csak lila, most zöld és kicsit se lila, na meg sárga. Vagyis friss, és savanyú. Fanyar, talán humoros. Reményeim szerint sűrűbb, mindig megújuló.

A hely ismét adott a megújulásra, már csak én kellek hozzá. Most nem is mondok többet, viszont egy nemrég készült irományt közzé teszek.

Bezselézi haját a szél

Már egy hete tavasz van, vagy tán régebb óta, most olyan, mintha nem is lett volna sose tél. Megyek az utcán, s nem csúszkálok ide-oda a fagyos járdán, víz sincs az aszfaltozott, itt-ott javítgatott járdán, csak a hátamon csurog az verejték. Elegáns vagyok, milyen is lennék ilyenkor, a belülről jövő felfokozott érzelmek kivetülnek arcomra, nem tudok mást csinálni arcberendezésemmel, csak felfelé tudom húzni számnál fogva. De hagyjuk már ezt az egoizmust, legalábbis tegyünk úgy, beszéljünk egyes szám harmadik személyben…
Kilépett a Róna utcai stúdióból. Fülében még a hangos nevetések és szignálok keverednek, lelki szemei előtt még a sokszínű díszlet fényei villognak. Lila, rózsaszín, világoskék. Látja maga előtt a stúdió ajtajának csapódását, amit ő csapott be maga után, de egyáltalán nem végleg. Odamegy a kedves idős nénihez, a ruhatároshoz, leakasztja táskáját a fogasról, s végre ő is meg szólal, nem csak a műsorvezető, a szomszédja a közönség soraiban, s nem a közönségrendező.
- Kellemes ünnepeket kívánok! – mondta a ruhatáros hölgynek búcsúzóul.
- Nagyon köszönöm, viszont kívánom, viszontlátásra! – válaszolta ragyogó szemekkel a valószínűleg nyugdíjas néni.
Az udvaron jár, éppen most pillant rá a világ legvidámabb autójára. Az autó egy kis Renault Twingo típusú járgány, mely minden bizonnyal egy nő tulajdona, hiszen fényszórói felső része kis gumicsíkokkal vannak díszítve, mintha szempillái lennének a kicsinek. Ha eddig nem lett volna derűs hősünk, most biztosan elmosolyodott volna, de tudjuk, most senki nem ronthatja el kedvét. Az udvar végén még látott egy ismert riportert, dohányzott. Fejét sárga fény világította meg, hiszen a Nap már igen kis szögből pásztázta a Földet. Kifújta a dohányfüstöt, közben hunyorgott a fénytől.
Már a Róna utcán sétál a zöld ing és világos nyakkendő tulajdonosa. Lassan táskájába nyúlt, megnézte, megvan-e még színházjegye, közben óvatosan körülnézett, nehogy elüssék a Bácskai utca felől jövők. Lassan elért a hetes busz megállójába, s felszállt az éppen odaérő ugrándozó kék-piros buszra. Leült, most már unott képpel. Nézte a plakátokat, az egyikre azt írták, Itthon láss csodát!, a másik egy lakóparkot hirdet, a harmadikra az van nyomva óriási betűkkel: a sztárpár-show. Hősünk kínjában nevetett egyet. A buszon őrült meleg volt. Ahogy leszállt, úgy érezte a szembejövő fuvallat miatt, hogy bezselézi haját a szél, s ettől végtelen magabiztos lett. Felszállt egy másik járműre, most egy sárgára, az jobban ment nyakkendőjéhez. Sok megállót ment a villamossal, leült egy lány mellé, nagy napszemüveget viselt.
- Leülhetek? – kérdezte kissé félszegen. Nehéz volt a helyzet, hiszen a villamos szinte üres volt, ha elutasítják, ugyan nem látják sokan, de biztos lesz, hogy semmi esélye a lánynál.
- Tessék? – kérdezett vissza a vöröses hajú lány, vagyis inkább barna volt, csak az erős fény mutatta másnak a színt.
- Csak azt kérdeztem, szabad-e ez a hely. – válaszolta a zöldinges már egyre visszafogottabban, de még félig mosolyogva.
- Ja, persze, csak nem hallottam, mert zenét hallgattam, persze, ülj le!
A nyakkendős egészen visszanyerte bátorságát, s diadalittasan leült a lány mellé, bár vigyázott, ne fészkelődjön sokáig. A lány egyik füléből kivette a fülhallgatót, hátha a fiú megszólalna megint, de a fiú nem mert, egyelőre ennyi éppen elég volt neki, sok megálló van még, remélte, a lány sem száll le hamarabb. Hirtelen a lány elfordult az ablak felé, mintha észrevett volna valakit az úton. Nem csak ő vette észre, a villamos teljes, immáron kibővült utazóközönsége felfigyelt az úton szinte repülő sportautóra. Nem egy új, győzikés kabrió volt, ha minden igaz, ezt nevezik oldtimernek, hiszen csak régi filmekben láthat ma az ember ilyet. Ahogy a kocsi eltűnt az úton, azon kapták magukat az utasok, hogy a végállomás következik: Lágymányosi híd, pesti hídfő.
- Csaknem színházba mész? – kérdezte a lány, végre valaki megtörte kettejük közül a kínos csendet.
- De, igen! – mosolyodott el a srác, hiszen a lány eközben már nyakkendőjét vizslatta, s igen tetszetősnek találta.
- Micsoda véletlen, én is odamegyek, ha jól tudom, nem lesznek sokan, ha egyedül mész, ülhetünk egymás mellé…
- Ő, persze, oké! – válaszolt jó gyorsan a fiú, nehogy meggondolja magát a lány.
- Azért az előadásig beszélhetsz egy kicsit többet is, már nem hallgatok zenét, kikapcsoltam – rázta meg fülhallgatóját a lány, hogy összekoccant a balos meg a jobbos füles.
Leszálltak, s hirtelen lágy tavaszi szellő érkezett. Elmentek a Művészetek Palotája mellett, s már kezdték látni a Bajor Gizi parkban virágzó fákat, sétáló szerelmeseket, s egyre többet beszéltek, nevettek, s valahogy megfogták egymás kezét. Egyre távolodnak, először lassan, sétálva, majd futni kezdenek, mintha fogócskáznának, s már nem is tudják, volt-e valaha olyan, hogy nem ismerték egymást…
Egyszerre csak befut egy hosszú HÉV, s a tavaszi idill megszűnik a nagy robajjal, elveszítjük szemünk elől a párt…
Vagyis elvesztem én, azt hiszem, csak képzelődtem a szélfúvás óta.