szombat, április 25

Egy kis alarösers...



Egyesek biztos a hajukat tépik, ha ezt így meglátják. Alarösers. Mindegy is, hogyan vezetem be. Kicsit olyanokról írnék most, amik eszembe jutottak mostanában.

Eszembe jutott a magyar érettségi. Akkor, amikor megkaptam az utolsó ötösöm Gács Annától. Kicsit rosszul éreztem magam utána. Rossz volt, mert egyeztettük a jegyeket, kinek hány írása készült már el, ki mennyivel tartozik még, hogy áll jegy szempontjából. Azt hiszem, második vagyok a névsorban. Hamar eljutottunk hozzám: "Balázs kész, ugye?" Igen, kész vagyok, bár akkor még nem kaptam meg az ötödik írásomért járó jegyemet, szóval egy kicsit tartottam ettől az elszámolástól. Vagyis addig tartottam, míg meg nem láttam a tanárnő félmosolyát, majd oda nem adta a lapomat: ötös. Akkor lett csak igazán lelkifurdalásom, amikor egy-két ember bediktálta kettesét vagy háromnegyedét. Süllyedt alattam a 40-es terem bal sarka. Olyan volt az érzésem azon a szerdai órán, mint amikor kiderült, hogy felvettek az Istvánba, s hirtelen nekem nem kellett azzal törődnöm a Józsefben, hogy milyen könyvből tanulunk majd jövőre. Nekem mindegy volt. Hátradőltem rossz kis zöld lábú székemen, s kinéztem az első emeleti teremből, amely félig az udvarra, félig pedig az utcára nézett. Ilyen érzésem volt akkor is, na, ezt nem szívesen írom le, mert nem régen volt, nem akarok nagyképűnek tűnni, de mivel csak egyszer történt meg, csak leírom azért, olyan jól esik rá visszagondolni. Bár ahogy ezt a mondatot leírtam, eszembe jutott még kettő. Mindegy, ma olyan fáradt vagyok, hogy még nagyképű is lehetek, ha kialudtam magam, majd legfeljebb megbánom, de nem törlöm le akkor sem.

Magyarfaktok. Amikor tizenegyedikben kedden volt, akkor szerettem, mikor pénteken utolsó órában, akkor már nagyon nehezen ültem végig, a legjobb tavaly volt, szerdán az első két órában. Stressz nélküli szerda reggelek, azok kellettek az utolsó évben, mert úgy lehetett óra előtt ülni a büfé előtt, persze lehetett máskor is, csak én mindig olyan hülye voltam, hogy átnéztem az anyagot óra előtt, hátha felelünk. Egyszer, mikor reflektálás volt a házi, akkor nagyon büszke voltam magamra. "Az irodalom teljesen haszontalan, egyetlen haszna, hogy élni segít" /Claude Roy/. Erre kellett reflektálni. Valamiért nem éreztek rá a többiek, mit kéne erről írni. Tanárnő mondta, csak mondta, mit lehetett volna erről írni, fel is adta újra házinak. Én meg ültem, csak ültem, aztán kicsengetés előtt 2 perccel feltettem kezemet, hogy én szívesen felolvasnám. Mivel ha nem kellett beadni a házit, nem írtam túl szépen, nagyon kellett koncentrálnom, hogy el tudjam olvasni az írásomat, szóval nem néztem fel, nem észleltem a reakciókat. Csak a végén láttam, hogy siker van, de talán bele is csengettek, s csak annyi maradt az óra végére, hogy kaptam egy ötöst. Akkor azt mondta a tanárnő, nagyon nagyot. Na, úgy éreztem magam ezután, mint most írásgyakorlaton.

Aztán a héten eszembe jutott az is, amikor megkaptuk az érettségit, nagyon haragudtam magamra, mert a műértelmezésem olyan minősíthetetlenül szar lett, hogy alig kaptam rá pontot. Nagyon ki lehetett írva az arcomra, hogy nem vagyok magamra büszke, mert a tanárnő mondta, hogy menjek haza, vagy menjek strandra, és majd este csetelünk. Olyan jól esett.

Most ilyen ZM-eszembe-jutós hetem volt, biztos lesz majd másmilyen is.

2 megjegyzés:

ZM írta...

Aranyos vagy. Ez most nagyon jól esett a lelkemnek - úgy ki van szikkadva, mint egy szikes talaj.

Acho írta...

Bevallom őszintén, fogalmam nincs már, hogy én ebből az idézetből mit hoztam ki anno. Nem lehetett nagy szám, mert nem maradt meg bennem - az idézet annál inkább. Jók voltak azok az órák. Nekem kifejezetten sokszor jutnak eszembe, mikor a "jobbnál jobb" előadásokon ülök...