És megint

És megint nem sikerült, és megint éreztem...

Nem, nem kell senkinek meghívót kérni, ismét nyitva vagyok, csak tegnap, mikor hazaértem a bálból, s megnéztem az eredményt, úgy gondoltam, felesleges az egész blogolás. Voltak olyan rossz pillanataim lefekvés után, amikor úgy gondoltam, semmit nem érek azzal, hogy firkálok szerencsés és olykor szerencsétlen hétköznapjaimról, meg ugyan már, kit érdekel...

Aztán reggelre (vagyis hajnali ötre) rájöttem, nem eszik olyan forrón a kását, ugyan már, mi van akkor ha nem sikerült. Nem is biztos, hogy az a jó nekem, hogy bekerülök egy olyan helyre, ahonnan elvileg egyenes az út, mert eddig sem volt sosem egyenes, nem is örülnék neki igazán. Mert ha ma belegondolok, hogy mi akartam lenni anno, akkor nem mondhatom azt, hogy világéletemben egy cél felé mentem, s csak azért tanultam, csak azért képeztem magam. Bizony jó az, ha az ember úgy tudja jól megállni a helyét, hogy nem csak azt tudja, amit azon a helyen mindenki tud, hanem többet és jobban. Úgyhogy ma már azt sem bánom, hogy nem mindig erre készültem, hanem egyéb kreatív dolgok is érdekeltek.

Most nem is akarok többet írni, kicsit fáradt vagyok, de azért azt leszögezném, hogy ha az előzőeket nevezhetjük A-tervnek, akkor most már van B is, szóval nem kell azt hinni, hogy lehúzom a redőnyt és felesleges embernek érzem magam, s világfájdalomtól nem mentes spleenem közepette emóhajat növesztek. Nos, nem.