200 20 felett

"220 felett, átértékeled magadban a világot."

(Neoton)

Ugyan ki akarna egy ilyen idézettel kezdeni? Nos, én, és ki akarna kérdéssel kezdeni még az előtt, hogy legalább önmaga előtt tisztázta volna, hogy miről fog írni. Én, itt a blogomon. Én 20 éves lettem ma, a blogomon meg ez a 200. bejegyzés. Véletlen? Nem, egyáltalán nem, nem győztem időnként lassítani és olykor gyorsítani az utóbbi pár hétben, hogy pont így jöjjön ki. Hát ilyen vagyok, ilyen különkiadásos, ilyen ilyen. Ilyen idézettel kezdtem, mert ezt éreztem idevágónak, legyen az bármennyire egyszerű, az sem baj, ha a populáris kultúra már szétrágta, mint egy olcsó rágógumit, s olykor még lufit fújna belőle, csak remélve, hogy nem foszlott még szét az anyag, s egyben marad a léggömb. Írhatnám persze azt is, hogy "Húsz esztendőm hatalom" (J.A.), vagy át is alakíthatnám: Húsz esztendőm hat alom. Persze nem teszem, hiszen nincs rá okom, nincsen miért panaszkodnom, eddig mindig azt csinálhattam az életemben, amit szerettem volna, s ez egyáltalán nem csak rajtam múlott. Most jön egy nagy köszönöm, csak nem szeretek a hétköznapokban elérzékenyülni, elérzékenyíteni meg pláne nem, mert akkor nagyon rosszul érzem magam. De miért akarok én mindig valami nagyot mondani a születésnapomkor, miért akarom az egészet egy félresikerült tószttal elrontani? Újabb kérdés, s ha már "Ez a nap más, mint a többi...", akkor kicsit önző leszek, s folytatom ezt a rossz önértékelő szokásomat. Nevezhetném évértékelő beszédnek is, de szerencsére nem vagyok politikus, nem is biztos, hogy csak erről az évről szól majd, beszédnek meg végképp nem nevezhető, talán közvetített belső monológnak.

Ilyenkor pont olyan érzések kavarognak bennem, mint szilveszterkor, vagyis nem pont olyanok, mert erre az ünnepre nem kényszeríti rá a külső világ a gombnyomásra való változást. Nem vár tőlem senki fogadalmakat, legfeljebb én, de magamról meg tudom, hogy sokáig érik bennem minden, sok idő, míg láthatóvá válik, s változásnak nevezhető. Így aztán csak annyit teszek, hogy nem megyek el mellette, ránézek, mint a 20-as kilóméterkőre az út mellett, majd tovább megyek. Mivel mindent számol az ember, miért pont magát hagyná ki a statisztikákból, s miért mondanám azt, hogy nem érdekel az évek múlása. Egy dolog miatt érdekel: mert egyre gyorsabban múlik az idő, csak annyi a furcsasága ennek a földi futóversenynek, hogy nem is sejti az ember, meddig kell sprintelnie, s nem is ő fog megállni, mert nem állhat meg, hanem majd megállítják. Olyan ez mint a Cooper-teszt, vagyis olyasmi, mert arról tudni lehet, hogy 12 perc, erről meg csak azt, hogy egyszer vége lesz, s hogy ki mennyit hoz ki belőle, az teljesen egyénfüggő. Akinek jobb az állóképessége, az akár végig is futja, s nem törődik a körülményekkel, csak azt nézi, hogy minél jobb legyen az eredménye. Aki nem képes a folytonos futásra, azt megállítják határai, s olykor levegő után kapkodva sétál egy kicsit, s csak azt látja, hogyan húznak el mellette a többiek, de ha megpusztulna sem tudna velük futni, ha el is indul, legfeljebb jobban veri fel a port, mint séta közben, de a sebessége nem nő. Ilyesmi lehetek én is, vagyis futás közben általában ilyen sorsra jutok, ami miatt mégis hálás vagyok ezért a hálátlannak gondolható szerepért, mert így figyelni tudom a külső világ változásait, rögzíteni tudom, majd később lejátszom őket magamban minden tudatosságot nélkülözve, s mosolygok az egészen, mert annak ellenére, hogy nem én lettem a befutó, mégis profitáltam a versenyből. Aztán van még egy másik része is ennek az éleslátásnak, amiért már nem mindig vagyok olyan hálás, ez az önmagam látása. Néha én is úgy élnék csak úgy gondolatok nélkül, csak úgy bele a világba, de mindig ott van velem egy józan én, aki majd' minden rosszból visszaránt, s így hiába látom a világ egyes részeit olyan élesen, ha a látott dolgok környezetét nem képes pásztázni a szemem, hiszen mindig becsukja az az illemtudó énem.

Szóval onnan indultam, hogy évet értékelek, vagy mi. Erre szoktam azt mondani, hogy a tavalyi énem seggbe rúgná az ideit, de az az igazság, hogy az idei viszont visszakézből akkorát sózna le a tavalyinak, hogy csak számolná az újdonsült glóriája csillagait az az álomvilágban élő Amelie-rajongó. Azóta nem Amelie már a favorit, s tudom, nincs is olyan, hogy favorit: "Tessék felébredni!" van az Álmodozások korából. Mert ez van, nincsenek álmok, az élet van, álmainkkal tudni kell mit kezdeni, de nem tehetünk úgy, mintha mi lennénk a világ közepe, mert hamar ránk zúdulhat egy jó adag hideg víz, ami majd felébreszt minket.

Most van éjfél, most töltöttem be a 20-at. Az MR2-n a Himnusz megy, ilyenkor szeretem csak igazán, mert ilyenkor nem pártok sajátítják ki maguknak, kicsit úgy érzem, mintha nekem szólna, s megbűnhődött múlt és jövendő reményt ad, folytattatja velem az egészet. Mire ezt leírom, vége is a dalnak, 0:02 perc. Nem, tényleg nem történt semmi, csak egy kutya ugat kint, talán a miénk, ugyanúgy folytatódik az egész, mint az előtt, mielőtt talán egy fél másodpercre megálltam, s felfogtam, felfogtam igazából azt, hogy ez semmi. Semmi, csak könnyebb dolgom lesz, ha megkérdezik, hány éves vagyok, mert kevesebb szótaggal kell válaszolnom. Kevesebb a felesleges beszédből, igazán ennyi haszna van az egésznek. Már megérte.

Végezetül pedig, mielőtt még én is megunnám magamat, egy kis útravaló engedtessék meg magamtól magamnak, mert ha leírom, már jobban elhiszem:

Az egy dolog, hogy most mit hiszel arról, hogy mi leszel, az csak egy szüleménye a szegényesnek nem mondható fantáziádnak. Most tisztában lehetsz az értékeiddel, talán senki nem nevez ma nagyképűnek. Egy percig se hidd el, hogy bármi is úgy fog megvalósulni, ahogy te azt elképzelted, minden más lesz, minden kicsit másképp alakul majd, nehogy elbízd magad, s nehogy úgy gondold, te írod meg sorsod könyvét előre. Majd esetleg utólag egy bizonyos idő után, de az egy másik ügy. A lényeg az, hogy mindig mindent úgy csinálj, ahogy akkor csinálod, amikor olyan nyugodt, levegős űr alakul ki a gyomrodban, mikor a torkodat nem környékezi gombóc, amikor ki mersz állni az igazadért, mert pontosan tisztában vagy vele, hogy senki más nem mond igazat. Mindent csinálj úgy, mint eddig, mert amit nem úgy csináltál, ahogy kellett volna, azt már úgyis visszavontad, ha lehetett, ha meg nem, akkor régen megbántad. S amit lehet, hogy csak te értesz: tényleg ne akarj felkerülni arra a Fidzsi-szigetek felé tartó hajóra, ha neked Kaposvárott van dolgod, főleg akkor, ha eddig csak képeslapokon láttad azt a bizonyos szigetcsoportot, a valóságban pedig már jártál Kaposvárott, s nem véletlenül töltöd ott időd nagy részét szívesen, még akkor is, ha Kaposvár környékén sem jártál igazából. Tudod, ezt lehet, hogy csak te érted, s nem azért mert olyan okos vagy, csak te vagy otthon ebben a kontextusban. S tudod, miért mondom ezt? Mert eddig ezzel a módszerrel még nem jártál rosszul, miért próbálnál ki mást. Vagyis persze, próbáld ki, csak ne feledd, hogy addig nincs baj, míg visszavonhatók a hibák a Szerkesztés menü Visszavonás parancsával, csak ez a funkció véges, s sajnos az életben általában nem is működik.

Na, gyertyák elfújva, mehetünk tovább.