2011. január 10. Délután van, egy hosszú nap után hazafelé indultam Pestről. Elfoglaltam a helyemet a vonaton, szeretek a lenti részre ülni, ott több az esemény, most is odaültem, érdekes, ha Pestre megyek, inkább az első osztálynak nevezett részen szeretek utazni - rituálék, így strukturáljuk életünket. Fáradt voltam, főleg agyilag, aznap két írásbeli vizsgám volt, csak néztem ki a fejemből. Az, hogy odataláltam a megfelelő vonathoz, maga a csoda, csak a megszokásnak köszönhető. Nem könnyű odatalálni a vonathoz, nem csak nekem, másnak sem, főleg épségben...
- Most mit csináljak, hívjak mentőt? - szólt, mit szólt, üvöltött egy nő, egy eleinte ismeretlennek tűnő nő, aki félmásodperc múlva a helyére került a fejemben, elfoglalta az őt megillető helyet, én pedig boldog voltam, mint mindig, amikor őt látom. Mire feleszméltem, hogy igen, ő az, már el is suhant, leültette a férjét, majd tovább robogott.
- Bo-csá-nat, nem tud-tam (...) el-es-tem, még jó, ho-ogy... - mondta a férj, aki láthatóan nagyon zaklatott volt. Nekem mondta, így még nem szólt hozzám. Szemében ott volt egyszerre a tudás és a tudatlanság. Tudás, mert tudta, hogy mi történt vele, hogy hol van, de tudatlanság, mert nem tudta magát kifejezni, nem tudta magát kiszabadítani abból a burokból, ami az évek során ráfeszült. Ült, támasztotta botját, szeme a szégyent és a kétségbeesést is mutatta, kellemetlen volt belenézni.
- 4 éve lejárt a garancia a Siemens-nél, nem tudnak vele mit csinálni, az egyiken a fűtés nem működik, a másikon a lépcső, az ember meg dögöljön meg! - ordította Barbara, aki látszólag semmit nem változott, látszólag.
Leült, felakasztotta kabátját, közben hangosan fortyogott. Fantasztikus tehetsége van ahhoz, hogy mindenki ráfigyeljen. Mintha egyszer azt mondta volna, újságíró volt, mielőtt nyugdíjba ment. Óriási színésznő lehetett volna...
- Megszédültél, vagy mi történt? Vedd már le a kabátod, nem lehet veled sehova menni, elegem van!
- Na, Ancika, nincs melegem, jó ez így, ne kiabálj, kérlek!
- Nem kiabálok, tőlem akár meztelenül is lehetsz, engem nem érdekel, megmondta már a lányod, hogy nem szabadna téged az utcára vinni, nem vagy már beszámítható, 86 éves vagy! Háromszor mondtad nekem, hogy meg fogsz ölni, én nem felejtem ám el!
- Micsoda, én nem mondtam ilyet neked soha!
- Ne hazudj!
- Jó, ha mondtam is, nem kell rá figyelni... Szervusz, Ancika, szervusz - s megsimogatta Barbara térdét, ahogy mindig is szokta.
- Hagyjál már! - reagált Barbara szeretetteljesen.
- Elestem, nem is tudom, hogyan történhetett, egy óvatlan pillanat, egy pillanat volt az egész...
- ...és már kiabáltál is, hogy segítség! Kinek kiabáltál? Nekem, én hogyan segítettelek volna fel? Persze, mert 2 kilométert kell sétálni a vágány mellett, mire az ember felszállhat a vonatra! Milyen kocsirendezés ez? A Kádár-korszakban ezért akasztás járt volna, akkor még volt rend!
- Hagyd már ezt abba, kérlek! Mindenki minket néz!
- Ne csitítgass! Megsérültél?
- Azt hiszem nem... Vagyis de, vérzik a kezem!
- Jó, és most mit csináljak vele, fertőtlenítsem le? Nem hordok magamnál fertőtlenítőszert, de úgy látszik kéne, mert akkora züllés van, hol van a katolikus egyház, hol van? Hagyják, hogy az utcán feküdjenek az emberek...
- Igen, az veszélyes, igazad van, Ancika... Lenyalom a kezem, jó?
- Maradj már csöndben, nem érdekel, mit csinálsz, hülyeségeket beszélsz! Hiába szóltam az egyháznál, hogy figyeljenek ránk oda, mert nem tudjuk ellátni magunkat, ránk se nyitják az ajtót, ott dögölhetünk meg, ahol vagyunk! Hol van ilyenkor az Orsós Orbán?
- Igen, Ancika?
- Igen, ez sem jobb, mint az előzőek voltak, hiába írom nekik az ötleteimet, szarul valósítják meg, azt is én javasoltam, hogy a nők nyugdíjba mehessenek 40 év után, azt sem jól csinálták... Egyik se jobb! De annyi erőm még van, hogy odabasszak nekik!
Mint kiderült a többi utas párbeszéde alapján, a férfi elesett, nem tudni, pontosan hogyan. Elcsúszhatott talán. Kettejük párbeszéde alapján azt gondolhatná az ember, hogy Barbara segíteni akart a férjének. Nem. Egyesek szerint azt mondta férjének, maradj ott, dögölj meg, ahol vagy!
Ők végül a mellettem lévő ülésekre ültek, velem szemben egy fiatal lány ült, aki beszélgetni kezdett Barbaráékkal. A lány rekreációra járt az ELTE-n, úszni is tanulnak. Ennek az öreg megörült, ő régen híres úszómester volt, vidáman kérdezgette a lányt arról, melyik a kedvenc úszásneme. Körülbelül 5 percenként, egészen addig, amíg Barbara rá nem szólt. Barbara a lánynak el akarta adni pesti lakásukat, de klotildligeti villájuktól is jobb volna megszabadulni, ahogy kivettem szavaiból. Pontosan tudom, melyik az a villa. Tudom, hány gyermekük van előző házasságaikból, hogy gyerekeik, unokáik mikor voltak külföldön, mikor jöttek onnan haza, s mennyire hülyének tartja azokat, akik hazajönnek. A kalauz már jól ismeri őket, 18 óve, amióta ő a MÁV-nál dolgozik, állandó szereplői a Budapest és Esztergom között közlekedő vonat eseményeinek. Szereplői? Inkább alakítói, főleg Barbara, aki ha tehetné, odaadná a villa üres szobáját a kalauznak, hiszen ő az ő mentőangyaluk, mert lesegíti őket a vonatról.
Ha ő lenne a szociális miniszter, nem lenne senki az utcán, sátrakban laknának a hajléktalanok. Miniszter. Inkább miniszterelnök. Diktatúra? Na, akkor lenne csak igazán...
Hova tovább, Barbara?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése