Kicsit felpörögtek az események. Leginkább tegnap volt ez, de még most is forog a hinta, elég szédülős vagyok. Mindig fel akartam ülni a pörgős hintákra, aztán sose lett jó vége. Most nem rossz a vége, mégis úgy érzem, mintha beültem volna egy forgószékbe, ahova egy bizonyos eset óta nem ülök soha, vagy ha mégis, meg nem mozdulok, szóval beültem a forgószékbe, megálltak körülöttem páran, és jól megpörgettek. Nem egyszer, nem kétszer, jó sokszor. Arcokat még látok, de már nem őszinte a mosoly az arcomon, kezd összemosódni minden, kezdem érezni, hogy a gyomrom tartalma hamarosan megtalálja a vészkijáratot. Az arcokra már csak emlékszem, már nem látok élesen, beszélni sem tudok, ha tudnék, kiabálnék, hogy elég, de csak a szememmel üzenek, hogy na. Először úgy érzem, haragszom az egész világra, de legalábbis arra a pár emberre nagyon, aztán felkelek a székből, rájövök, hogy nem is szédülök, és a reggeli sem használja a tűzlépcsőt.
Másnap felkelek, és egyre hálásabb leszek nekik, hogy jól felpörgettek...
Megyek reggelizni...
4 megjegyzés:
Azt ne mondd, hogy nem tokeletes az idozites!
Ja, udv irodalomorarol! Ha zm tudna, hogy teged olvaslak... :-)
Szerintem idővel rájön...:-)
Az időzítés meg úgyis biztos olyan, amilyennek lennie kell. Hogy jó-e? Na idővel az is kiderül...
Hidd el, hogy jobb így.
Tualjdonképp ezzel színvonalasan van lezárva a dolog (legalábbis remélem). A búcsú ugye gyönyörű volt, ebből is láthatta, hogy nem vagy akárki...
Na nem fényezlek, de az időzítést azért írtam, mert most már elvileg nem találkoztok, nem kell szemlesültve, szégyenlősen elmennetek egymás mellett minden alkalommal. Tudom milyen, tudod, hogy tudom. :-)
Igen, csak megint elképzeltem... Nem kellett volna... De azért: :-)
Megjegyzés küldése