félnapok

Kicsit több már, mint a fele. Csak a szemem nem bírja sokáig, meg meg is éheztem, azért hagytam abba mára. Nem tudom eldönteni, hogy van-e olyan, hogy az ember mindig olyan könyveket olvas, amire éppen az akkori énjének szüksége van. Napok. Ezek telnek most úgy, mintha nem is lenne kiterjedésük, mintha sietnének valahová. Félnapok mennek el úgy, hogy észre sem veszem, hogy nem is tudom, mi történt velem, történt-e egyáltalán valami. Letehetetlen. Mindig rájövök, hogy rólam szól. Rólam szól az általános iskolai élete, azért, mert igazán sose illett oda, hiába akart ő mindig jót, valahogy mindig rosszul sült el. Most akkor ő, vagy én? Aztán a gimnázium: barátok, felismerések, nekem ez kell, neked az, de mégis lehet együtt jó. Aztán ő is megjárja azt a kimondhatatlant, a Színművészetit. Ő színész lesz, őt fel is veszik, elsőre, aztán ki is teszik, első után. Közben mindig úgy érzi, nála nincs tökéletesebb, hiszen ő mindent megtesz, mindig kitűnik. Mindig lázad, mindig őszintén. Hinni akar. Eleinte azt érzi, amit a szülők, aztán nem érti őket. 20 éves majdnem, sokat tud, csak talán élni nem. Na ilyenkor nem mondom szívesen, hogy olyan, mint én. Ő is ember, ezt csak ő nem tudja. Filozofál, vagyis próbál, rájön, hogy tanulnia kell még, még. Mindig álmodik, mindig úgy érzi, ő tudja a megoldást.
Aztán mond olyat is, ami nekem egyáltalán nem tetszik: szerinte az ember eljuthat/eljut egy olyan szintre, ahol úgy érzi, kész van, és nem kell tovább fejlődnie, megtalálja az állandóságot, amibe lehet kapaszkodni. És az mire jó, kérdem én. Ülni a készben, cél nélkül, várni, hogy azt mondják, kész. Ennyi. Ennyi? Valami cél akkor is kell mindig. Szerintem.
Nincsenek is benne fejezetek, talán ezért is olyan jó. Mert nem lehet benne azt figyelni, meddig tart ez, mikor forduljak a másik oldalamra, mikor kezdődik egy egyértelmű vágás után egy másik életsnitt. Nem is kell, hiszen az élet is ilyen snittmentes, jó, csak néhány átvezetőjelenet van benne. De tényleg így jó, hiszen ha az ember visszagondol saját életének régebbi szakaszára, kis jelenetére, rögtön látja, ugyanavval a fejjel gondolta azt, hogy a tévében a néninek érdemes köszönni, mert ő is lát, nem csak én őt, és ezzel a koponyával tudjuk azt, hogy lehet köszönni, csak minek. És akkor visszalapozunk saját életünk könyvében, és ugyan csak a jelenünkről meg a múltunk azon szeletét látjuk, mégis tudjuk, van közötte valami.
Én is úgy érzem most magam, mint ő, mint O. V., Oláh Viktor, a főhős. Mikor könyvet kapott karácsonyra, egy csomót, és kiválogatta, ami szerinte a cím alapján hülyeség, és félretette őket. Én is így voltam a Napokkal, mikor megtaláltam Anya ágya mellett. Még ki is nyitottam az első oldalon, és röhögtem, milyen hülyeség. Felolvastam belőle, úgy tettem, mint egy olyan színész, aki túljátssza a szerepét. Nevettünk rajta, de Anya mondta, hogy jó az a könyv. Oláh Viktor is elolvasta azokat a könyveket.
Nem tudom, mi lesz a vége, és még messze is van, bár tényleg gőzerővel haladok magamhoz képest, s már most tudom, stílszerűen, uuuuutálom, hogy egyszer vége lesz.