Mi vagyok? 3. rész

Feltünési viszketegségemről

Jó is, hogy kommentelt valaki, eszembe jutott egy-két dolog. Megint alsó tagozat. Nagyon fordulatos, már-már bulvár.

Másodikról lesz szó, ha minden igaz, addigra már kialakítottam a helyem, mindenki tudta, semmi kiszámíthatót nem kell tőlem várni. Persze másodikban még jó tanuló tudtam lenni ilyen magatartással, később már voltak kisebb ingadozások, bár ebben az időszakban már elkezdődött az, ami igen sokáig el is tartott: kezdtem igen sokat küszködni a reáltárgyak megtanulásával. A hármasért feleltem, ha jól emlékszem környezetből, és az a sok könyv feletti sírás; valahogy sokszor eszembe jut manapság. Rájöttem, egészen egyszerűen annyi volt a probléma velem, hogy igencsak lusta voltam. Azokból a tárgyakból, amik mintegy beleszálltak a fejembe, persze, hogy nem volt problémám. Magyarból maximum szabályokat meg verseket kellett tanulni, s azokhoz elegendő volt kisebb erőfeszítés is. A matek azért nem okozott problémát akkor még, mert mivel nővérkém előttem már iskolába járt, azért azokat a dolgokat már tudtam, amiket az első pár évben kellett tudni. Az angollal is így voltam, bár azzal kapcsolatban nincs okom panaszra, mindig éppen olyan tanárom volt ugyanis, akire adott időszakomban szükségem volt. Első angoltanárommal azt hiszem, nagyon jó kapcsolatom volt, talán azért, mert úgymond vele megalapoztam a kapcsolatot a második előtti nyáron egy napközi alkalmával. Leginkább azért, mert be nem állt a szám, emlékszem, kérte, fogadjam meg, egy pár percre csendben maradok, legalább az ebéd idejére. Nagyon fontos szerintem az emberi kapcsolatok kialakulásában az a bizonyos első benyomás. Az is igaz, hogy hallottam én már olyat is, hogy az ember alapállapotban (na, ez lett az én szavam járása is?) mindenkit szeret, és pozitív vagy negatív irányba akkor változhat csak ez az érzelem, ha már tett érte valamit az illető. Megfontolandó. Következő angoltanáromat is ismertem már korábbról. Ő már az istvános angoltanáraim egyike, s ár is igaz, abban az időben biztosan ő volt a legalkalmasabb, rá volt szükségem. Őt fián keresztül ismertem meg, együtt jártunk teniszezni. Ja, igen, ezt még nem említettem, sokféle sportot kipróbáltam míg rájöttem, nem árt ha művelem az eszemet, mert a testi adottságaimra nem számíthatok, bár igen hajlékony vagyok, majdnem fel tudom rakni a nyakamba a lábfejem, s a lótuszülés sem okoz gondot. Ott tartottam ugye, hogy ki volt hetedikben az angoltanárom. Nos tőle megtudtam, hogy there is, there are, meg persze sok mást, de leginkább az Ohio maradt meg bennem, aminek az összes versszakát tudni kellett, s emlékszem arra a vasárnapra, amikor egész nap azt gyűrtem, nehogy egy szót kihagyjak. Következő angoltanárom tanulni tanított, meg felelni, ő sem időzött sokáig életemben. Aztán jött a kamaszkor angoltanára, akivel olyan pofátlanul szemtelen voltam, annak ellenére hogy fiamnak hívott, hogy azóta is lelkiismeret-furdalásom van, főleg azért, mert igaz, hogy angolból nem akkor haladtunk a leggyorsabban, mikor ő tanított, de azért az életről sokat tanultunk, nem kétséges. Az Erzsébet parkban tartottuk az utolsó órát, nem tudtuk, hogy nemcsak az év utolsó órája vele, hanem az utolsó óránk vele úgy általában. Azt mondta, nőjek nagyra, nem is értettem, miért mond ilyet, hisz csak nyáron nem látjuk egymást. Aztán jött az utolsó angoltanárom, akinél jobbat érettségi és nyelvvizsga előtt elképzelni nem tudtam volna. Őszinte, emberi, partner. Ja, és ugyan nem tudok róla, de örülök neki.
Nos nem is tudom honnan jutottam ide, vagyis tudom mit akarok kihozni ebből a bejegyzésből, de valahogy elvitte a cica a fonalat. Feltünési viszketegség.

Hát, - bár háttal nem kezdünk mondatot, mert akkor valaki azt mondja rá, hogy has - emlékszem még arra, mikor a napköziben különböző produkciókat adtunk elő a havi szülinapozásokkor, Aqua Barbie Girl koreografálva, Doctor Jones előadva, s a Spice Girls performanszok. Volt persze Hip Hop Boyz tátika is, aminek rendezője voltam, neveket nem mondok, kik vettek benne részt, zsindely van a háztetőn. Az ember ilyen múltbéli tetteivel kapcsolatban gondolja azt, jobban jár, ha önszántából bevallja, mert más jobban kiszínezné esetleg, és különben is, nem rossz az, ha az ember ismeri az önirónia intézményét.

Bulváros témákat ígértem önelemzésem mostani részébe. Jöjjenek a nők. Neveket nem mondok, mert megint előfordulhat a födém felett ly-nal végződő tetőfedő. Félreértés ne essék, ezek még mindig az általános iskolai évek, azt hiszem ilyen téren ezek voltak a legtermékenyebbek, ja, ezt se értse félre senki. Szóval volt egy lány, akivel nem is tudom mettől, nem is tudom már meddig, "együtt jártunk". Ő van a háztetőn, úgyhogy legyen elég ennyi, hozzá kapcsolódik a Reflektor magazinba illő eset, van hozzá másik szereplő is, hívjuk D-nek. Napköziben voltunk, esett a hó. Vastag hótakaró lett a havazásból, hóangyal készítésére csábított a helyzet. A gond csak az volt, hogy mellettem D. volt, aki ugyan lány volt, de a barátomnak tekintettem, semmi másnak, bár később kiderült, ő azért nem. Szóval együtt csináltunk hóangyalt, ám vigyázó szemeit az udvarra vetette az ablakból a "barátnőm", s itt kezdődött a Mónika vagy Győzike showba illő hepaj, kár, hogy nem készült róla felvétel. Mi voltunk a szemetek, a lyány mellé, akit rútul "megcsaltam", nők serege állt, ez lehetett volna a modernkori Dorottya, lehet hogy éppen Fársángra készültünk.

Szóval felléptem és megcsaltam, botrányaim voltak akkoriban, mára igazán mulattató ezekre visszagondolni, ma meg mindenből olyan nagy ügyet csinálok. Én is csak hülyébb leszek.