Blogdog

Mostanában azzal szórakozom, hogy régebbi bejegyzéseimet olvasgatom. Egy-kettőre nem is emlékszem, el sem hiszem, hogy amit abban leírtam, az tényleg velem történt meg. Még nincs egy éves a blogom, sőt, most még olyan kerek bejegyzésszámhoz sem értünk, csak azt hiszem, valamiért mégis összegeznem kell. Talán valamilyen korszak lezárult a tegnapi nappal. Lehet, hogy bánni fogom később, hogy ezt most így leírtam, már csak azért is, mert olykor babonás vagyok. Úgy gondolom, a visszautasítások és a majdnem sikerült dolgok időszaka véget ért. Talán egy időre. Azért is érzem fontosnak, hogy egy periódust lezárjak, mert emlékszem még az első bejegyzésemre. Tulajdonképpen blogom indításakor egy panaszáradatot indítottam el, amire már akkor sem voltam büszke, hiszen elítéltem azokat az embereket akik bármilyen fórumon a panaszkodásra alapozzák jelenlétüket. Aztán persze voltak örömteli pillanatok is, amikor alig vártam, hogy a bejegyzés közzététele után megjelenjen az első kis megjegyzés, aztán arra én válaszolhassak, majd valaki arra is válaszolva elindítson egy hosszabb párbeszédet. Próbálkoztam mindenféle dologgal, mindenből blogbejegyzést akartam írni, valóságshow-vá tettem életem a karakterek által.

Másokhoz csatlakoztam ezzel, olyanokhoz, akik már nem voltak újak ebben a világban. Nem egyedül csatlakoztam, s nem is csak azok csatlakoztak, akik szemmel láthatóan csatlakopztak, tehát szintén blogot nyitottak, hanem azok is, akiket ezek szerint érdekeltünk/érdekeltem. Amikor ez az egész tavaly megszületett, fel sem fogtam, milyen fontossá válik majd, mennyire nagy jelentősége lesz majd párunk életében. Mert fontos, hiszen ha nem lenne fontos, egy ilyen majd' három hétig tartó leállás elég lett volna ahhoz, hogy többet senki ne nézzen ide. Nem így történt. Az azóta már sajnos külön utak újra összetalálkoznak, s a rajtuk autózó régi ismerősök vidáman integetnek át a szomszéd sávon közlekedőnek, talán még le is lassítanak, időt szánnak a másikra, beszélgetnek. Persze nem látják olyan intenzíven egymást, mint akkor, mikor együtt közlekedtek, s ha tehették leginkább gyalog, mégis tudnak egymásról, s lehet, hogy meg is állnak egy parkolóban, s annyi mesélnivalójuk van egymásnak, hogy órák telnek el bezsélgetésük közben, s azon veszik észre magukat, hogy besötétedett, menni kell tovább...

Nos, ezért írok még mindig, vagyis legyünk őszinték, megint, mert én már csak ilyen hűséges kutya vagyok, aki bár elkóborol olykor, s hetekig nem látni, nem tudni róla semmit, de mikor már nagyon muszáj, visszatalál - ez van, blogdog vagyok, s ettől boldog vagyok.