Nagyjából 150 bejegyzést írtam eddig ebbe a naplóba. Nem tudom pontosan, hogy mennyi az annyi, mert vannak olyanok is a 150-ből, amelyek nem jelentek meg, mert nem fejeztem be őket, vagy befejeztem őket, de aztán mégsem éreztem azt, hogy érdemes másoknak is megmutatni. A 150-es szám egyébként is igencsak, hmm, hogy is fogalmazzam meg, szóval igencsak közömbös számomra. Nem volna szabad, mégis az. Tudom, kicsit vicces már az, amit a számokkal művelek. Egészen izgalomba jövök, ha valahol 76-os számot látok, majdnem boldog leszek, ha a számoknak, amelyeket valamilyen összefüggésben észreveszek, az összegük éppen 13, vagy 20, esetleg 7. A 150 már eleve rosszul indított nálam, vagy én indítottam nála rosszul, mindegy is. A kezdetektől tudható volt, hogy elő nem fordulhat, hogy mi jóban leszünk egymással.
A 150-es ugyanis a következőképpen jelent meg életemben: MÉD 150. Talán még ma is rajta van nagy méretű igencsak használt, bár már régen kinyitott vagy egyáltalán elővett mappámon. Akkor kellett ráragasztatnom, amikor a nagy mappaleadás volt azon a hideg tavaszi napon ott, Budán, a hegyekben. A Moszkva téren kellett átszállnom, mint akkoriban mindig. A különbség csak az volt, hogy nem a 61-es villamosra kellett ezúttal átszállnom a Combinóról, hanem egy buszra, nem is tudom hányasra. Az vitt el jó messzire, követni sem tudtam, hogy hova. Csak vitt a hegyekbe, egyszer meg lerakott, és fogalmam sem volt, merre kéne mennem. Egyszer még jártam arra, amikor a gólyatáborba mentünk Zsuzsiékkal. Jé, ott az Iparművészeti, mondtam. Persze valahogy csak eltaláltam a mappaleadásra. Mentek előttem művészforma emberek mappával a kezükben, csak követtem őket. A legrosszabb az egészben az volt, hogy én már akkor tudtam, hogy ezt az utat nem kell majd napi rendszerességgel megtennem, valahogy megérzi ezt az ember, bár amikor először érzi, nem feltétlenül boldog efféle bölcsességétől. Legalább 150-en álltak a nagy fehér épület előtt, olyan reménytelennek tűnt. Valahogy csak leadtam, valahogy csak otthagytam a képeimet... Most jut eszembe, nem is olyan borús ez a 150-es szám! Hiszen pont ezen a napon, mikor minden olyan reménytelennek tűnt, s emlékszem, visszafelé a vonaton még törit is kellett tanulnom, hiszen közeledett az érettségi, szóval ezen a napon ismertem meg Barbarát és férjét, akik nélkül most lehet, nem is írnék ide. Barbaráék hiányoznak, azóta sem találkoztam velük. Vagyis de, találkoztam természetesen, de arról is született írás, tehát azután nem találkoztam velük, csak inverz Barbaráékkal. A vonaton ült mellettem egy idős házaspár, akik multifunkciós készüléket vittek haza a fővárosból. Inverz Barbara Népszabadságot olvasott, férjét kedvesen szólította, néha meglapogatta férje combját, majd egymásra mosolyogtak. Mikor nézeteltérésük volt, inverz Barbara csak annyit mondott, nem, azt felejtsd el Apuska. Azt nem tudhatom, mi volt a nézeteltérés tárgya, de később annyit azért kivettem lopva dialógusukból, hogy azt, amit nem lehet, azt csak azért nem lehet, mert a férfinak nem tesz jót. Aggódott érte a nő, nem a vérét szívta.
A százötvenesről talán nem is kéne többet szólni, nem is ér annyit. Nem értem miért, de most csak azt látom magam előtt, ha becsukom a szemem, hogy VT a Színművészeti folyosóján sétál el előttem. Én ülök, alig jutok szóhoz, hiszen még sosem láttam, ő meg lassan, úgy téve, mintha egy másik bolygón közlekedne, végigsétál a folyosón, majd eltűnik a felfelé vezető lépcsőfordulóban...
Ui.: Már megint nem sikerült az, amit szerettem volna. Abból a célból kezdtem ugyanis ezt a bejegyzést, hogy közzé tegyem azt a két írást, amit már oldalt emlegettem. Majd legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése